Bibliafordítás

Teljes szövegű keresés

Bibliafordítás Az írott ige - mind az ÓSZ, mind az ÚSZ - korán az istentisztelet egyik fő alkotóeleme lett. Olvasták és magyarázták a zsinagógában és a keresztyén gyülekezetek összejövetelein. De az egyéni kegyességnek sőt a missziónak a célját is szolgálta: tehetősebb emberek megvásároltak egy-egy kéziratot (ApCsel 8,27kk), a zsidók családi ünnepeiken elmondták és tanították a szent történeteket (2Móz 12,26k; 5Móz 11,19), az ősgyülekezetek pedig nem győztek betelni az ev-ok Krisztus-emlékeivel és az apostoli levelek tanításával.
Az »igéből való élésnek« (5Móz 8,2; Mt 4,4) azonban akadálya volt a nyelvek különbözősége. Jézus korában Ázsia, Afrika és Dél-Európa szinte minden részében éltek zsidók, a keresztyénség is rohamosan terjedt világszerte; viszont a világnyelveken, a g.-ön és a latinon kívül sokféle más nyelvet is beszéltek. A palesztinai és mezopotámiai zsidók pl. arámul - az ÓSZ h. nyelve már holt nyelvvé vált. A nyelvi különbözőség, mint kényszerítő ok, hozta létre a B-fordításokat.
1. A régi bibliafordítások
Az ÓSZ legrégibb idegen nyelvű fordítása az egyiptomi nagy diaszpórában élő és g.-ül beszélő zsidók számára készült. E g. nyelvű ÓSZ-fordítás neve: Septuaginta (»hetvenes« fordítás - LXX); nevét egy legendáról kapta, mely szerint II. Ptolemaiosz Philadelphosz (285-247) az alexandriai könyvtár számára készíttette, és hetven írástudó hetven nap alatt készült el vele. A legendából annyi igaz, hogy e g. fordítást a Kr. e. 3. szd. közepén kezdték készíteni; először Mózes öt könyvét fordították le, a következő 100-150 év alatt pedig a többi B-i könyvet. A LXX-ban találjuk először a B-i könyveknek olyan - műfaj szerinti - csoportosítását, amely a későbbi B-kban található (eltérően a h. ÓSZ könyveinek sorrendjétől). Különlegessége még az, hogy a kanonikus könyveken kívül más szentiratokat is magában foglal (ld. APOKRIFUS IRATOK). A LXX lett a keresztyénség ÓSZ-i Szentírása a korai időkben; az ÚSZ többnyire ennek szövegét idézi. Viszont az orthodox zsidóság túl szabadnak és pontatlannak találta, ezért jöttek létre a Kr. u. 2-3. szd.-ban további g. fordítások, melyeket a fordítókról Aquila, Symmachus és Theodotion névvel nevezünk. - A LXX-fordítás legfontosabb kéziratai az ÚSZ szövegével együtt kódexekben maradtak fenn (ld. KÉZIRATOK).
Minthogy a h. nyelvet már Jézus korában sem beszélték sem Palesztinában, sem a mezopotámiai diaszpórákban, ezért a zsinagógai istentiszteleten a h. szöveg felolvasása után azt le kellett fordítani arámra, hogy mindenki értse. A fordító a jobb megértés kedvéért olykor részletesebben körülírta, vagy kiegészítette egy-egy szó vagy vers értelmét. Itt tehát nem precíz, szó szerinti, hanem értelmezett fordításról van szó, írásba is ilyen módon rögzítették az arám fordítást. A neve Targum (= fordítás, értelmezés), de létrejöttének körülményeiből következik, hogy többféle változata van. A zsinagógai használatban először a Mózes öt könyvéhez készültek arám fordítások, s ezeket a Kr. u.-i szd.-okban foglalták írásba. Palesztinában a (töredékesen fennmaradt) Jeruzsálemi Targum volt használatos; nagyobb tekintélye lett Babilóniában az Onkelosz Targumának. A prófétai könyvek fordítása Jónatán Targuma cím alatt maradt ránk.
Mózes öt könyvének volt egy samaritánus fordítása is, amely a Kr. e. 4. szd. végén készülhetett, a Júda-beli zsidóktól történt végleges elszakadás után, a Garizim hegyén épült samaritánus templomban való használatra. Idővel arám targum is készült hozzá.
