Bálványimádás

Teljes szövegű keresés

Bálványimádás Mind az ÓSZ, mind az ÚSZ arról tesz bizonyságot, hogy Isten csak egy van. Ugyanakkor megmondja a B azt a tényt is, hogy a különféle népek más-más isteneket imádnak; ezeknek más a nevük, más-más alakot, természetet, tevékenységet tulajdonítanak nekik. Ezek az istenek a B szerint azonban csak semmit érő bálványok; tiszteletük Izráel népe, ill. Krisztus gyülekezete számára a legsúlyosabb bűn volt.
Az ÓSZ népe az egyetlen Istent Jahve néven ismerte és tisztelte. Nevének megismertetése Mózes elhívásához fűződik (2Móz 3,13kk; 6,2k), bár a B-i történetíró számára természetes, hogy az, akit az ősatyák Mindenható Isten (1Móz 17,1), vagy Felséges Isten (1Móz 14,22) néven emlegettek, egy és ugyanaz az Isten: Jahve.
A Tízparancsolat kimondja, hogy Jahve (= az Úr) »féltékeny«, féltőn szerető Isten, és nem tűri el, hogy választott népe más isteneket, azoknak szobrait tisztelje rajta kívül. Az első parancsolat ugyan nem azt latolgatja, hogy lehetnek-e, léteznek-e más istenek, csupán azt kívánja Izráeltől, hogy egyedül az ő Urában, Jahvéban higgyen és őt imádja (ez a gyakorlati monotheizmus, vagy monolatria). Izráel népe hosszú története során mégis ki volt téve annak, hogy megismerve más népek isteneit, elfogadja a hozzájuk fűződő hiedelmeket, és részt vegyen azok tiszteletében. A bálványimádás veszélyével szemben állandóan küzdeniük kellett Izráel prófétáinak.
Józsué a sikemi országgyűlésen (Józs 24) emlékeztet arra, hogy Izráel ősei a »folyamon« (az Eufráteszen) túl még más isteneket tiszteltek. Ábrahámnak az onnan való elvándorlása szakítást jelentett ezeknek a más isteneknek a tiszteletével is. Jákób jó ideig lakott őseinek azon a folyamon túli földjén, ezért amikor visszatért Kánaánba, a hozzátartozóitól összeszedte az »idegen isteneket« (szobrocskákat), és elásta azokat (1Móz 35,2kk). Sokáig őrizgették mégis Izráelben egyes családok a teráfim néven ismert házibálványokat (1Móz 31,30kk; 1Sám 19,13). Ilyesféle lehetett eredetileg a teráfimmal együtt emlegetett éfód is (Bír 8,24kk; 17,5; Hós 3,4), ezek azonban lassanként megszűntek. Az éfód csak a díszes papi öltözéket jelentette (2Móz 28,6kk).
A Kánaánban letelepedett Izráel az ott lakó népek isteneinek, elsősorban Baalnak a kultuszával találkozott (ld. BAAL). Minthogy neki tulajdonították az eső ajándékát, és annak révén a föld termését, Izráel a földművelés megtanulásával együtt átvette az ahhoz kapcsolódó babonás szokásokat és azt, hogy Baalnak áldozzon a jó termés érdekében. Illés próféta hevesen szállt szembe a Baal-hittel, nemcsak a Karmel-hegyi próbatételkor (1Kir 18,20kk), hanem amikor pl. Ahazjá király Ekrón filiszteus város istenéhez, Baalzebúbhoz fordult betegségében (2Kir 1,2kk). Baalnak az istennőpárját az ÓSZ Asérának nevezi (ill. azonos értelemben Astarténak, vagy Astarótnak, bár az utóbbiak a babiloni Istár név változatai); napistennő jellege volt, akinek a kultuszához hozzátartozott a »szent« paráznaság, »papnőinek« a h. neve kedésá, megfelel a g. hierodula szónak. Főként Hóseás ostorozza a velük való »áldozást« (Hós 4,11kk).
