Császárkultusz
Császárkultusz Ma, ha császárkultuszról beszélünk, általában a római császárok istenként való tiszteletére gondolunk. A gyakorlat azonban régebbre nyúlik vissza. A K-i vallások úgy tanították, hogy az uralkodóik valamelyik isten vagy istennő gyermekei, ezzel igazolták azok hatalmát. Nagy Sándor például a hatalma csúcsán elrendelte, hogy az alattvalói térdhajlással köszöntsék, mint az isteneket. Egyiptomi utódai, a Ptolemaioszok még tovább mentek. Ők egyenesen isteneknek tartották magukat és templomi tiszteletet követeltek maguknak.
Rómában úgy indult el ez a folyamat, hogy Kr. e. 195-ben a kisázsiai g. városok a szíriai Antiokhosz ellen Rómánál találtak menedéket. Ezért Rómának, mint istenségnek, templomot emeltek. Később Róma istennője helyett aztán már a római császárnak szólt a tisztelet, áldozatokkal és tömjénezéssel. Julius Caesar volt az első uralkodó, akit istenként tiszteltek és halála után hivatalosan is felruházták a »divus« (isteni) címmel. Fogadott fia, Octavianus így lett divi filius, azaz »isteni gyermek«. Suetonius római történetírótól tudjuk, hogy ő Rómában nem engedte magát istennek szólítani, de Kisázsiában hozzájárult, hogy templomot építsenek neki és a személyét Dea Roma mellett istenként tiszteljék. Kr. e. 27-ben aztán felvette az »augustus« (fenséges, magasztos) melléknevet és kultuszának népszerűsítésére külön papságot szerveztek (Sodales Augustales). Halála után alig egy hónappal consecrálta a szenátus, ezzel a géniusza az állami istenek sorába került.
Ezt a fejlődést aztán már nem lehetett megállítani. Utódai közül elsősorban a két eszelős császár, Caligula (37-41) és Nero (54-68) használták a »deus« (isten) címet. Caligula a nyilvánosság előtt az istenek jelmezeiben mutatkozott, Nero pedig még a hozzátartozóinak is isteni tiszteletet követelt.
Amikor azonban »császárkultusz«-ról beszélünk, ennél többre gondolunk. Az 1. szd. vége felé a Római Birodalom bölcsei kezdték felismerni, hogy a régi római istenek tekintélye megkopott és a sokféle hitű és nemzetiségű roppant birodalmat csak akkor tudják megtartani, ha lelkileg is megszervezik egy mindenki számára kötelező közös vallásba. Ez a kötelező vallás a császárkultusz lett. Ennek alaptétele, hogy az állam az isten és az állam megtestesül a császárban. Az államhoz való hűséget tehát a császárnak bemutatott istentisztelettel lehet és kell kifejezni.
Domitianus császár (81-96) fejlesztette ki és terjesztette el az államvallássá tett császárkultuszt. Ugyancsak Suetoniustól tudjuk, milyen nagy súlyt helyezett a saját isteni tiszteletére. Maga adta meg a formulát a helytartóknak, hogy a leveleiket így kezdjék: »Mi Urunk és Istenünk!« A császár - g. nevén »Küriosz« (Úr) - az istenség testbe öltözötten. Imádat illeti meg. Minden közhelyen szobra, vagy oltára volt. Minden összejövetel, még egy egyszerű rabszolgafelszabadítás is azzal kezdődött, hogy a császár szobra előtt áldozatot mutattak be. Tiszteletére nagy ünnepeket rendeztek. A buzgóbbak a császár iránti hűségüket azzal fejezték ki, hogy a császár monogramját a bőrükre tetováltatták (Jel 14,9), mint ahogy a rabszolga is magán viselte a gazdája jelét. Aki megtagadta ezt, azt árulónak tekintették és úgy is bántak vele. Az apologétáktól tudjuk, hogy a keresztyének mindig elismerték a császár iránti köteles tiszteletet és szolgálatot. Csak az imádását nem tartották helyesnek. Nem imádták, csak imádkoztak érte. Már az ÚSZ-ben is találunk figyelmeztetést arra, hogy a császárért imádkozni kell (1Tim 2,1-2). Ebből adódott az állam és az első keresztyének közötti összeütközés. Mert az állam nemcsak imát kívánt a császárért, hanem a császár imádását.
Krisztus követőit nem azért büntették, mert keresztyének voltak. Ez önmagában nem volt bűn. Az ellenük felhozott vádakat sem tudták rendszerint bebizonyítani. A bonyodalom mindig akkor támadt, amikor a per lefolytatása során áldozásra szólították fel őket, s ők ezt megtagadva, okot szolgáltattak az elítélésre.
BF
