Dicsekvés
Dicsekvés Olyan emberi magatartás vagy annak szavakkal kifejezése, amely mögött túlzó önértékelés, önmaga személyének és tetteinek (esetleg vallásos életének) túlbecsülése, önhittség; ugyanakkor mások lebecsülése áll. Ez alól, a B-i szemlélet szerint »az Úrral«, »az Úrban« dicsekvés a kivétel.
1. Az ÓSZ ismeri a maga helyén való dicsekvést, pl. a szülőkét és nagyszülőkét (Péld 17,6) utódaikkal, ilyenkor a tif'áráh h. szó jelentése: kitüntetés, ékesség. Jogos, ha az öregek ősz hajukra büszkék (Péld 16,31). Különben azonban a dicsekvés ostobaság és bűn, amely elvetendő. Ilyenkor a h. hithallél = dicsekedni ige szerepel (7 esetben). Főnévi alakban a leggyakoribb a töhilláh és a tif’eret (6, ill. 9 esetben, előbbi a »dicsekedni« ige tárgyát és eredményét, utóbbi folyamatát mutatja be). Ez azért bűn, mert a dicsekvő ember csak önmagára tekint, nem néz sem Istenére, akitől pedig mindent kapott, sem embertársaira, akikkel szemben pedig kötelességei lennének. Az ÓSZ-ben közmondásszerű intelmek óvnak az ilyen dicsekvéstől (1Kir 20,11; Péld 25,14; Zsolt 52,3; 94,4). Érdekes, hogy a »dicsekedni« és a »bízni« igék hasonló jelentést hordozhatnak, ennek oka, hogy a dicsekvő ember önmagában bízik (Zsolt 49,7). Van azonban ESZKHATOLÓGIKUS kitekintésű dicsekvés, mely Isten eljövendő tettei által jut el majd céljához (Zak 10,12; Zsolt 149,5; 1Krón 16,33), ilyenkor jelentése az »ujjongani« értelmét közelíti meg. De ebben az esetben a dicsekvés tárgya: maga az Úr és az ő tettei (5Móz 10,21).
2. Az ÚSZ-ben eredeti jelentése szerint a kaukhéma a dicsekvés tárgyát, a kaukhészisz a dicsekvés folyamatát fejezi ki (mindkettő 11-szer fordul elő), bár a szóhasználat nem mindig felel meg pontosan a szóképzés szerinti értelemnek. A kaukheszthai = dicsekedni ige 37-szer fordul elő, összetételeiben (melyek az alapértelmet nemigen változtatják meg) további 5 esetben. Az egyik ilyen összetétel jelentése: diadalmaskodni (Jak 2,13). Igen fontos, hogy a szócsoport, melyet a fentiek alapján 64-szer használ az ÚSZ, 6 esetet kivéve, tehát 58-szor Pál apostolnál fordul elő. Ez nem véletlen, hanem a páli teológia egyik alapgondolatából következik, hogy ti. az ember legfőbb bűne, hogy önmagával elégedett, önmagával dicsekszik s ezért nem ad dicsőséget Istennek. Gyakran használja a szót a Törvénnyel vagy a cselekedetekkel (teljesítményekkel) kapcsolatban. Ebből az ember csak a »hit törvénye« által képes megszabadulni (Róm 3,27). Így lesz az önmagunkkal dicsekvés »kirekesztetett«. A kegyelemből történő megigazulás egyik célja éppen az, hogy »senki se dicsekedjék« (Ef 2,9), hiszen üdvösségünk »nem tőlünk van, Isten ajándéka« (Ef 2,8). Visszautasítja az apostol a zsidóknak a Törvénnyel (Róm 2,23), a g.-öknek saját bölcsességükkel (1Kor 1,29; 3,21) való dicsekvését. A missziói eredményeivel dicsekvő vallásos ember magatartása ugyancsak esztelen (Gal 6,13). Mindezek »test szerinti« dicsekvések, melyek magát az apostolt is esztelenné tennék, ha apostolsága ilyen jeleivel dicsekednék (2Kor 11,18; 12,11 és a kettő közti összefüggés!). Helytelen az is, ha a keresztyének közül ki-ki a maga kegyelmi ajándékát tartaná különbnek a másikénál és azzal dicsekednék, ahogy ez a korinthusi gyülekezetben gyakran megtörtént (1Kor 12-14. fej.) Elítéli Pál a pogánykeresztyének dicsekvését a nemkeresztyén zsidókkal szemben (Róm 11,17k), éppúgy, mint a hamis hencegés más formáját az ún. »lelki« vagy »pneumatikus« keresztyéneknél az »átlag« keresztyénekkel szemben. »Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?« (1Kor 4,7). Különösen akkor veszélyes a gyülekezet dicsekvése, ha közben olyan bűnök vannak köztük, amelyek még a pogányok közt is megvetésre méltóak. Így volt Korinthusban (1Kor 5,6).