Kánaánban még több más isten nevével és tiszteletével is megismerkedett Izráel, a környező kis népekkel érintkezve. Ilyen volt a filiszteusok által tisztelt Dágón (1Sám 5,1kk). A móábi és az ammóni nép Kemós tisztelője volt (Bír 11,24; 2Kir 3,27). Ugyanezeknek a népeknek az isteneként van említve Mólek (3Móz 20,1kk; közönségesen Moloknak szokták mondani), vagy Milkóm is. Mind a két név megfelel a h. melek = »király« szónak, amely így egyben felségnév is. Az ÓSZ ritkán használja Jahve jelzőjeként a »király« szót (Zsolt 47,3-8; Ézs 6,5), éppen azért, mert e kánaáni istennév nagyon rossz hangzású volt. Hozzá fűződött ugyanis a gyermekáldozatok szörnyű szertartása. Áház királyról olvassuk először, hogy »átvitte fiát a tűzön« (2Kir 16,3), ami a gyermekáldozat szépített kifejezése. Úgy látszik, hogy a pogányok nagy veszedelem idején szoktak ilyen gyermekáldozatot bemutatni, hogy istenük kegyét megnyerjék (2Kir 3,27). Az ÓSZ írója egy magánhangzó megváltoztatásával szándékosan eltorzította a melek nevet, s feltevés szerint a mólek forma helyett bóset = »gyalázat« szót olvastak. Ugyanez történt a Baal névvel összetett személynevekkel: Isbaal helyett Isbóset, Meribbaal helyett Mefibóset lett a torzított név (1Krón 8,33k; vö. 2Sám 2,8; 4,4).
Amikor az asszír, majd a babiloni hódítás elérte Izráel és Júda határait, megjelent a mezopotámiai istenek neve és tisztelete is. A királyok abban is keresték a nagy hódítók tetszését, hogy a bevett istentiszteleti formákat módosították, pl. Áház a jeruzsálemi templomtéren levő régi oltárt kicseréltette egy Damaszkuszban látott és valószínűleg asszír mintájú új oltárral (2Kir 16,10kk). Nem sokkal ezután következett be az É-i országrésznek, Izráelnek a megszállása. Az asszírok a lakosság egy részét deportálták, helyükre másfajta népeket telepítettek. Ez utóbbiak pedig hozták magukkal saját isteneiket. 2Kir 17,30k sorolja fel ezeket az idegen isteneket, közülük legismertebb Nérgal, a babiloniaknál a halál és az alvilág istene. A betelepítés után nagy csapás érte őket, s ennek az okát abban látták, hogy nem tudták miként kell tisztelni az ország népének Istenét. Ezért egy izráeli papot visszaküldtek a fogságból, hogy tanítsa az Úr helyes tiszteletét. Ennek ellenére Jahve tisztelete mellett megmaradt a bálványkultusz is, és létrejött egy tipikus keverék-vallás.
A mezopotámiai vallásra jellemző volt a csillagok, elsősorban a planéták, a bolygók megistenítése és imádása. Ámós prófétánál olvashatunk Szikkút és Kijjún néven ilyen csillag-istenekről (Ám 5,26). Jeremiás ott látja Jeruzsálem terein azokat, akik »az ég királynője«, azaz Istár, a babiloni Vénusz áldozatához készülődtek (Jer 7,17k). Nála is, de az ÓSZ más helyein is olvashatunk »az ég minden seregéről« (2Kir 21,3), tehát a megistenített csillagokról és azoknak az izráeliták által is történt imádásáról. Ez 8-ból pedig az tűnik ki, hogy magában a jeruzsálemi templomban is helyet adtak a pogány oltároknak, bálványszobroknak; a férfiak a napot imádták, az asszonyok siratták Tammuzt, ezt a meghaló és újra feltámadó isten-alakot (a g. mitológiában: Adonisz). A csillagok, a bolygók és a különféle csillagképek (főként az állatöv csillagzatai) megistenítéséből eredt az asztrológia, az »égi jelek«, a különféle csillag-konstellációk megfigyelése és a belőlük levont következtetések. A babiloni asztrális spekuláció szerint az égen minden »meg van írva«, csak le kell tudni olvasni azokat; ezzel foglalkoztak a csillagjósok, a mágusok. (A B-ban egyszer van igazi jelentősége: Jézus születése évében a Jupiter és a Szaturnusz bolygók ún. nagy konstellációja, együttállása a Halak csillagképben, ami a napkeleti bölcsek értelmezése szerint a végidő nagy uralkodójának megszületését jelentette Palesztinában.) Az »égi jelek« azonban általában baljós jelentőségűek voltak a régiek szemében, Jeremiás ezért hangoztatja, hogy nem kell babonás félelemmel gondolni ezekre a »jelekre« (Jer 10,2). Az egész ÓSZ pedig a teremtés-történettől kezdve (1Móz 1,14kk) a prófétákig (Ám 5,8) mindenütt azt hirdeti, hogy az égitestek Isten teremtményei, amelyeknek megvan a rendeltetésük a világ és az ember szolgálatára.