A későbbi fordítások jobbára a LXX alapulvételével készültek. A keresztyénség terjedésével mind több nép nyelvére lefordították a teljes Szentírást. Így jött létre a Kr. u. 4-5. szd. folyamán a kopt, etióp, örmény, majd később a gót, sőt a 9. szd.-ban az ószláv fordítás.
A Római Birodalomban különleges jelentősége volt a latin fordításnak. Töredékesen, sőt eltérő variánsokban maradt fenn az egyházatyák írásaiban a LXX-án alapuló »régi latin« fordítás, a Vetus Latina. A szöveg bizonytalan állapota miatt Hieronymus egyházatya megbízást kapott arra, hogy e régi fordítást revideálja. 382-ben fogott munkához, s először az ÚSZ revízióját végezte el, azután, a Zsolt-kal kezdve, az ÓSZ szövegének helyreállítását kezdte el. Közben rájött, hogy a LXX alapszövege lényegesen eltér a h.-től. Feladatát ezért úgy módosította, hogy a h. Bszövegét fordította le latinra; 405-ben készült el munkájával. Ez a fordítás Vulgata (V) néven vált ismertté; tartalmazza a Zsolt új fordítását is, noha a római egyház a g. változat alapján készült szöveget használja. AV csak lassan tudta kiszorítani a használatból a régi latin fordítást, és csak a 7. szd.-tól lett általános a használata. A másolatokban terjedt V-szöveg különböző példányaiban számos véletlen, vagy szándékos változtatás történt, ezért több ízben volt szükség az egységesítő revideálásra. A tridenti zsinat által elrendelt revízió alapján a zsinat 1590-ben egyedül hiteles B-szövegnek nyilvánította a V-t.
2. A humanizmus és a reformáció korának fordításai
A középkori kath. egyháznak újabb B-fordításra nem volt szüksége. Új lökést adott viszont a fordítói munkának a humanizmus érdeklődése a klasszikus nyelvek és művek iránt, ennek közvetlen következése pedig a reformáció korszakának B-fordító tevékenysége lett. A legnagyobb humanista, Erasmus, az ÚSZ átnézett g. szövegét 1516-ban tette közzé, majd annak latin fordítását is elkészítette. Az ÓSZ újabb latin fordítását először S. Pagninus dominikánus szerzetes készítette el és adta ki (Lyon, 1528). Az eredetileg franciskánus, de a ref. hitre tért S. Münster Baselben 1535-ben jelentette meg latin nyelvű ÓSZ-fordítását. Igen népszerű lett a zsidónak született, de kath., majd protestáns vallásúvá lett I. Tremellius latin ÓSZ-fordítása (1575), melyhez később veje, Junius az ÚSZ latin fordítását csatolta. A latin ÚSZ-fordítások közt igen elterjedt volt Th. Béza műve (1565). Mindezek sokat segítettek a reformáció szd.-ában azoknak, akik anyanyelvükre kívánták lefordítani a B-t, minthogy akkor a tudománynak, az iskoláknak, az egyetemeknek a nemzetközi nyelve a latin volt.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy már a 15. szd.-ban készültek nemzeti nyelvű B-fordítások, jobbára a V alapján. Így az első teljes német nyelvű B 1466-ban jelent meg nyomtatásban Strassburgban. Angliában J. Wiclif már 1380-ban az ÚSZ, két évvel később az ÓSZ angol fordítását készítette el kéziratban (nyomtatásban csak 1731-ben jelent meg). 1525-től W. Tyndale az ÚSZ-nek, majd részletekben az ÓSZ-nek az angol fordítását adta ki, ezt azonban az államhatalom üldözte, ahol tudta, elégettette. Átdolgozásai (Coverdale) később hivatalos elfogadást nyertek. - Cseh nyelven Husz J. nyelvi reformja után a korábbi részfordításokat egységes nyelvre dolgozták át, s 1475-1488 között a teljes B cseh fordítása megjelent nyomtatásban. - Európa többi országaiban is látható, hogy legalábbis részfordítások (zsoltárok, ev-ok) már a 15. szd.-ban napvilágot láttak.
