Beszéd
Beszéd »Az ember az egyetlen olyan élőlény, amelynek beszéde (logosz) van« (Arisztotelész). »A beszéd a lét háza« (M. Heidegger). E két klasszikussá vált idézet mutatja, hogy a filozófia történetében és jelenében is milyen fontos szerepet tölt be a beszéd és a nyelv vizsgálata, s mekkora szerephez jut az emberi specifikum meghatározása közben. Beszéden értjük az embernek (mint egyénnek és mint kollektívumnak egyaránt) azt a tevékenységét, melynek során a külvilággal, embertársaival történő kommunikációját hangeffektusok formájában valósítja meg; s jóllehet az írás ide tartozik, a beszéd materiális formában történő megjelenítése az értelem pluralizmusának, a hermeneutikának enged teret, amennyiben elválasztja egymástól a beszélőt és annak kijelentését.
A beszéd feladatát csakis akkor töltheti be, ha hármas funkcióját betölti, s garantálja a tárgyszerűséget, személyes vonatkozást, és önmagunk közlését is. E három tényező összejátszása viszont egy sajátos, a mindenkori egyénre és társadalomra jellemző valóságábrázolást eredményez.
A B-i beszédfogalom elsősorban a nyelv potencialitásával van tisztában. A Jak 3,2-12 félelmet keltően írja le, hogy mi minden múlhat a nyelv erényein vagy bűnein: »...ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.« (10) Modern ember számára talán kissé meglepő, hogy a létező és annak nyelvi megnyilvánulása között jóformán alig látnak különbséget a B-i szerzők: »amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.'' (Mt 12,34). A lét és beszéd egysége feladatként áll tehát előttünk; ha valaki Isten beszédére gondol, akkor sem lehet ez másként. Istenhez Igéjén keresztül juthat el a hívő - a Logosz pedig Isten (Jn 1,1c). A 4Móz 12,8 a Mózesről kivételes kegyelemként állítja: »Szemtől szemben beszélek vele« (pe 'el-pe 'adabbér bó). Ezt az egységet, amely hatalmat jelent, maga a dábár szó is mutatja: a szó és tett egybeesése hatalom; a perfectum propheticum olyan jövőt jelöl, amely már biztosnak, lezárt cselekménynek tekinthető. E háttérből kiindulva aligha lehet meghökkentő, hogy a beszédnek a hit ébresztésében és fenntartásában is fontos szerepe van: a Róm 10,17 a fides ex auditu locus classicus-a (»A hit tehát hallásból van...«), s eközben Krisztus beszéde (ill. a Krisztusról szóló beszéd) kerül a középpontba. A keresztyén igehirdetés feladata mármost, hogy bármilyen módon (vö. Pál apostol: »...akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök« Fil 1,18) Krisztust juttassa szóhoz, a beszéd és tett egységében. Ekkor pedig Krisztus hatalma lesz érezhető (vö. Mt 7,28k; ld. az ott szereplő ekszouszia szót, de hasonló kifejezéseket is: eleutheria, parreszia). A B két nagyszabású történettel illusztrálja a bűnből való szabadulás nyelvi vetületét: a bábeli torony építésekor a nyelvek összezavarásának negatív példájával (1Móz 11,1-9) és a pünkösdi esemény pozitív példájával (ApCsel 2).
Az egyház a dogmák megformálásának során mindig tisztában volt Isten beszédének hatékony és szuverén voltával: Isten Igéjét a g. egyházatyák müsztérionnak, a latinul írók pedig sacramentumnak nevezték. Az egyetemes latinnyelvűség eltűnésével (a nemzeti nyelvek előtérbe kerülésével és a B-fordítások következtében) egyre inkább a hermeneutikai kérdések lettek fontosak; a reformáció Szentírás-központúságával kezdetét vette az a folyamat, melynek során az egyház a Krisztusról szóló beszédet az eredeti nyelvi esemény (Wortereignis) fényében látja és formálja. A reformátorok még hittek ennek az eredeti eseménynek a rekonstruálásában, ma azonban inkább csak az összehasonlítás a fontos, jóllehet az esemény normatív szerepe változatlanul megmaradt.
A 20. szd.-i teológiai kutatásban egyre fokozódik az a felismerés, hogy a beszéd elemei több szinten is értelemhordozók. A módszertani vizsgálatok eredménye, a kutatástörténet tanulságai mind arra hoznak példát, hogy szd.-unkban több szint felfedezése is megtörtént. A lexikográfia megpróbálja feltárni a beszéd egységeinek jelentéstani tartalmát. Különösen az ÓSZ esetében jelent ez nagy feladatot, hiszen a h. nyelvnek csupán kis töredékét ismerjük az ÓSZ-i korból. Századunk elejének irodalomkritikai beállítottságú kommentárjai pont ilyen vonatkozásban végeztek mindmáig páratlan munkát. A forma- és műfajkritika a »Sitz im Leben« keresésével a beszéd használóinak szociológiája által pontosítja az irodalmi emlékek mondanivalóját. A tradíciókritika a vallásos nóciók történeti árnyalását szorgalmazza, a strukturalista exegézis pedig újból a nyelv szimbólum-jellegére helyez hangsúlyt.
KaI