A babiloni fogságba került izráeli nép közvetlen közelről láthatta a bálványistenek kultuszát, szobrainak körmenetben hordozását, ismerhették a főistenről, Mardukról szóló mítoszokat. (Marduk a B-ban Meródak néven van említve, Jer 50,2). Deutero-Ézsaiásnak nagyon kellett óvnia népét, hogy az ilyen ceremóniák, mítoszok meg ne zavarják őket. Ezért nemcsak azt jövendöli meg, hogy - Babilon elestével - ledől Bél és összeroskad Nebó (ti. a szobraik, Ézs 46,1), hanem maró gúnnyal írja le, hogy az erdőn kivágott fából hogyan farag az ácsmester szobrot, amelyet aztán bevonnak ezüsttel, arannyal, templomban állítják fel, és isten gyanánt tisztelik; holott ezek a szobrok nem hallanak, nem értenek, nem segítenek, hiába imádkozik hozzájuk az ember (Ézs 44,9-20). Viszont ugyanez a Deutero-Ézsaiás hirdeti, hogy Jahve az élő Isten, aki a történelemben mutatja meg hatalmát. Elmondja még azt a reménységet is, hogy eljön az idő, amikor minden nép elhiszi, hogy Ő az egyetlen Isten, és őhozzá fordulnak mind. Egyébként ezt fejezi ki a híres nagy üdv- és békeprófécia is Ézs 2,2-4-ben (vö. Mik 4,1-3). Ennek valóra válásában pedig Izráelnek is fontos missziói szerep jut (Ézs 49,6).
Az ÚSZ-ben elsősorban Pál apostol foglalkozik a bálványimádás esetleges kísértéseivel, amelyeknek a görög-római világgal érintkezésben levő keresztyénekre lehetett hatásuk. Fatális helyzetbe került egyszer maga Pál és a kíséretében levő Barnabás, amikor Lisztrában egy csodatétel nyomán isteneknek, Zeusznak és Hermésznek gondolták őket a város pogány lakói, sőt még áldozatot is akartak bemutatni a tiszteletükre (ApCsel 14,11kk). - Másfajta összeütközésbe került Pál a pogányokkal Efezusban, Artemisz istennő városában. Hosszabb ideig élt itt az apostol; és a Krisztus-hit terjedése a bálványszobrokat gyártó ipart tönkremenéssel fenyegette. Emiatt szítottak lázadást az efezusi Artemisz nevében, úgyhogy Pál kénytelen volt elhagyni a várost (ApCsel 19,23kk).
Pál egyébként rámutat arra a régi tévelygésre, amikor az emberek Isten dicsőségét felcserélik a teremtmények képével, és az utóbbiakat imádják a Teremtő helyett (Róm 1,22k). Viszont akik megismerték az Úr Jézust, azok kiszabadultak a néma bálványok vonzóköréből (1Kor 12,2k). Természetesen Pál is állítja, hogy nincs bálvány a világon, és Isten sincs más, csak egy (1Kor 8,4). Éppen ez utóbbi hitvallással próbálja oldani a bálványáldozati hús fogyasztása kapcsán felmerült feszültségeket. - Más kérdéskörben, a pogányokkal való együttélés tekintetében óv az apostol: nagy kísértés hitetlenekkel felemás igában lenni; Krisztus és Beliál együttes elfogadása lehetetlen (2Kor 6,15). A figyelmeztetésre, különösen a pogányokból lett keresztyének esetében mindig szükség volt: Őrizkedjetek a bálványoktól! (ApCsel 15,20; vö. 1Kor 10,14; 1Jn 5,21).
Végül a Jel-ben megjelenik a bálványimádás kísértésének egy különleges formája, a római császárkultusz erőszakolása. Ennek a képe a »hétfejű« sárkány és a tengerből feljövő fenevad (Jel 12-13). A császárkultusszal szembeni engedetlenség a keresztyének részéről olyan hitvalló magatartás volt, amely gyakran a mártírsorshoz vezetett. Itt volt igazán »helye a szentek állhatatosságának és hitének« (Jel 13,10).
TK

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages