Cséplés
Cséplés A sarlóval learatott gabonát a szérűre hordták. A szérű keményre ledöngölt, köralakú terület volt. Az ökrök a szérűn körbe járva vontatták a cséplő szánt, más szóval a cséplő szekeret. Ez kétféle lehetett: vagy egyszerűen néhány erős deszka egymás mellett, melyeknek az eleje felfelé hajlott, alján pedig éles kövek voltak, vagy két szántalpszerűen kiképzett gerenda, melynek eleje felfelé hajlott; a két gerenda közt 3-4 tengelyre éles, apró fogakkal ellátott fémtárcsák voltak szerelve, melyek menet közben forogtak. Felettük volt az ökröket hajtó ember ülőhelye; az ember súlya is segített a cséplésben. A gabonát közvetlenül a kalász alatt aratták le, utána a tarlót felgyújtották; a szalma értékét nem ismerték, és a hosszú szár csak akadályozta volna a cséplést. Cséplés után szórólapáttal a levegőbe dobták a gabonát, és a szél elfújta a könnyebb töreket, csak a súlyos gabonamag hullt vissza a földre (Mt 3,12; Lk 3,17).
A finomabb magvakat, pl. a kaprot és a köményt nem cséplőszánnal csépelték, hanem bottal vagy pálcával. Ez Ézs 28,23-29-ben Isten bölcsességét bizonyítja, aki még az ítéletben is tud kíméletes és irgalmas lenni.
Egyébként a cséplés Isten ítéletének a jelképe is (Mt 3,12). Isten népe lesz a cséplőszán az Ő ellenségeivel szemben (Ézs 42,15; Mik 4,12k).
Tudunk arról, hogy az ókori K-en egy-egy meghódított város lakosságát földre fektették, és cséplőszánokkal zúzták halálra (Ám 1,3). Isten ezt keményen megbünteti, hiszen Ő nemcsak az emberekkel szemben irgalmas, hanem még a cséplés munkáját végző ökörrel szemben is (5Móz 25,4; 1Kor 9,9). (Ld. még ARATÁS).
KD
