Bűnbeesés
Bűnbeesés Az ÓSZ a BŰNnel kapcsolatban meglehetősen ritkán beszél tisztán elméleti, teológiai módon. A bűn általában konkrét eseményként jelentkezik, amelyet valaki, valahol, valamikor elkövetett. Kivételt képez néhány zsoltár, amelyek hajlanak az általánosításra, bár leggyakrabban ezek mögött is felismerhető a személyes élmény indíttatása (Zsolt 1,1; 4,3; 5,6k; 36,2 stb.). A bűneset leírását az őstörténeten belül a magyarázók által JAHVISTA írónak nevezett szentíró leírása tartalmazza.
1Móz 2,4kk szerint Isten az embert az ÉDEN kertjéből helyezte el, amelynek közepére ültette az élet, valamint a jó és a rossz tudásának fáját. Ez utóbbiról megtiltotta az evést az embernek azzal, hogy ha ezt a tilalmat megszegi, és eszik a fáról, meg kell halnia. A minden állatnál ravaszabb KÍGYÓ az ASSZONYt arra csábította, hogy egyen a fa gyümölcséből, mert az nem halált von maga után, hanem azt eredményezi, hogy az ember Istenhez lesz hasonlóvá, amennyiben tudni fogja, hogy mi a jó és mi a rossz. Az asszony engedett a csábításnak, evett a gyümölcsből és a férfinak is adott belőle. Ezt követően Isten megátkozta a kígyót, az embert pedig megbüntette. E büntetés abban állt, hogy az asszony terhességének és szülésének fájdalma magnövekedett, a munka pedig fáradságossá vált. Mindehhez járul, hogy az embernek vissza kell térnie a földre, amelynek porából vétetett, vagyis meg kell halnia. A leírás azzal zárul, hogy Isten kiűzi az embert az Éden kertjéből. Az őstörténet jahvista leírása a bűn elterjedésének drámai leírásával folytatódik, mindenekelőtt az első testvérgyilkosság elbeszélésével, Kain és Ábel történetével (1Móz 4,1kk).
A Jahvistával szemben a PAPI IRAT lényegesen visszafogottabban és motiválatlanabbul szól a bűn eredetéről és mibenlétéről. Kiindulópontja az, hogy Isten a világot és benne az embert is eleve jónak teremtette (1Móz 1,4.10.12.18.21.25.31). Ezen túlmenően a Papi író is azt a szemléletet képviseli, hogy az ember maga vált bűnössé, ennek részletezését azonban nem adja, hanem mindössze arra a sommás megállapításra szorítkozik, hogy az »emberi gonoszság elhatalmasodott a földön« (1Móz 6,5). Ennek a következménye büntetésként a VÍZÖZÖN.
Bár az őstörténet elbeszélései formai szempontból tekintve mitikus elemeket tartalmaznak, nyelvi kifejezéskészletük a vallástörténeti környezet hatása alatt jött létre, azokat nem lehet mítoszokként, hanem csak hitvallásként értelmezni. Isten akarata az volt, hogy közte és az ember között a megismerés vonatkozásában különbség legyen, és a bűneset során az ember ezt a határt szándékozott átlépni.
A h. jádac kifejezés elsősorban nem az intellektuális értelemben vett megismerésre vonatkozik, és a jó és a rossz közötti különbségtétel képessége sem morálisan értelmezendő, hanem mindez azt jelenti, hogy az ember életének feltételeit és javait nem Istentől akarja elfogadni, hanem az azok megteremtéséhez szükséges dolgok, módszerek »ismeretében« maga akarja azokat megszerezni önmagának, Isten közreműködésének kiiktatásával. A bűn ettől kezdve meghatározó nyomorúsága az emberi életnek, és ezen az özönvíz ítélete sem változtat: az utána következő nemzedékek életében a bűn változatlanul jelen van és kifejti hatását (1Móz 8,21). Mindezeken túlmenően alapvető mondanivalója a bűnbeeséssel kapcsolatos leírásoknak, hogy a bűn elkövetése, bár büntetést von maga után, nem szünteti meg Isten szeretetét az ember iránt. Ezt fejezi ki a PROTOEVANGÉLIUM ígérete (1Móz 3,15), valamint az özönvíz után az emberrel kötött SZÖVETSÉG (1Móz 9,1kk), amely megerősíti az embernek a teremtettségben elfoglalt kiemelkedő szerepét is.