A reformáció korának első igazi nagy nemzeti nyelvű fordítása Luther német B-ja. Wartburgi kényszertartózkodása idején fogott ehhez a munkához. Rövidesen elkészült az ÚSZ fordításával (1522), azután áttért az ÓSZ könyveire. A reformáció ügyét védelmező, egyházát szervező munkája miatt lassabban haladhatott előre (bár segítőtársakat is vett maga mellé), végül azonban 1534-ben Wittenbergben megjelent a teljes Luther-Biblia, mégpedig az ún. apokrifus könyvekkel együtt. Az utóbbiakat ugyan Luther nem tartotta egyenlő értékűeknek a B többi könyveivel, de építő olvasmányokként értékelte őket. Luther B-fordításának egyebek közt igen nagy szerepe volt a sokféle német nyelvjárás egységesítésében, sőt az irodalmi német nyelv megteremtésében - példaként más népek számára is.
Svájcban Luther fordítása mellett egy más német nyelvjárású B-fordítás készült az 1520-as évektől, amely még ebben a szd.-ban többszöri átdolgozáson ment keresztül. Összefoglaló néven Zürichi Bibliának szokták nevezni. - Készült német nyelvterületen már az 1500-as években katholikus B-fordítás is, amely azonban nem tudta kivonni magát a Luther-fordítás hatása alól.
Angliában a 16. szd.-ban készült fordítások egybevetése és átdolgozása alapján 1611-ben készült el a hitelesnek elismert fordítás, amelyet »Jakab király B jának« neveznek, és amely szd.-unk közepéig ott egyedülálló tekintélyű volt. Hollandiában készültek ugyan fordítások már a 15-16. szd.-ban, igazi országos tekintélyre azonban az ún Staten-Bijbel (a »rendek« által elfogadott B) tett szert, s ez 1637-től három évszd.-on át kizárólagos használatú volt. - Sorolhatnánk tovább Európa országait, melyekben előbb vagy utóbb, de rendre meg jelentek a B nemzeti nyelvű fordításai, Portugáliától Oroszországig és Norvégiától Görögországig. Létrejöttük és sorsuk mindenütt a vallásszabadság helyi adottságaitól függött.
3. Átdolgozások és új fordítások
A 19. szd. közepétől kezdődnek kísérletek az egyes országokban az egyetemes tekintélyű, de régiessé váló B-fordítások átdolgozására, revideálására. Az átdolgozott fordítások készítése és elfogadtatása nem egy országban nehézségekbe ütközött az évszd.-okon át használt fordításhoz való ragaszkodás miatt, noha látni való volt, hogy az archaikus szöveg gondot okoz pl. a vallásoktatásnál, a missziói munkában. Németországban többször is foglalkoztak a Luther-B revideálásával, mígnem meglehetősen jelentős átdolgozásban 1955-ben megjelent az új német B »Luther Márton német fordítása alapján«. - Svájcban hosszú, negyedszázados revideáló munka eredményeként 1931-ben jelent meg az új Zürichi B. - Hollandiában új fordítás jelent meg (1951). - Angliában azáltal vált bonyolultabbá a helyzet, hogy az amerikai protestánsok elkészítették a maguk »Standard«-verzióját, s az azzal egybevetett angol revideált B neve lett a »Revideált Standard-változat« (1952).
Közben a nagy tekintélyű hivatalos B-fordítások mellett sokan vállalkoztak új fordítások készítésére. Ezeknek két típusuk van. Egyik csoportba tartoznak a tudományos igényű, sőt szövegkritikai alapon készült fordítások (többek közt a különböző kommentárokban). A másik csoportba azok a fordítások tartoznak, amelyek bizonyos fordítói szabadsággal élve, könnyebben érthető vagy éppen olvasmányos B-szöveget akarnak adni, az építő egyházi munka céljára.
Itt érünk el napjaink új törekvéséig, amikor a cél többé nem a régi, többszáz éves B-fordítások szövegének átdolgozása, hanem új fordítások készítése. Az új fordítások természetesen a B eredeti h. és g. szövegéből kívánják újrafordítani a Szentírást a ma élő, közhasznú nyelven. Megvan ez a törekvés az ún. történelmi egyházakban is, mert számításba kell venni, hogy a szekularizáció következményeként a mai emberek nagy része már nem a B régi nyelvi világában nő fel. Igen jelentős az új fordítói munka a világszerte folyó keresztyén misszió szempontjából is. Szervezetten végzik ezt a munkát szerte a világon a Bibliatársulatok Világszövetsége támogatásával, s ma már ezernél több nyelvre, nyelvjárásra fordítják a B-t vagy annak egyes részeit. A könnyű megértés kedvéért sokszor egészen szabad fordításban, köznyelvi változatban fogalmazzák meg a B mondatait. (Az első ilyen példa volt az ÚSZ amerikai fordítása »Good News Bible« = az örömhírt mondó B, amelyhez hasonlók készültek aztán német, francia és más európai nyelveken.) A teljes B modern új fordításai között nevezetes az eredetileg francia nyelvű, de németre és angolra is lefordított »Jeruzsálemi Biblia«; merészebb és szabadabb az »Új angol Biblia« (1970), vagy az ökumenikus új holland fordítás (Groot Nieuws Bijbel, 1983).
A néhány felsorolt új fordításon kívül az elmúlt fél évszd.-ban még több más (főleg német nyelvű) B-fordítás is készült, különböző fordítói elvek alapján. A szabadabb fogalmazású fordítások ellentéte a Buber-Rosenzweig-féle német ÓSZ-fordítás, amely a legnagyobb szöveghűségre törekszik, nemcsak a szószerintiségben, hanem a h. mondatszerkesztéshez való igazodásban, a szöveg tagolásában, a képes kifejezések megtartásában; mindezekkel egy fordítási típus mintája. - Végül jegyezzük még meg, hogy a latin V hosszú évtizedeken át, nagy tudományos felkészültséggel végzett revíziója is befejeződött 1977-ben.
4. A magyar B-fordítás története
Visszanyúlik a könyvnyomtatás előtti időbe, a kézzel írt kódexek korába. Az első - eredetileg teljes - fordítás a »Huszita-Biblia« volt, amelyet két volt ferences barát, a Prágában tanult és Husz János tanítását elfogadó Pécsi Tamás és Újlaki Bálint fordította le a V alapján 1416-1440 között. Csak részletei maradtak fenn az 1460-as években másolt Müncheni-, Bécsi- és Apor-kódexben. Egy másik nagyobb jelentőségű, de eredetileg sem teljes fordítást az 1516-19-ben másolt Jordánszky-kódex tartalmazza. Voltak azonkívül más, zsoltárokat vagy ev-részleteket tartalmazó kódexek, köztük kath. fordítások is. - A reformáció szd.-ában megjelennek a nyomtatott fordítások, egyelőre még csak egyes részletei a B-nak: Komjáti Benedek 1533-ban Pál leveleit, Pesti Gábor 1536-ban, Sylvester János pedig 1541-ben a teljes ÚSZ-et fordítja le. Méliusz Juhász Péter az 1560-as években egyes ÓSZ-i, ill. ÚSZ-i könyvek fordítását adta ki. Különösen jelentős volt Heltai Gásrpár fordítása 1551-56 között, sajnos néhány ÓSZ-i könyv fordítása nem készült el. Így az első teljes magyar B-fordítás Károli Gáspár műve, az 1590-ben megjelent »Vizsolyi Biblia«. Használatát nem rendelte el zsinati határozat, mégis több mint háromszáz éven át ez volt a magyar protestantizmus B-ja, szószéki és kegyességi használatban egyaránt.
Károli bizonyosan ismerte a korábbi magyar fordításokat, hasznukat is vehette, bár műve előszavában idegen nyelvű, elsősorban latin fordításokra hivatkozik, mint segítő anyagra. A latin nyelv hatása meg is látszik a fordításon, főleg az igealakok használatánál. Egyébként azonban Károli maga mondja, hogy a fordításban, amennyire lehetett, tiszta igaz magyar szóval élt, idegen szólásnak módját nem követte. Nagy jelentőségű volt ez a fordítás a nyelvjárások szintje fölé emelt egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésében is.
