Bálvány (szobor)
Bálvány (szobor) A pogány népek valamilyen formában mindig kiábrázolták isteneiket, a bálványokat; ezért a »bálvány« szónál általában bálványképekre, vagy szobrokra gondolunk. A tízparancsolatban az Úr egyedüli tiszteletét megkövetelő első parancsolatot rögtön követi a második: a képtilalom. Izráelben Istennek, vagy az isteneknek a kiábrázolása tiltva volt bármilyen formában. Ez is egy egészen különleges vonása volt már a mózesi vallásnak. Azt a gondolatot, hogy Isten lélek, akit testileg kiábrázolni nem lehet, a pogányok egyszerűen nem tudták belátni. Náluk az áldozatbemutatáshoz, vagy az imádsághoz hozzátartozott a gondolat, a képzelet segítőjeként az istenszobor.
A bálványszobrok lehettek ember, vagy állat alakúak, esetleg keverék alakok, mely utóbbiak több élőlény testrészeit egyesítették. Azonkívül domborműveken lehetett látni a nap, a hold, vagy csillagok képét, szintén istenalakok jelképeiként. A szobrok anyaga lehetett arany, ezüst, réz, vas, fa, kő (Dán 5,4; vö. Jel 9,20). Készítésük módját tekintve az ÓSZ két szót is használ rájuk, az egyik jelenti a fából, vagy kőből faragott bálványt, a másik a fémből öntött istenszobrot (a kettő együtt pl. 5Móz 27,15-ben). A fából faragott szobrot gyakran bevonták arannyal vagy ezüsttel. A Sinai-pusztában is úgy készülhetett az aranyborjú, hogy a fából kifaragott borjúszobrot bevonták aranylemezzel. Így képzelhető el, hogy Mózes az aranyborjút elégette, ill. az apróra tört aranyport vízbe hintve itatta a néppel (2Móz 32,20). Az ember alakú szobrot gyakran felöltöztették ékes ruhába, nyakába aranyláncot tettek (Ézs 40,19; Jer 10,9). Izráel régebbi korában előfordult egy házibálvány-féle, az ún. teráf (tsz. teráfim); 1Sám 19,13kk-ből arra lehet következtetni, hogy ember alakú lehetett. - Az ÓSZ használ olyan becsmérlő jelentésű szavakat is a bálványszobrokra, amelyeket csak hozzávetőlegesen lehet lefordítani förtelmes, vagy iszonyatos bálványoknak (Jer 16,18; Ez 16,36).
Az ókori K-en a pogány isteneknek rendszerint volt egy állat-megfelelőjük. Legismertebb ez a jelenség Egyiptomban, ahol egy-egy istenség szent állata volt a bika, kos, sakál, sólyom stb. Ennek megfelelően ilyen állatszobrok az istenek kiábrázolásaiként is előfordultak, még gyakoribb volt azonban, hogy az isteneket állatfejjel és emberi testtel ábrázolták (ld. EGYIPTOM 4.). A bikának, mint szent állatnak a tisztelete nemcsak Egyiptomban volt elterjedt, hanem Mezopotámiában és Szíriában is. Az ugariti mítoszokban Él főisten állandó jelzője: »a bika«. De Baal isten is megjelenik bikaként a mítoszokban, istennő-párja ennek megfelelően tehén. Így lehet megérteni, hogy Izráel istentiszteletében miért kísértett az arany (bika-)borjú a Sinai-pusztában (2Móz 32,4), vagy az ország kettészakadása után az É-i országban (1Kir 12,28) az Egyiptomból kiszabadító Isten képmásaként.
