Ég, éget
Ég, éget Az égni, égetni fogalmak jelölésére mind az ÓSZ, mind pedig az ÚSZ számos kifejezést használ. A B-ban profán, kultikus és átvitt értelemben használatosak.
1. A legáltalánosabb és leggyakoribb használati helye a háztartás, ahol tüzelőt égetnek sütés-főzés, ill. melegítés céljából (vö. 2Móz 12,8; 2Krón 35,13; Ézs 44,15; Jer 7,18; 36,22; Mt 17,15; Mk 9,22; Lk 22,55k; Jn 18,18).
A háztartáson túl bizonyos mesterségek, szakmák gyakorlásánál is elengedhetetlenül szükséges a tűzgerjesztés, különösen is a fémfeldolgozásnál, ill. megmunkálásnál (vö. Jób 22,25; Zsolt 12,7; 66,10; Ézs 44,12kk; Jer 6,29; Ez 22,20; Zak 13,9).
2. Törvényes rendelkezés tiltotta szombaton a tűzgyújtást (2Móz 35,3). Feltehetőleg ez nem vonatkozott a már korábban melegítés céljából meggyújtott tűzre. Ugyancsak törvény kötelezte kártérítésre a könnyelműen gyújtogatót (2Móz 22,5k; vö. Bír 15,4k; 2Sám 14,30).
A szent háború szabályainak értelmében mindent el kellett égetni, ami az ellenségé volt (5Móz 13,17; vö. Józs 6,24; 7,15; 8,8; Bír 20,48).
Bizonyos esetekben (különösen is szemérem elleni vétség, nemi eltévelyedés) mintegy az ítélet súlyosbításaként elégették a kivégzett gonosztevő halott tetemét. Ezzel mintegy kizárták őket az atyákkal való közösségből, mivel nem engedték, hogy együtt nyugodhassanak halott tetemeik az atyák földi maradványaival (3Móz 20,14; 21,9; vö. 1Móz 38,24).
Aki vétett a szent háború törvényei ellen, azt ugyancsak tűzben égették meg (Józs 7,15.25).
3. Az ÓSZ-i kultusz szerves részét képezték az áldozati rítusok. A különböző növényi, ill. állati adományt oltárra helyezve, részben vagy teljesen, elégetés által megsemmisítették (az áldozatok leírására, ill. bemutatására vonatkozó törvényes előírásokat ld. a 3Móz 1kk/FD:BibLink>kk-ben). Az égőáldozati oltár tüzének szüntelenül égnie kellett, nem volt szabad kialudni hagyni (3Móz 6,1kk). A tűz folyamatos ébrentartását a naponként bemutatott égőáldozat biztosította. Ha valamilyen oknál fogva a tűz mégis kialudt volna az oltáron, akkor azt - a Talmud szerint - fadarabok összedörzsölésével csiholt tűzzel volt szabad újragyújtani (vö. 2Makk 10,3). Minden másképp gerjesztett tűz »idegen tűznek« minősült, aminek a vétkes használata miatt halt meg Nádáb és Abihú is, akik megégtek a maguk gyújtotta »idegen tűzben« (3Móz 10,1k; 4Móz 3,4; 26,61).
A kultuszban a rituális tisztaságot egyes esetekben a tisztátalanná tévő tárgyak elégetésével biztosították. Így kellett elégetni azt a ruhát, vagy vásznat, a gyapjú- vagy lenszövetet és minden bőrholmit, amin poklos kiütés támadt (3Móz 13,52). A pogányoktól szerzett hadizsákmányt, amennyiben az tűzálló, el nem égethető anyagból készült, tűz által kellett megtisztítani (4Móz 31,21kk).
A törvény rendelkezése alapján elégetéssel védték meg a megszenteltet a profanizálódástól. Ennek megfelelően el kellett égetni mindazt, ami a páskabárányból még másnapra megmaradt (2Móz 12,10), de ugyanez vonatkozott az avatásra szánt hús és kenyér maradékára is (2Móz 29,34), valamint a vétekáldozatként bemutatott bika egészére (3Móz 4,12).