A Vizsolyi B nem volt teljesen hibátlan kiadvány (lengyel nyomdász műhelyében készült), ezért már Szenci Molnár Albert két újabb kiadásban (Hanau 1608, Oppenheim 1612) átjavította a Károli-szöveget. Az ellenreformáció következtében gyakran adták ki külföldön (Svájcban, Hollandiában, Németországban) a Károli-B-t, ennek viszont megvolt az a következménye, hogy egyes kiadásokba sok nyomtatási hiba került. Ilyen volt az 1645-ben megjelent Jansonius-kiadás Amszterdamban. Ennek átjavítására küldték ki Hollandiába Komáromi Csipkés Györgyöt, aki nemcsak a hibákat javította, hanem némileg át is dolgozta - a B-i nyelvek szövegképéhez közelítve - a Károli-fordítást. E mű tragikus sorsra jutott: az 1718-ban elkészült B csaknem 3 000 példányát a hazahozatalkor a határon elkobozták, majd elégették, és csak az elővigyázatosságból visszatartott 1 200 példány került haza a Türelmi Rendelet után. - Viszont Komáromi Csipkés mellett az Amszterdamban nyomdászkodó Misztótfalusi Kis Miklós is hozzáfogott a Jansonius-B javításához, és azt 1685-re elkészítve, a saját költségén kiadta. Ő megmaradt a Károli-szöveg mellett, de egységes helyesírással és következetes nyelvtani szabályok alkalmazásával állította helyre. Haza is tudta szállítani, így az ő javítása szerint öröklődött tovább a Károli-szöveg. További javítások, módosítások történtek a későbbi kiadásokban, mígnem 1908-ban nagyobb átdolgozás után megjelent a »revideált Biblia«, amelynek címlapján ugyan Károli Gáspár neve szerepel fordítóként, a szöveg azonban jelentős mértékben eltér az eredetitől.
Károli B-fordítása mellett a szd.-ok folyamán természetesen más magyar fordítások is készültek. Először a Káldi György-féle kath. fordítás említendő 1626-ból. A többi kísérlet inkább Károli fordításának az átdolgozása. Önálló, de félbemaradt és csak fordítástörténeti nevezetességű Ballagi Mór ÓSZ-fordítása (Mózes öt könyve, Józsué 1842). Nagy lelkesedést sugároz az evangélikus Kámory Sámuel teljes B-fordítása (1870), amely szakít Károli régies stílusával, viszont rengeteg nyelvújítási szót, modoros kifejezést használ, amelyek nem öröködtek meg nyelvünkben, így fordítása nem lett időtálló. - Izraelita tudósok munkaközössége az ÓSZ-et fordította magyarra (1907), amely a maga nemében jó és olvasmányos fordítás volt.
Az idők jelei végül is azt mutatták, hogy ma a magyar protestáns (és kath.) egyházak nem akarnak megrekedni a nyelvében elavult biblikus és prédikáló stílusban, új B-fordítás kell jelen korunk nyelvén. Számosan kíséreltek meg új ÚSZ-fordítást készíteni: Masznyik Endre (ev. 1917), Czeglédy Sándor (ref. 1924), Raffay Sándor (ev. 1929), Kecskeméthy István (ref. 1931), Békés-Dalos (kath. 1951), Budai Gergely (ref. 1967), Ravasz László (ref. 1971). Több-kevesebb sikerrel és eredetiséggel készült fordításuk jelzi az avatottak útkeresését.
A Károli-fordításnak az 1908-asnál alaposabb és a régiességeket végképp felszámoló revíziójára kapott megbízást Czeglédy Sándor (ÓSZ) és Raffay Sándor (ÚSZ). Munkájuk eredményeként 1938-ban jelent meg a »próba-B«, amely a háború és Czeglédy S. korai halála miatt befejezetlen vállalkozás maradt. 1947/48-ban a Magyar Bibliatanács megbízásából külön ÓSZ-i és külön ÚSZ-i »ökumenikus bizottság« (ref. és ev. tagokkal) fogott újból munkához a Czeglédy hagyatékában maradt újabb revideált szöveg alapján. Végül mégis helyesebbnek látszott új fordítás készítése. A munka előrehaladásának eredményét az egyes B-i könyvek fordítását először ún. próbafüzetekben jelentették meg az egyházi nyilvánosság tájékoztatására. A teljes új protestáns B-fordítás 1975-ben jelent meg. - Egyidejűleg a r. kat.-ok is elkészítették saját új magyar B-fordításukat, s azt 1973-ban adták ki.
