Bosszú
Bosszú A h. nkm és nhm = »bosszút áll«, nökámá = »bosszú«; a g. diké = »büntetés, bosszú«, ekdikeo = »büntet, bosszút áll«, ekdikosz = »bosszúálló«, ekdikészisz = »büntetés, bosszú«, apodidómi = »megtorolni, megfizetni«.
Már a letelepedés előtti korban ismeretes volt a vérbosszú. Ezt a nomád törzs tagjai nem egymás között gyakorolták, hiszen egy törzsön belül mindenki vérrokonnak, vagy vérrel kötött SZÖVETSÉG tagjának számított, hanem csak kívülállóval, más törzs tagjával szemben, ha az megölt valakit a törzs tagjai közül. Ezzel a törzs károsodott, és a kárt csak a gyilkos megölésével lehetett helyrehozni. A vérbosszú a törzs épségének, teljességének a helyreállítása. Jól mutatja ezt a gondolkodásmódot a Jahvista. Megtudjuk 1Móz 4,15.24-ből, hogy Kain utódainál hétszeres, sőt hetvenhétszeres volt a vérbosszú. Gyakorlatilag ez sokszor azt jelentette, hogy egyes családokat és törzseket teljesen kiirtottak. De nem csak a nyers pusztai erkölcsök ismerték a vérbosszút, hanem a királyi törvénygyűjtemények is. Így pl. a Codex Hammurabi az ÓSZ-nél sokkal nagyobb teret ad a vérbosszúnak.
A vérbosszú végrehajtója a legközelebbi rokon, a gó'él. Arról nem szól az ÓSZ, hogy a gó'él hogyan hajtotta végre a büntetést. A vérbosszú szokása a letelepedés utáni korban is érvényben maradt. Bír 8,18-21-ben Gedeon maga hajtja végre a vérbosszút két midjáni királyon. Dávid idejében pedig Abnér megölte Jóáb testvérét a harcban (2Sám 3,27); ezért Jóáb orvul megölte Abnért (2Sám 3,30). A tékoai asszony később kitalált meséje is azt igazolja, hogy a testvérgyilkost vérbosszú fenyegeti (2Sám 14,4-11).
A letelepedés utáni korban a vérbosszú törvényét a menedékvárosok intézménye enyhítette és szabályozta. A gyilkos nem volt minden esetben kiszolgáltatva a vérbosszúnak, hanem valamelyik menedékvárosba menekülhetett. Itt azonban csak akkor volt mentes a büntetéstől, ha kiderült, hogy nem szándékosan ölte meg embertársát. Ilyen eset pl. az, ha valakinek a fejszéje favágás közben lerepül a nyeléről, és úgy találja el embertársát, akire azelőtt nem is haragudott, hogy az meghal (5Móz 19,5-7). A menedékvárosokban bizonyára volt oltár is; ugyanis elsősorban az oltár számított menedékhelynek (asylum). Az is bizonyos, hogy a menedékváros és maga az oltár is csak abban az esetben nyújtott menedéket, ha alapos vizsgálat után bebizonyosodott, hogy az ember nem szándékosan követte el bűnét. Ez a vizsgálat a város véneinek jelenlétében történt. Ha azonban a vizsgálat negatív eredménnyel zárult, az oltár közelsége sem mentette meg a haláltól (2Móz 21,13k). Hiába menekült az oltárhoz a trónbitorló Adónijjá (1Kir 1,50-53) és a hozzá csatlakozott Jóáb (1Kir 2,28-31): ott is utolérte őket a büntetés.
A menedékvárosokról szóló intézkedések 4Móz 35,9-34; 5Móz 4,41 43 19,1-13; Józs 20,1-9-ben találhatók. Ezek közül Józs 20,7-9 a legrégebbi híradás; ez Palesztinában Kedest, Sikemet és Hebrónt, a Jordánon túli részen pedig Becert, a gileádi Rámótot és Gólánt jelöli ki menedékvárosnak. A Jordánon túli részek elvesztésével csak három menedékváros maradt. A deuteronomiumi reform (a kultuszcentralizáció) bevezetésével pedig nem maradt máshol asylumot nyújtó kultuszhely, csak Jeruzsálemben. Késői, fogság utáni rendelkezés az, hogy a főpap halála esetén a menedékvárosból haza lehetett térni (4Móz 35,28). A jeruzsálemi templomban nemcsak a vérbosszú elől menekülő gyilkos talált menedéket, hanem a bajban lévő hívek is, akik imádságos szívvel menekültek az Úr szárnyainak oltalmába (Zsolt 27,2-5; 61,4-5). A híveknek le kell modaniuk arról, hogy sérelmeikért maguk álljanak bosszút (vö. 1Sám 25,33); nekik a felebarát szeretése a kötelességük (3Móz 19,18). Érvényben marad 1Móz 9,6; de a megtorlást a papi törvényhozás nem az egyén indulatára, hanem a közösség megfontolt döntésére bízza (4Móz 35,12.24).
Mind az ÓSZ, mind az ÚSZ azt tanítja, hogy a bosszúállás Isten joga (5Móz 32,35; Róm 12,19; Zsid 10,30), sőt Ő a bosszúállás Istene (Zsolt 94,1), aki a bosszúállás ruháját öltötte magára (Ézs 59,17), és kijelölte a bosszúállás napját (Ézs 34,8; 61,2; 63,4; Jer 46,10; 50,15.28; 51,6). Mindez erős antropomorfizmus, mely azt fejezi ki, hogy Isten igazságos büntetése utoléri a bűnösöket. De nemcsak Isten és Izráel ellenségei találják szemben magukat a bűnt büntető Istennel (4Móz 31,3; 5Móz 32,41.43; Ez 25,1.4.17; Mik 5,14), hanem a a választott nép is, ha megszegi az Úrral kötött SZÖVETSÉGet (3Móz 26,25; Ézs 1,24; Jer 5,9.29; 9,8; Ez 24,8). Isten megtorolja prófétáinak kiontott vérét (2Kir 9,7) és minden bűnös tettet (Zsolt 99,8).
Az ÚSZ a bosszúállás fogalmát profán, jogi értelemben használja. A szegény özvegyasszony is az igazságszolgáltatás értelmében kíván »bosszúállást« a hamis bírótól (Lk 18,3). Sőt Róm 13,1-7 szerint az államhatalom hivatott arra, hogy »megbosszulja«, azaz megbüntesse a gonosztevőket (Róm 13,4; 1Pt 2,13.14). A hívek dolga az, hogy ne álljanak magukért bosszút, sőt tegyenek jót még ellenségeikkel is (Mt 5,43kk; Róm 12,19-21). Így lehetnek Jézus Krisztus követői, aki az ítéletet az igazságos Istenre bízta (1Pt 2,23). Ő hozza el az ítélet napját (2Thessz 1,9.10) melyen bosszút áll hívei szenvedéseiért (Jel 6,10; 19,2).
KD
