Büntetés
Büntetés A B-i korban minden olyan bűntettnek, amely vallásilag és erkölcsileg botránkoztató, vagy társadalmilag veszélyes volt, büntetés lett a következménye. A büntetést a helyi bírói testület, súlyosabb esetekben a legfőbb bíróság szabta ki a rendelkezésre álló törvénygyűjtemények alapján. Ilyen volt a Szövetség könyve (2Móz 21-23), a deuteronomista törvénykönyv (5Móz 12-26), ill. a 3Móz főként vallási, rituális vonatkozású törvénygyűjteménye (ld. még IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS).
Az ÓSZ-i korban egyértelműen halálos ítéletet kellett kimondani a következő bűnök elkövetőire: bálványimádás (2Móz 22,19), istenkáromlás (3Móz 24,15k), varázslás (2Móz 22,17), a szombati nyugalom megsértése (2Móz 31,14); továbbá a szándékos gyilkosság (2Móz 21,12.14), emberrablás a célból, hogy az elraboltat idegenben rabszolgának adják el (5Móz 24,7), a szülők bántalmazása, gyalázása (2Móz 21,15.17), házasságtörés (5Móz 22,22), vérfertőzés (3Móz 20,11k) és még néhány szélsőséges bűn (3Móz 20,13kk).
A halálos ítélet célja az volt, hogy a bűnt kiirtsák Izráelből (5Móz 17,7; 22,21), és hogy elrettentő példát szolgáltassanak (5Móz 21,21). Az ítélet végrehajtása általában megkövezéssel történt (Józs 7,25k; 1Kir 21,13). Az első követ azok dobták az elítéltre, akik mint szemtanúk, fővádlókként szerepeltek az ügyben (vö. Jn 8,7). Azután az egész jelen evő nép folytatta a kődobálást, míg meg nem halt az elítélt. E megkövezés tehát amolyan lincselés, népítélet volt. Részben azért is történt ilyen módon a kivégzés, hogy egy egész »gyülekezet« viselje a vérontásért a felelősséget (3Móz 24,14). Az ÚSZ-i korban is szívesen provokálták a kivégzésnek ezt a módját. Jézust is inkább megkövezték volna (Jn 9,31kk), mint hogy a római helytartó engedélyét kérjék ki a megfeszítéséhez. - Súlyos esetekben a megkövezés után a kivégzett ember holttestét fára akasztották látványosságul. Az éjszaka beállta előtt azonban a felakasztott testet le kellett venni és el kellett temetni (5Móz 21,22). Ez az eljárás egyébként nem azonos a felakasztással, mint kivégzési móddal; ilyenre példát a perzsáknál lehetett látni (Eszt 7,9k). A keresztre feszítés az ÓSZ-ben még nem fordul elő, majd csak a g. és főleg a római korban lesz gyakori. Először Josephus említi IV. Antiokhosz vallásüldözése kapcsán (A zsidók története XII. 5. 4.), később pedig szörnytettként írja le az egyik Makkabeus királyról, Alexander Jannaioszról, hogy az ellene harcolt zsidók közül mintegy nyolcszázat feszíttetett keresztre (uo. XIII. 14. 2.).
Egyéb, nem főbenjáró bűnök következményeként börtön, megkorbácsolás (botbüntetés), vagy bírság fizettetése volt a büntetés. A bebörtönzés ugyancsak a fogság utáni időben vált szokásossá (Ezsd 7,26; Mt 14,3), korábban csak vizsgálati fogságban tartották a gyanúsítottakat, amíg ügyük el nem dőlt (3Móz 24,12; Jer 37,15kk; ApCsel 23,35; 24,27). - Az adósok börtöne az ÚSZ korában ismert (Mt 5,25k; 18,30). Az ÓSZ-i korban, ha az adós nem tudta megfizetni tartozását, akkor őt, vagy a gyermekét eladták rabszolgának (3Móz 25,39; Neh 5,5). Ugyanez történt a tolvajjal is, ha az ellopott pénz, vagy tárgy értékét nem tudta megtéríteni (2Móz 22,2).
Az ÓSZ néhány helyén olvasunk megkorbácsolásról, pl. ha egy férfi a feleségét megrágalmazza (5Móz 22,18), vagy ha valaki a szüleivel szemben engedetlen, garázda (5Móz 21,18; Péld 19,18). Az utóbbi esetben a fenyítés »a családban maradt«, az előző esetben azonban a nyilvánosság előtt történt. A korbács-, vagy botütések számát legfeljebb negyvenben állapították meg (5Móz 25,3). Az ÚSZ korában, hogy téves számolás esetén se lépjék át ezt a határt, óvatosságból »egy híján negyven« ütést mértek az elítéltre (2Kor 11,24). - A legsúlyosabb büntetések közé tartozott a testcsonkítás megtorlásul, mégpedig egy régebbi, kegyetlenebb időszak emlékeként, a »szemet szemért...« típusú bírósági törvények alapján (2Móz 21,22kk).
Kártérítést olyankor kellett fizetni, ha pl. egy ember, vagy valakinek az állatja testi sértést okozott (2Móz 21,18k; 22,28kk), ugyanígy a tolvajnak az ellopott holmikért kellett kártérítést adnia (2Móz 22,1kk), vagy annak, aki nem tudott számot adni a rábízott jószágról (2Móz 22,6kk), és végül az erőszaktételért (2Móz 22,15k). Meg kellett fizetni testi sértés esetén a gyógykezelés költségét, a gyógyulás ideje alatt kieső munka értékét (2Móz 21,19). A lopott, vagy gondatlan kezelés miatt elveszett holmiért általában kétszeres, esetenként négyszeres értéket kellett fizetni (2Móz 21,37). Az ÚSZ-ben a vámszedő Zákeus maga ismeri el lopásnak a hamis úton szerzett vagyont, és önmagát kötelezi négyszeres kártérítésre (Lk 19,8).
Az ÚSZ-ben a legsúlyosabb, bírói ítélettel meghozott halálbüntetés Jézus keresztre feszítése volt (Mt 27,26). Népítéletet hajtottak végre István vértanún, akit megköveztek (ApCsel 7,57kk). Jakab apostolt Heródes I. Agrippa király fejeztette le (ApCsel 12,2), és folytatta volna kegyetlenkedését Péter elfogatásával és tervezett kivégzésével (ApCsel 12,3kk), ha hirtelen halála közbe nem jön. Még Jézus életében Keresztelő Jánost fejeztette le Heródes Antipász negyedes fejedelem (Mt 14,10). Pál apostol önmagáról mondja el, hogy többször megbotozták, börtönbe zárták, csaknem halálra kövezték (2Kor 11,23kk). Mindezek már olyan esetek, amikor az elítéltek áldozatok voltak, hitükért kellett mártírokként szenvedniük, nemegyszer hamis tanúzás alapján (Mt 26,60k; ApCsel 6,13), törvényszegéssel, felségsértéssel, istenkáromlással vádolva.
A gyülekezeten belül már az ÓSZ is szól arról, hogy - nem főbenjáró bűnök esetén - először meg kell inteni a vétkest (3Móz 19,17), mert az a javára válik, nagyobb bűnöktől és azok következményeitől mentheti meg (Zsolt 141,5; Péld 19,25). Az ÚSZ-ben pedig a fegyelmezés elve a fokozatos megintés volt (Mt 18,15-17), és csak végletes esetben alkalmazták a gyülekezetből való kiközösítést (1Kor 5,4k).
TK
Büszkeség ld. Gőg