Mégis lehet dicsekedniük a keresztyéneknek, de csak egyetlenegy esetben, ha ti. »az Úrral dicsekednek« (1Kor 1,31; 2Kor 10,17; ami Jer 9,22.23-ból vett idézet). Az összefüggésből kiderül, hogy sem csodák tapasztalásával, sem bölcsességgel, sem más emberi előnyökkel (nemesség, gazdagság, hatalom) nem szabad dicsekedni, pedig erre hajlamosak voltak a gyülekezet tagjai. De még az ékesen szólás vagy meggyőző erő szónoki képességeivel sem, ami viszont Pált kísérthette volna meg (vö. 1Kor 1,26-2,4), hanem egyedül Krisztus keresztjével (Gal 6,14). Krisztus keresztje az a pont, ahol minden emberi dicsekvésnek vége, amit az antik ember, akár zsidó, akár g., csak szégyenleni tudott, de ami - különös módon - az Úr tetteiben dicsekvés kiindulópontja. Krisztus keresztjéből kiindulva meri említeni Pál dicsekvéssel az Úrtól kapott apostoli hatalmát (2Kor 10,8), s meri biztatni a gyülekezetet, hogy vele, lelki atyjukkal dicsekedjenek végre a hiábavalóságok helyett (2Kor 5,12). Van Pálnak dicsekednivalója a hamis apostolokkal szemben (2Kor 11,12), akik nem az Úrban dicsekednek, hanem »saját mértékük« (kánonjuk) szerint annak az egyházi munkának az eredményével, amit más végzett el, ők csak azon próbáltak élősködni (2Kor 10,13.16). Pál »az Úrban« dicsekszik, az általa alapított gyülekezetek életében megmutatkozó jó gyümölcsökkel (1Kor 15,31; 2Kor 1,14; 7,4.14; 8,24; 2Thessz 1,4). A thesszalonikai gyülekezetet egyenesen »dicsekvése koronájának« nevezi (1Thessz 2,19), de dicsekedni kíván »Krisztus napján« majd a filippibeliekkel is (Fil 2,16). Az ilyen apostoli dicsekvéstől senki meg nem foszthatja őt (lKor 9,15k). Ismeri azonban az egészséges dicsekvés határait (2Kor 11,16kk). Végül is a keresztyén ember »dicsekvése« nem más, mint Isten dicsérete! b) Jakab apostol elítéli a hirtelen meggazdagodni kívánók dicsekvését, akik túlságosan biztosak terveik teljesülésében. »Minden ilyen dicsekvés: gonosz!« (Jak 4,16), mert nem számol Istennel és a maga élete »pára«-voltával. Keserű irigységgel és viszálykodással szívünkben sem szabad dicsekednünk (3,14). Az a helyes, ha az alacsony sorsú (helyzetű) atyafi azzal dicsekszik, hogy Isten felmagasztalhatja őt (Jak 1,9), a gazdag ember meg jó, ha alázatosságával dicsekszik. - A Zsid pozitív értelemben beszél a »reménység dicsekvése« megtartásáról (Zsid 3,6).
BJ