A gonosztevők holttestének elégetésében bizonyára rituális tisztasági megfontolások is közrejátszottak, ugyanis az ÓSZ-i nép, mint szakrális közösség, ezzel is törekedett rituális tisztasága megőrzésére (1Móz 38,4; 3Móz 20,14; 21,9; Józs 7,15). Az 1Sám 31,12-ben Saul és fiai holttestének elégetésére nem ilyen okból kerül sor, hanem az az eltemetés egy sajátos formája volt.
A pogány oltárok és istenszobrok lerontása, ill. elégetése által is az ÓSZ-i nép a maga kultikus tisztaságát védte (5Móz 7,5.25; 2Kir 23,11; 1Krón 14,12).
A törvény megtiltja a Moloknak bemutatott gyermekáldozatot, s azt pogány utálatosságnak tekinti (3Móz 20,2; 5Móz 12,31; 18,10). Ennek ellenére Áház (2Kir 16,3) és Manassé uralkodása idején többször is előfordult a gyermekáldozás (2Kir 21,6; Jer 7,31) - idegen befolyás hatására.
A törvény előírta a názírnak, ha letelik názírságának ideje, vagyis amikor lejár a fogadalma, vágja le haját és égesse el a békeáldozat tüzében (4Móz 6,18).
Az ÚSZ-ben az »ég, éget« fogalmak nem használatosak kultikus értelemben, mivel Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra érvényes engesztelő áldozata, ill. főpapi szolgálata véget vetett az ÓSZ-i áldozati kultusznak. Ezért, ha az oltár és a rajta égő tűz elő is fordul az ÚSZ-ben, akkor is csupán a mennyei oltárral kapcsolatban (Jel 8,5).
4. Átvitt értelemben a tárgyalt fogalmak többnyire emberi indulatok, érzelmi megnyilvánulások, szexuális vágyak, szenvedések érzékeltetésére szolgálnak. Ezekben az esetekben az elégetés, a tűz általi megsemmisítés mozzanata, vagyis az indulatok, szenvedélyek pusztító jellege válik hangsúlyossá. Így beszél a B lángoló tűzként égő haragról (Hós 7,6), égető szexuális vágyról (1Kor 7,9), parázna indulatokról (Jób 31,12), föllángoló gonoszságról (Ézs 9,17), égő civódásról (Péld 26,20k; Lk 12,49), égő, együttérző fájdalomról (2Kor 11,29), hevülő szívről (Lk 24,32).
5. Az égni, égetni fogalmak különleges teológiai jelentéssel is rendelkeznek. Mindenekelőtt Isten közvetlen jelenlétére utalnak, s egyúttal jelzik hatalmát, segítő, ill. ítéletes, pusztító erejét (vö. 4Móz 11,1kk; 5Móz 4,11; 5,23; 9,15; Jel 4,5), miközben nem teszik Istent perszonifikált elemmé (tűz), hanem megmaradnak puszta kísérő jelenségnek, mint ahogy ezt a 2Móz 3,2kk-ben leírt teofánia is igazolja, amelyből kitűnik, hogy maga az égő csipkebokor mint kísérő jelenség alá van rendelve az Isten szavának. A későbbi teofánia-jelenetek egyre határozottabban utalnak is erre (vö. 1Kir 19,12; Zsolt 104,4). A tárgyalt fogalmak mély teológiai értelmet nyernek mind a történelem folyamán végbemenő isteni ítélettartás, mind pedig az eszkhatológikus végítélet vonatkozásában (vö. 5Móz 32,22; Ézs 10,17; Jer 21,12; Dán 7,9k; Lk 9,54; Jn 15,6). Az ÚSZ-ben csupán egyetlen helyen - az apokaliptikus végítélettel összefüggésben - kap hangot a világ tűz általi elpusztításáról szóló antik tanítás (2Pt 3,7.10.12).
A fémfeldolgozás során alkalmazott eljárás, a salak kiégetése gyakran szolgál a hit kipróbálása, megvizsgálása hasonlatául (Jób 22,25; Zsolt 11,7; 65,10; Péld 10,20; Jel 1,15; 3,18).
Az 1Kor 13,3 sajátos teológiai hangsúllyal említi az élő test elégetését, amelynek az értelmezése azonban igen vitatott. Némelyek mártíriumra (vö. Dán 3), mások önégetésre, vagy a rabszolgák megbélyegzésére gondolnak.
DI