A továbbiakra nézve megállapítható, hogy bár az ÓSZ minden ember bűnösségével számol, az Ádámra történő vonatkozás gyakorlatilag teljesen hiányzik, és magára a jahvista bűneset-elbeszélésre nem reflektál az ÓSZ, ennek jelei először kánonon kívüli iratokban ismerhetők fel (Tóbit könyve; Jézus Sirák könyve; Bölcsességek könyve). A bűnt az ÓSZ gyakran a fizikai elesettség, erőtlenség összefüggésében szemléli és értelmezi, ez mindenekelőtt a Jób könyvére nézve érvényes (Jób 4,17kk; 15,14kk; 25,4kk).
A prófétai teológiának egyik alapvető tétele a minden ember bűnösségével kapcsolatos felfogás (1Kir 8,46; Zsolt 130,3; 143,2; Péld 20,9; Préd 7,20). Itt is hiányzik azonban a bűn továbbterjedésének összefüggésbe hozatala a fizikai értelemben vett nemzéssel, ill. a születéssel. Formai szempontból mégis arról esik szó, hogy valaki az »anyaöltől« kezdve bűnös, azaz általános B-i szóhasználat módján értelmezendő, amely szerint mindazt, amivé az ember élete során válik, létének kezdete, tehát születése határozza meg. Így pl. a prófétai elhivatást (Ézs 49,1; Jer 1,5; vö. Gal 1,15), az Istenre utaltság szükségességét (Zsolt 22,10; 71,6) és a bűnre való hajlandóságot is (Zsolt 58,4). Ilyen értelemben magyarázható a Zsolt 51,7 is.
Az ÚSZ-i szentírók közül mindenekelőtt Pál apostol tanítása foglalkozik a bűneset kérdéskörével. Felfogása abban a vonatkozásban teljes mértékig az ÓSZ szemléletvilágát követi, hogy ő is vallja az emberiség egyetemes bűnösségét, a Krisztus előtti emberiség történetében nem lát egyebet, mint a bűn uralmának érvényesülését. Ugyanakkor tanításában megjelenik az Ádám-Krisztus tipológia, így közvetlenül a jahvista bűneset leírásra reflektál, amikor Ádámot szembeállítja a »második Ádámmal«, Krisztussal (1Kor 15,45). Mondanivalóját e vonatkozásban részletesen kifejti a Róm 5,12kk-ben. Eszerint a bűn Ádám bűnbeesése révén került a világba, és vált hatása univerzális méretűvé. Az első ember bűnének következménye az lett, hogy utódai mindnyájan vétkezni kezdtek, és mert ezt tették, vagyis nem automatikus átöröklés révén magukra vonták az eszkhatológikus halál büntetését (Róm 5,12.19). A bűn itt úgy jelenik meg, mint egy kozmikus hatalmasság perszonifikációja, akinek könyörtelen tirannizmusa a bűn igájába hajtotta mind a Mózes előtti, mind a Mózes utáni nemzedéket (Róm 5,13k). Ez a rémuralom csak a Krisztus üdvszerző cselekedete által tört meg, a bűn hatalmánál csak az ő irgalma lehet nagyobb (Róm 5,15k; 5,20k). Mindezen túl azonban a kegyelem nem oldja fel az ember személyes döntési kötelezettségét. A bűnben való döntési képességet a 12. vers hémarton kifejezése, ill. a 14. versben a hamartészantasz szó egyértelműen megerősíti, ezek ugyanis a személyes bűn cselekvésére vonatkoznak, amelyek a régi aiónhoz tartozó ember életét határozzák meg. A kegyelem állapotában való döntésszabadság viszont csak azok osztályrésze, akik az »egy Jézus Krisztus által« részesülnek a kegyelem és igazság ajándékában (Róm 5,17). Összefoglalóan azt lehet megállapítani, hogy a Róm 5,12kk témája a kegyelem úrrátétele, győzelme a bűn felett, nem pedig a bűn eredetének, még kevésbé öröklésének kérdése.
SzCs