5. A B-fordítás alapelvei és munkája
A B-fordítás alapjában véve ugyanúgy történik, mint bármely más idegen nyelvű könyvnek a lefordítása. A fordítónak ismernie kell a B-i nyelveket, a szavak jelentését, a kifejezési formákat, valamint azt a kultúrát, amelyben a B-i könyvek keletkeztek. És ismerni kell természetesen a magyar nyelvet, az idegen nyelven írt mondatokat természetes módon, jó magyarsággal és közérthetően kell megfogalmazni, a kor nyelvi normáinak megfelelően. Időnként úgy vélték, hogy az Ige iránti tiszteletből szóról szóra kell fordítani a B-t, ez azonban a nyelvek különbözősége miatt lehetetlen. (A Károli-fordításban pl. dőlt betűkkel vannak nyomtatva azok a szavak, amelyek az eredeti nyelvben nincsenek benne, de a magyarban a megértés érdekében szükségesek.) A különféle nyelveknek más-más eszközei vannak a közlendő gondolatok megformálására, s ez megmutatkozik a megfelelő szavak megválasztásán túl a szavaknak kifejezésekké kapcsolásában, a mondatok felépítésében. (Néhány példát említve: a latin nyelv nem használ névelőt; a h.-ben nincsenek birtokos névmások, a magyarhoz hasonlóan birtokos névszóragozás van; a g. nyelvben többféle lehetőség van az igeidők árnyaltabb kifejezésére; az indogermán nyelvek nem ismerik a tárgyas igeragozást, ami viszont meg van a h.-ben és a magyarban; a magyar minden ragot, képzőt a szó végéhez fűz, más nyelvek gyakran használnak prepozíciókat; a germán nyelvek igei állítmánnyal képezik a mondatokat, szigorú szórendet tartva; a h.-ben és a magyarban az állítmány lehet névszó, és így tovább.)
Az idegen nyelv szavainak a jelentését megtaláljuk a szótárakban. A szótározás azonban nem ilyen egyszerű. Sok szónak rokon, vagy átvitt értelmű jelentése is van. A h.-ben a »jó« szó jelentheti azt is, hogy »alkalmas, célszerű«, sőt »szép«. A g. nyelvben az »elég« megfelelője jelentheti azt is, hogy »jelentékeny, tekintélyes, ügyes« stb. A B fordítója szívesen használná ugyanarra a h., ill. g. szóra mindig ugyanazt a magyar szót (ez a »konkordantivitás« elve), a jelentésárnyalatok miatt azonban ez lehetetlen. Akadályozza ezt az ún. szótapadás, állandósult kifejezésekben a szavak felcserélhetetlensége: magyarul mondhatunk »mennyországot«, de »égországot« nem; mondhatunk »égi madarat«, de »mennyei madarat« nem - holott az »ég« és a »menny« lehet azonos jelentésű: »égbolt« - »mennybolt«.
A szavak igazi jelentését, pontosabban a szerepét, funkcióját a mondat összefüggése határozza meg. Itt válik el pl., hogy az azonos hangzású, de többféle jelentésű szavaknak az adott helyen mi az értelmük (pl. a magyar »nap«, vagy »vár« szó; ilyen többjelentésű szavak vannak a B-i nyelvekben is). Ezért a szótározást, a szóalakok elemzését követi a mondatok elemzése. Megint a nyelvek logikájára, sajátos értelmi szerkesztésére jellemző, hogy a kijelentő, feltételes, kérdő, óhajtó mondatokat saját kifejező eszközeikkel (kötőszók, igealakok, szórend) alkotják meg; ezeknek szolgai másolása a fordításban gyakran lehetetlen, vagy ha a fordító ezt teszi, akkor saját nyelvének a szavait használja ugyan, maga a mondat azonban idegen vagy érthetetlen lesz.
A mondatok stilisztikai felépítésénél figyelembe veendő, hogy a B-ban vannak prózai és költői részek, aztán vannak törvények, történetek, próféciák, levelek stb. Ezeknek a magyarul történő megfogalmazásánál igazodni kell az eredeti műformához; nem lehet azonos nyelvi szinten fordítani Ézsaiás szép költői próféciáit és Jer második felének túlontúl prózai leírásait, a páli levelek didaktikus fejtegetéseit és a Jel látomásait. A legfontosabb mindenkor az érthetőség. Problémát jelent pl. a hosszú, sokszorosan összetett mondatoknak a fordítása egyes ÓSZ-i történeti könyvekben vagy az apostoli levelekben. Az áttekinthetőség kedvéért e hosszú körmondatok felbontandók rövidebb mondatokra.