Az Izráelt körülvevő népeknél azonban a bálványszobrok inkább ember alakúak voltak. Szíria-Fönícia területén kiásott szobrok révén tudjuk pl., hogy milyennek képzelték el és ábrázolták Baalt: karcsú, de harcias férfialak, sisakján elöl még ott vannak a bikaszarvak, egyik kezében villámot utánzó lándzsaszerű fegyver van, a másikban a feje fölé ütésre (vagy dobásra) emelt buzogány, a mennykő jelképe. - É-Mezopotámiából ismertek olyan ember alakú istenszobrok, amelyek kőoroszlánokon állnak. Az ilyenek alapján tételezték fel, hogy I. Jeroboám aranyborjú-szobrai valójában nem istenszobrok voltak, hanem csak talapzatul szolgáltak a fölöttük láthatatlanul ott álló Istennek. 1Kir 12,28-ban azonban Jeroboám király határozottan a borjúszobrokra mutatva mondja, hogy »itt vannak a te isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból«. - Istennő-ábrázolások is vannak Kánaánból: van olyan, amelynek a fején szarvak vannak, később azonban a szarvak helyébe, azokat mintegy helyettesítően, sajátos formájú hajviselet kerül. A kánaáni kor óta ismert Asterót-Karnaim város neve (1Móz 14,5), ez a név lefordítva azt jelenti, hogy: (a) kétszarvú Astarte; emlékeztet a termékenység-istennő egykori ábrázolására. - Az istennő-figurák jobbára apró szobrocskák, vagy zsinórra fűzve nyakba akasztható plakettek voltak, ez utóbbiak elnagyoltan a fej és a női test részeit ábrázolták stilizáltan. A termékenység istennőjének a jelképei voltak, amelyeket amulettek gyanánt viseltek. Ugyancsak szerencsét hozó amulettek lehettek az istenként tisztelt égitestek aranyból, ezüstből készült apró másai: napocskák, holdacskák (Bír 8,26; Ézs 3,18).
Hogy miféle istenszobrok kerülhettek be idővel akár a jeruzsálemi templomba is, azt az egyes templomrenoválási és tisztogatási akciók mutatják. Ezékiás király nevéhez fűződik az egyik; a 2Krón 29,16 általánosságban »utálatos dolgoknak« nevezi a templomba került idegen tárgyakat; 2Kir 18,4 viszont arról is beszámol, hogy Ezékiás összetörette és kidobatta a templomból a Nehustánnak nevezett érckígyót. Az utóbbit ugyan a hagyomány Mózessel és a pusztai vándorlás korával kapcsolatban tartotta számon, mint ereklyét (4Móz 21,9), úgy látszik azonban, hogy tisztelete túlment a történeti emléknek kijáró megbecsülésen. A kígyó egyébként a kánaániak körében szent állat lehetett, kiábrázolásai az Izráel előtti kor archeológiai leleteiből ismeretesek. - Jósiás király templomtisztítása során még Asérá szobrot is távolított el a templomból, Jeruzsálem más helyeiről meg különféle pogány oltárokat, sőt a napisten lovait és harcikocsiját is (2Kir 23,6kk).
A babiloni fogság idején Deutero-Ézsaiásnak volt rá gondja, hogy nevetségessé tegye a bálványszobrokat népe előtt: Mit érhet az olyan »isten«, amelyiket egy, az erdőn kivágott fából faragnak ki, s a készítője a lefaragott forgácsból tüzet gyújtva melegszik, a faragványhoz meg imádkozik? (Ézs 44,13-19). A fogságból hazatértek Jeruzsálemben vigyáztak is nagyon a kultusz tisztaságára. Viszont egyes trito-ézsaiási helyekből úgy tűnik, mintha az ország területén a vallási keveredés miatt megint fenyegetett volna más istenek, bálványok tisztelete (Ézs 65,3k; 66,17). Két isten-név is feltűnik (Gád, Meni, Ézs 65,11), amelyek - úgy látszik - amolyan »sors-istenek« voltak; hogy szobraik voltak-e és milyenek, azt már nem tudjuk.
A Szeleukida-korban kívülről jövő erőszakos tett volt az, amikor IV. Antiokhosz a jeruzsálemi templomban Zeusz-szobrot állíttatott fel, amelyet Dán 11,31 »iszonyatos bálványnak« nevez (Károli: »pusztító utálatosság«, vö. Mt 24,15). (Ld. ANTIOKHOSZ).
Jellegzetes keverék-alakok voltak Asszíria és Babilónia királyi városaiban azok a szoborkolosszusok, amelyek a paloták kapuiban mintegy őrséget álltak: emberfejük volt, bikatestük és sasszárnyuk. Ez a kevert ábrázolás magasabbrendűségüket akarta szemléltetni, egyesítették magukban az emberi értelmet, a bika nagy erejét, a sas szárnyaló képességét. Isteni tiszteletben nem részesültek, csak őrálló nemtők képviselői voltak. Feltehető, hogy ezek képezték a mintáját az ÓSZ kerúb alakjainak (Ez 1 és 10), szerepük az Úr trónjának a hordozása és vigyázása. Különös, hogy a képzőművészetet megbénító 2. parancsolat ellenére épp a templomban használták a kerúb alakokat a falak díszítésére (1Kir 7,29.36), és ilyen szobrok voltak az Úr trónusát is jelképező szövetség ládáján (2Móz 25,18kk).
TK
