Apologetika
Apologetika Az ÚSZ egyetlen iratot sem szentel kizárólag az apologetikának, azaz a keresztyén hit védelmezésének. Annak a törekvésnek azonban fellelhetők a nyomai, hogy a keresztyén üzenet hitelessé, a keresztyén életfolytatást vonzóvá tegyék az újonnan megtérők számára, s meg tudjanak felelni a misszió során az esetleges ellenfeleknek vagy érdeklődőknek (vö. ApCsel 14,8-18). Pál athéni beszéde csírájában már magában hordozza a g. APOLOGÉIÁK módszerét (ApCsel 17,16-33). A 2. század apologétáinak munkássága nyomán megnyílik az út a zsidóság, a hellénista filozófia és a Római Birodalom államvallása köréből származó keresztyénellenes vádak visszaverése felé. Az apologetikai munkásság egyre általánosabb tendenciájúvá válik, amikor az értelemre hivatkozva bizonyítja a keresztyén hit igazságát és magasabbrendűségét a pogány vallásokkal és filozófiákkal szemben. Így illeszkedik az apologetikus művek sorába Tatianus, Tertullianus, Alexandriai Kelemen teológiai munkássága. Külön kategóriába tartoznak azok az írások, amelyek a filozófiával szemben bizonyítják a keresztyén hit igazságát. Példaként említhetjük Origenésznek a platonista filozófus, Kelszosz ellen írt művét, valamint Irenaeus munkásságát. A keresztyénség államvallássá tétele után az apologetikus írások jelentősége természetesen elhalványul. Az óegyházi apologetika utolsó fellobbanása Augustinus: De civitate Dei című művében jelentkezik. Azt a tévhitet oszlatja el Augustinus, amely szerint a kor politikai hanyatlása és Róma barbárok általi meghódítása a régi istenek bosszúja lenne. Az apologetika a felvilágosodás korában válik önálló teológiai tudományággá, amikor kérdésessé válik a B ihletettsége. Az újkori teológia három megoldási kísérletet mutat e téren: a) a protestáns ortodoxia dualista módon rendeli egymás mellé az emberi értelmet és a kijelentést. b) A neológia különbséget tesz a kijelentés fogalma és tartalma között, mondván, hogy a kijelentés tartalmilag semmi újat nem jelent a természetes megismerés számára. A kijelentés csupán az a különleges mód, ahogyan az értelem belép a világba. c) A harmadik lépés a teljes racionalizmus, mely kiiktatja a kijelentés fogalmát: a kijelentés tartalma egyenlő az emberi értelemmel. E fejlődés csúcspontja a természeti vallás, melynek három alapigazsága van: Isten, lélek, halhatatlanság. A 19. szd.-ban Schleiermacher hatására az apologetika teológiai alaptudománnyá vált. Célja, hogy a filozófiával folytatott párbeszédben a teológia tudományosságát bizonyítsa, és a hit kijelentéseinek racionális megalapozást adjon. Ezen a módon kívánja szintézisbe hozni a keresztyén üzenetet az egyetemes emberi kultúrával. Következménye az ún. kultúrprotestantizmus. Az I. világháború után jelentkező ún. dialektikai teológia képviselői közül Barth Károly határozottan elutasítja az apologetikai módszert, mert azt a veszélyt látja benne, hogy a hit elszakad egyedül lehetséges alapjától, a kijelentéstől. Vele szemben mások azt hangsúlyozzák, hogy Isten igéjén kívül is létezik »kapcsolópont« a teológia számára: az ember a maga konkrét egzisztenciájában. A »kapcsolópont« keresésére irányuló törekvésben a mai teológia részben természettudományi (komplementaritás), részben filozófiai (korreláció), részben szociológiai (nagykorú világ) kategóriákat is felhasznál. Az apologetika ma egyre inkább a dialógus fogalma és gyakorlata irányába tendál. Az a meggyőződés fejeződik ki benne, hogy a keresztyén üzenet hitelességét nem biztosítja csupán a B-val való megegyezése. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy szembenézzen a kor emberének sorskérdéseivel, s azokra hiteles, meggyőző választ adjon.
BG
