Bátorság
Bátorság Az ÓSZ a bátorságot annak ellentéte, a félelem alapján értelmezi. Erre utal a h. járé' tagadó formában való gyakori használata is. Ennek következtében az ÓSZ azt tekinti bátornak, aki nem fél, aki meg tudja őrizni lelki nyugalmát (h. bátah) a legkritikusabb élethelyzetekben is (vö. 1Móz 15,1; 21,17; 2Móz 14,13; 20,20; 4Móz 14,9; 21,34; 1Kir 17,13; Zof 3,16; Hag 2,5; Zak 8,13.15 stb.).
Az ÓSZ szerint a szív tevékenysége lelki, érzelmi természetű, ezért a szív állapota hol bátorságot, hol pedig félelmet tükröz (vö. 2Sám 17,10; Zsolt 27,14). Amikor elfogy a bátorság, akkor reszketni kezd a szív, »ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben« (Ézs 7,2), akkor »meglágyul a szív« (Ézs 7,4), akkor »megdermed a szív« (Józs 2,11; 5,1) és megolvad, »olyanná lesz, mint a víz« (Józs 7,5).
A körülmények alakulásának döntő jelentősége van a bátorságot illetően. A másokkal szemben magát fölényben érzőt bátorrá teszi az erőfölény biztos tudata, s éppígy megbátorít az a felismerés, hogy az adott élethelyzet nem kíván olyat, ami fölülmúlná a meglévő teherbíróképességet (vö. Józs 5,1; 2Kor 12,10; Zsid 12,3; Jak 5,13).
Negatív értelemben bátorságnak minősül maga az indulatosság, harag is (pl. Péld 16,32; Lk 4,28).
Az ÚSZ-ben több helyen is olvasunk arról, hogyan buzdít Jézus bátorságra (g. tharréo - tharszéo - thárszosz).
Így fordul bátorítólag a béna (Mt 9,2), a vérfolyásos asszony (Mt 9,22), az ellenszéllel és viharral küszködő, valamint a tenger hullámain járó Jézustól megrettenő tanítványok (Mt 14,27) felé. A bátorságra hívás minden alkalommal Jézus személyével áll kapcsolatban. A Jézus kíséretéhez tartozók azért mondhatják a vak Bartimeusnak: thárszei (Mk 10,49) - amit egyébként csak Jézus szájából hallunk -, mert végül is Jézus hívja őt. Ő kínál segítséget neki. Ez a felszólítás: thárszei jól érzékelteti, hogyan lesznek részesévé a megszólítottak a Krisztussal való találkozáskor az isteni üdvözítő tettnek. Jézusnak egymással egységben lévő szavai és tettei mintegy a bátorság előfeltételének tekintendők. Erre utal a Jn 16,33 is, ahol Jézus tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében a bátorságra hívást következőképp indokolja: »én legyőztem a világot«. A keresztyén ember bátorságát Krisztus kozmikus győzelméből meríti. A kozmosz fölött diadalmaskodó Krisztushoz tartozásnak a tudata mentesít a félelemtől és derűs lelki nyugalmat ad még akkor is, amikor maga a puszta lét kerül látszólag végzetes veszedelembe (vö. Mt 19,26; Lk 1,37; ApCsel 23,11; 28,15).
Pál a 2Kor 5,6.8-ban arról szól, hogy noha most a testi létmódban nincs közvetlen kapcsolatunk Krisztussal, azonban a bátorság előfeltétele mégis adva van a Lélek által, aki közösséget teremt Krisztus és az ő egyháza között.
A Zsid az üldözéseknek kitett keresztyéneket ugyancsak a Küriosz megígért segítségével bátorítja (13,6).
A bátorság megbizonyításának sajátos esete a Krisztus ev-ának nyílt, őszinte hirdetése (g. parrészia) - olykor félelmet támasztó körülmények, az igehirdető személyére veszélyt jelentő konzekvenciák ellenére is (vö. Ef 6,19k; Fil 1,20; 1Thessz 2,2). Ezt a bátorságot az ember nem önmagából meríti, hanem Istenben (1Thessz 2,2), ill. Krisztusban (Filem 8) kapja. »Krisztusban« lenni (g. en Khrisztó) az új teremtésben való részesedést jelent. Aki Benne marad (1Jn 2,28), az mentesül a végítélettől való félelemtől (vö. 2Kor 3,11kk), saját jövője, sorsa végső alakulására bátor bizonyossággal tekinthet (vö. Zsid 3,6; 10,19; 1Jn 4,17; 5,14).
DI