Nagyobb gondot jelent az egyes szólások, képes kifejezések, közmondások fordítása akkor, ha a szó szerinti fordítás más értelmet ad, mint amit az eredeti nyelvben e szólások jelentettek. A h. azt mondja, hogy Ábrahám »hetvenöt év fia« volt, amikor elindult Háránból (1Móz 12,4), ez magyarul azt jelenti, hogy »hetvenöt éves« volt. Az ÓSZ szóhasználatában a »szív« azt is jelenti, hogy »ész, értelem«; ha Péld 18,2-ben azt olvassuk, hogy az ostoba »csak saját eszének a fitogtatásában« leli kedvét, ott eredetileg »saját szívének...« áll. A »lélek« szó gyakran az embert magát jelenti. Előfordul, hogy a h. »halott lelket« említ, holott az holttestet jelent (4Móz 6,6). Vagy Mk 3,4-ben ez a kérdés hangzik: »Szabad-e... életet megmenteni? - eredetileg »lelket« megmenteni. - A testrészeknek van átvitt értelmű jelentésük, pl. »a folyó mentén« - a folyó »kezén« helyett (2Móz 2,5), »a tenger partja« - a tenger »ajka« helyett (Bír 7,12). - Az emberi testrészek néha Istennel kapcsolatban vannak említve, elvont értelemben. Isten szeme, szája, füle az ő mindent látó, magát kijelentő, az imádságot meghallgató voltára utal. A »megrövidült-e az Úrnak keze?« kérdés jelentése az, hogy »olyan kevés az Úr ereje?« (4Móz 11,23). Még távolabbról jövő, állati testrészt említő elvonatkoztatás az a hitvallás, hogy »az Úr az én idvességem szarva« = »hatalmas szabadítóm, idvezítőm« (Zsolt 18,3). - Vannak közmondásként használt szólások (rejtett értelemmel), pl. »a piócának két lánya van« (Péld 30,15); »Megvedlik a sáska és elrepül« (Náh 3,16); »…kivettetnek a külső sötétségre« (Mt 8,12).
A fordítónak az eredeti szöveget exegetikailag is meg kell értenie, hiszen a B szövegét más korban, más földrajzi, társadalmi körülmények közt fogalmazták meg. A magyar szöveg elkészítésekor félreérthetetlenül kell a magunk nyelvén elmondani ugyanazt, amire az író gondolt. Lehetséges, hogy ilyenkor egy-két szót értelmezésként hozzá kell fűzni az eredetiben kézenfekvő, vagy tömören fogalmazott kifejezéshez. Viszont nem szabad a fordítást összetéveszteni az átfogalmazással (parafrázis). Ha pedig adódnék olyan szó, vagy mondat, amely közvetlenül nem érthető, az a lap alján levő jegyzetben magyarázandó, pl. Ézs 30,6-ban: »Dél Behemótja« - Egyiptom költői neve; ApCsel 18,6-ban: »(Pál) lerázta ruhájáról a port« - a közösség megszakításának jele.
Végül hozzátartozik a fordításhoz, hogy az a mindenkori »nyelvi norma« figyelembevételével készítendő. Itt van a feszültség egyik oka a többszáz éves fordításoknak az újakkal való egybevetésénél. Magyar nyelvünk állapota akár szókincs, akár nyelvtani szerkesztés tekintetében a 16. szd. óta sokat változott. Vannak szavak, amelyek már értelmüket vesztették, vagy más lett az értelmük a háromszáz évvel ezelőttihez képest; vannak új szavaink, amelyek ma kifejezőbbek a régieknél. Van egy csomó - esetleg latin hatásra létrejött - nyelvtani forma a régi magyar nyelvben, amelyek ma már nem használatosak, pl. a múlt idő különféle árnyalatai, a »volna« szóval képezett kötőmód, amely azonban ma feltételes módot jelent; mai nyelvünktől már csaknem teljesen idegen a szenvedő igealakok használata. Lehet, hogy ez bizonyos értelemben nyelvi szegényedésnek fogható fel, viszont tény. A B a kegyesség könyve, a fordítása nem (csak) tanult teológusoknak vagy irodalmároknak készül, hanem mindenkinek, aki kezébe veszi és érteni akarja. A régi fordítás értékét nem akarja kétségbe vonni az új, de ugyanazt akarja, amit a régi: az emberek a saját nyelvükön olvashassák az Isten Igéjét.
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages