Egyház
Egyház H. káhál, cédáh, g. ekklészia, szünagógé.
I. Az egyház létrejötte és történeti fejlődése az ÚSZ-ben.
1. Jézus és az egyház
Jézus az Isten országa eljövetelét hirdette, s eljött az egyház - mondta egy francia teológus a szd.-fordulón (A. Loisy). Akart-e Jézus egyházat? A kérdés, bármennyire komolyan veendő, mégis történetietlen, mert egy absztrakt egyházfogalmat feltételez. Helyesebb, ha a kapcsolatot a földi Jézus és az ősgyülekezet között keressük. Jézus működésének középpontja az Isten országa meghirdetése szóban és tettben. Ehhez az eseményhez hozzátartozik a tanítványok elhívása, összegyűjtése (Mk 1,16-20 par). Saját személyéhez, életéhez köti őket, részesülnek művében, s ez számukra az elküldést jelenti (Mk 6,7-11 par). Akik Jézushoz csatlakoznak, hátat fordítanak az élet többi területének (család, munka, vagyon), kizárólag és feltétlenül hozzá kötik az életüket (Mt 8,18-22 par). Aki tanítvány lesz, az új viszonyba kerül a másikkal, egy új közösség jön létre. Közöttük »másként« van, mint a világban, itt más szabályok érvényesek (Lk 22,27; Mk 10,42kk). Isten országának egyedül a szolgálat magatartása felel meg. Ez szemben áll az emberi társadalom hatalmi és rendstruktúráival. Hogy a tanítványok közül tizenkettőnek különös jelentősége van, az jel Izráelnek, hívás a megtérésre. Mutatja, hogy Jézus által Isten újra, végérvényesen maga köré gyűjti népét, az egész Izráelt. (Ebben az időben már csak két és fél törzsről tudunk, és arról a várakozásról a zsidóság körében, hogy Isten az idők végén újra teljessé teszi a választott népet -Mt 19,28.) Jézus hívó szavának voltak ugyan Izráelen túl, a népek közössége felé mutató vonásai (pl. Mk 7,24-30), de üzenete döntően Izráelnek szólt (Mt 10,5k). Egy új közösség zsidókból és pogányokból először húsvét után jelenik meg.
2. A jeruzsálemi ősgyülekezet
A Jézus körüli tanítványság létalapja és értelme nagypéntekkel megszűnt. A szétszóródott tanítványokat a feltámadt Jézus megjelenései újra összegyűjtik és elküldik (Mt 28,18kk). Húsvét előtti önmagukkal az a bizonyosság köti össze, hogy a feltámadott Úr azonos a Názáreti Jézussal. A hozzá való tartozásuk sem akkor, sem most nem jelenti a saját eszkhatológikus jövőjük bebiztosítását, hanem eszközök Isten kezében az utolsó nagy összegyűjtésben. Ennek a missziói tudatnak és tevékenységnek a történetté formálása Lukács elbeszélése a jeruzsálemi pünkösdről Jézus mennybemenetele után (ApCsel 2). Ő ezt az eseményt tartja az egyház születésnapjának, míg a többi evangélista és Pál a feltámadott Úr megjelenését (vö. Mt 28 és 1Kor 1-5). Lukács elbeszélésének az alapja az, hogy a tanítványok megtapasztalták a Lelket, amely képessé tette és felhatalmazta őket a Jézusról mint megfeszítettről (»ti megöltétek Jézust«) és föltámadottról (»Isten azonban föltámasztotta«) való bizonyságtételre Izráel előtt (ApCsel 2,22kk; 3,13kk; 4,11; 5,30k). A Lélek ugyanakkor a végső idő jele is (vö. Jóel). Kéfás és a »tizenkettő« (1Kor 15,5) Jeruzsálemben várták a végidő eseményeit, számukra a feltámadás azt jelentette, hogy megnyílt az út Isten világához. Ők az utolsó időhöz elérkezett Izráel magja. Részesei maradtak a templomi kultusznak (talán az áldozat kivételével?), megtartották a Tórát, benne éltek továbbra is a zsidó vallásban. Nem adták föl a reményt, hogy egész Izráel fölismeri Jézusban Isten Messiását. Izráelen belül maradtak Izráelért, mint ennek az Izráelnek a végén az új kezdetei. Bizonyára Jézus akaratának megfelelően missziót folytattak Jeruzsálemben és Palesztinában, átütő siker nélkül. Az ősgyülekezet a kultuszi közösségen belül számított külön csoportnak, de nem társadalmilag. »Csak« önértelmezésük különbözött a többiekétől, ennek külső jele a keresztség volt.
3. A jeruzsálemi ősgyülekezet g.-ül beszélő zsidókeresztyénei, az ún. »hellénisták« (ApCsel 6,1) mégis egy másik útra léptek. Számukra a templom és a törvény nem volt többé döntő jelentőségű (6,14). Ők a diaszpórából származtak. Nyílt szembenállásuk miatt, melyet Jézus törvénykritikus magatartására alapozhattak (Mk 7,8kk), elüldözték őket Jeruzsálemből (ApCsel 8,1). A tudósítás azt is elárulja, hogy az »apostolok«, vagyis a héberek csoportját nem érintette az üldözés. Ők voltak a törvényhez hű, valószínűleg arámul beszélő gyülekezeti rész (Jakab és köre). Ez az esemény történetileg a zsidóság kereteit átlépő misszió kezdete (ApCsel 8,4-24). Amennyire az ApCsel-ből rekonstruálható, először Antiókhiában lépett ki a keresztyén gyülekezet a nyilvánosságra, mint önálló csoport (ApCsel 11,26). Itt olvasunk először tervszerű pogánymisszióról. A ciprusi Barnabás lehetett a kezdeményező, aki a jeruzsálemi héberek közül való volt ugyan (4,36), de később a hellénistákhoz csatlakozott, és így jutott el Antiókhiába (ApCsel 11,22). Bár ez a misszió külső formájában a zsidók prozelita-missziójához hasonlított, mégis volt egy döntö különbség: a megkereszteltektől nem várták el a mózesi törvény megtartását. Miután a zsidók és az ún. istenfélők csoportja mellett megnőtt ezeknek a pogánykeresztyéneknek a teológiai jelentősége, többé a külvilág számára sem létezett úgy a gyülekezet, mint egy külön vallási csoport a zsidóságon belül, hanem mint »khrisztianoi« (ApCsel 11,26). Itt talált Pál is megfelelő működési területet és bázist a népek missziójához. A törvény és a körülmetélkedés kérdésének gyakorlati szabályozásán túl igyekezett alapvetően tisztázni a pogánykeresztyének viszonyát a törvényhez. Felismerte, hogy Krisztus halála és föltámadása után a körülmetélkedés, és a törvény mint az új élet rendje nem lehetnek az Isten népéhez tartozás feltételei. Ez a teológiai felismerés alapvetően meghatározza Pál ekkléziológiáját (ld. lenn). A missziói utak tapasztalatai (a kizárólag pogánykeresztyén gyülekezetek létrejötte) és a teológiai tisztázódás kölcsönösen hatottak egymásra.
Elkerülhetetlen volt az összeütközés a törvényhű jeruzsálemiekkel. A pogánykeresztyének és a zsidókeresztyének között egyszerre terjedő keresztyénség szakítópróbája volt a 48-ban megtartott jeruzsálemi gyűlés (apostoli zsinat). Antiókhiát Pál és Barnabás képviselték, a jeruzsálemiek vezetője a három »oszlop«-apostol volt (Gal 2,9). A tanácskozás a gyülekezet előtt zajlott. Természetesen nem volt ez egyházjogi értelemben vett zsinat: az akkori egyház két alapvető irányzatát képviselő gyülekezetek vezetői találkoztak. Ez a gyűlés számunkra azért fontos, mert példaszerűen mutatja, hogyan küzdöttek a kétféle irányzat hívei (teológia és élet-gyakorlat tekintetében) az egység megmaradásáért, az álláspontok tiszteletben tartása mellett (»Mert a Szentlélek jónak látta és mi is úgy láttuk jónak...« ApCsel 15,28). Jeruzsálem elismerte a Pál által képviselt pogánykeresztyén ev-ot. Az volt a kérdés, hogy Isten üdvössége valóban megragadhatja-e a törvénytől szabadon, igehirdetés által a pogányokat vagy nem. Ugyanaz-e az a kérügma, amelyik nem kéri a körülmetélkedést és a törvény szent életrendjének a betartását? Azzal, hogy a jeruzsálemiek azonosnak ismerték el Pál ev-át a sajátjukkal, egyúttal a törvénytől szabad pogánykeresztyénséget az egy egyházhoz tartozónak fogadták el. Az egyház egységét demonstrálta a jeruzsálemieknek szánt adománygyűjtés terve is. Ezekkel a döntésekkel sikerült megóvni az egyre inkább terjedő pogánykeresztyénséget attól, hogy beolvadjanak a szinkretista hellénizmus vallási világába. Megmaradtak Isten Izráellel elkezdett történetének részeként és folytatóiként. A zsidókeresztyénség pedig megmenekült - legalábbis egyelőre - attól a veszélytől, hogy zsidó szektává zsugorodjék.
Pál (Antiókhia) és a jeruzsálemiek nemcsak az egy ev megvalósításában különböztek, hanem a két gyülekezet típusa és felépítése is eltért egymástól. Az ősgyülekezet létrejöttekor a »tizenkettő« a gyülekezet vezetősége, Péterrel az élen. Az ev-okban található, eltérő apostoli listák mégis azt mutatják, hogy a tizenkettőnek, s így vezető funkciójuknak is inkább szimbolikus, mint tényleges szerepe volt. Ők nem azonosak az apostolokkal (a két megjelölést később kapcsolták össze), akiket Pál első jeruzsálemi látogatásakor a gyülekezet élén talál. Az apostolság kritériuma a részesedés Jézus földi életében, a feltámadottal való találkozás, elhívás és a küldő parancs. A tizenkettőn kívül mások is tartoztak ehhez a csoporthoz (pl. Barnabás 1Kor 9,6 és Gal 2,9; Andronikusz Róm 16,7 stb.). A feltámadott Úr megjelenéseinek a vége zárja le az apostolok körét (vö. az 1Kor 15,7kk problémájával: Pál apostolsága). Jeruzsálemben nemsokára az »oszlopok« (Jakab, az Úr testvére, Kéfás és Zebedeus János: Gal 2,9) veszik át az irányítást (a többi apostol missziói útra indult!?). Az »oszlopok« elnevezés a qumráni szekta szóhasználatára emlékeztet. Ott is, feltehetően itt is, eszkhatológikus értelme van. Nem sokkal az apostoli zsinat után már egyedül Jakab vezette az ősgyülekezetet (Gal 2,12 vö. ApCsel 12,17). Valószínűleg a »vének« (g. preszbüteroi) tisztsége is Jeruzsálemből ered (ApCsel 15,4.6.22), mert ezek a zsidó közösség zsinagógiai és kommunális szervezetében is meghatározóak voltak, mint a hagyomány képviselői és a kontinuitás zálogai. A keresztyén gyülekezetben a kifelé való képviselet és a gazdasági ügyek intézése volt a feladatuk (vö. ApCsel 11,29-30). (Valószínűleg a hellénisták vezetőit is erre a mintára választották: ApCsel 6,1-6.) A kontinuitás fenntartását szolgáló tisztségek mellett döntő szerepe volt a palesztinai gyülekezetekben is a prófétáknak. A prófécia feléledése a Jézussal eljött végidő jele. A próféták hirdetik a megdicsőült Úr akaratát a jelenre nézve, lelepleznek, feddenek és vigasztalnak (ApCsel 11,27; 21,20). Az ősgyülekezet egész életét meghatározza az új élet ereje, a bizonyságtételre felhatalmazó Lélek. A keresztség által részesültek benne, melyben elnyerték a bűnbocsánatot és az új »Isten-népe« tagjaivá váltak. A keresztség alámerítéssel történt Jézus nevében vagy nevére. Istentiszteletükben is ez volt a döntően új és meghatározó: a Jézus nevében jöttek össze (eisz to…: Mt 18,20). Az istentisztelet mellett az asztali közösségben is együtt voltak az első keresztyének. Ez együtt járt a kultikus étkezési közösséggel, amelynek alapja Jézus búcsúvacsorája az ő halálának emlékére. Hogy a kétféle asztali közösség hogyan viszonyult egymáshoz, azt nehéz megmondani. A vagyonközösség nem volt feltétele a gyülekezethez tartozásnak, de voltak, akik felajánlották a vagyonukat.
Antiókhiában és környékén prófétikus - karizmatikus rendje volt a gyülekezeteknek (ApCsel 13,1-3). Pál és Barnabás apostolságának is karizmatikus alapja volt, a Lélek fölhatalmazása alapján lettek vándor-misszionáriusokká. (Ezt a karizmatikus vándorapostolságot védelmezi zsidókeresztyén ellenfeleivel szemben Pál úgy, hogy a jeruzsálemi »Krisztus-apostolsághoz« kapcsolja - Gal 2,8 - s ezzel az apostolság teológiai megalapozását is átértelmezi.) A karizmatikus rend egészen a 2. szd.-ig tartotta magát, különösen vidéken. Vándorpróféták, tanítók és apostolok járták a gyülekezeteket, vitték a tanítást, a bátorítást (paraklészisz), hirdették az Úr akaratát és döntöttek a gyülekezet ügyeiben. A mindennapi életet itt is az istentisztelet és az asztali közösség határozta meg. Ez utóbbi lett súlyos problémává olyan pogánykeresztyének megjelenésével, akik zsidó kultuszi értelemben tisztátalanok voltak. Nem lesz-e tisztátalanná a törvényhű zsidókeresztyén, ha egy asztalhoz ül a gyülekezetben ezekkel a pogányokkal? (Vö. Gal 2,11-14.) Ha igen, akkor lehetetlenné válik az együttélésük ugyanabban a gyülekezetben. Éppen az antiókhiai összeütközés mutatja, hogy az apostoli zsinat alapvető rendelkezései nem oldották meg a gyakorlati problémákat ott, ahol zsidó- és pogánykeresztyének éltek együtt. Ha a zsidókeresztyének feladják a törvényt, akkor szakítanak a zsidósággal, ha nem, akkor viszont a pogánykeresztyénekkel tagadják meg a közösséget. Végül egy gyakorlati rendelkezés próbálta meg szabályozni a »vegyes« gyülekezetek életét. A pogánykeresztyéneknek meg kellett tartaniuk az ún. nóéi törvényeket, amelyeket a zsidó hagyomány szerint Isten az egész világnak adott (tartózkodás a paráznaságtól és a bálványáldozati hústól), így együtt maradhattak a zsidókeresztyén testvérekkel. Ennek az ún. apostoli dekrétumnak a nyomait az ApCsel 15,20-ban és a Jel 2,14-20-ban találjuk. Bár Pál saját gyülekezeteiben nem vezette be, később átalakult értelmezéssel az egész egyház átvette. A jeruzsálemi találkozó után a páli misszió kiterjedt a Földközi-tenger egész K-i részére. A pogánykeresztyének most már Jeruzsálemből is elismert és fölhatalmazott apostola nem adta fel soha a zsidókból s pogányokból lett egyház egységét. A jeruzsálemi ősgyülekezet váradalma, hogy az üdvösség idejének eljövetelével a népek Izráel Istenéhez térnek, számára megfordult: ha a pogányok teljessége megtalálja az üdvösséget, akkor lesz Izráel újra hívővé (Róm 11,13-16; 25-32). A páli (hellénista) keresztyénség és a zsidókeresztyénség viszonya továbbra sem volt mentes a problémáktól, feszültségektől. Végső soron mindkét irány vezetőjének (Pál és Jakab) mártírhalálát közvetve vagy közvetlenül a pogánykeresztyén-zsidókeresztyén konfliktus okozta. Az ÚSZ-ben található történeti ábrázolás szerint (elsősorban Lukács két könyve, az ev és az ApCsel) a jeruzsálemi és palesztinai zsidókeresztyénség szerepe egyre inkább csökkent. Túlságosan keskeny volt az út a pogánykeresztyénekkel fenntartott közösség és a zsidóságon belül maradás között. Jakabot, a közvetítő irány képviselőjét 62-ben Jeruzsálemben megkövezték, s miután az ősgyülekezet a zsidó háborúban (66-70) nem akart részt venni (talán Pellába települtek át), a zsidóság véglegesen kivetette őket magából. Az 1. szd. végén a »Tizennyolc kérés«-nek nevezett zsidó imádságba betoldottak egy olyan részt, amelyik a »nazarénusokra« mint eretnekekre Isten pusztító ítéletét kéri. A palesztinai partvidék és Szíria zsidókeresztyén gyülekezetei ugyan még sokáig virágzó életet éltek, de az, hogy az ApCsel történetírása teljesen a páli misszió felé fordul, szimbolikus jelentőségű. Ábrázolása szerint a zsidókeresztyénség az egyház jövője szempontjából mellékvágány. A kontinuitást Jeruzsálemmel és az ÓSZ-gel a hit, a teológia és az istentisztelet megőrzi ugyan, de miután a zsidósággal a radikális szakítás megtörtént, a zsidókeresztyénség, mint önálló irány, felőrlődött a két »nagy testvér« között. Irenaeus (2. szd. vége) szemében már az egész zsidókeresztyénség heretikus. Hogy mindennek később az egyház és a zsidóság viszonya szempontjából milyen tragikus következményei lettek, az ebben az időben még persze nem volt látható.
4. Az egyház útja a páli misszió útja Kisázsiában és Európában
Ennek a missziónak az új központja Efézus, miután Pál Antiókhiával (és Barnabással) szakított (Gal 2,11-14 és ApCsel 15,37kk). Jeruzsálemmel is feszült lehetett a viszonya, ezért olyan fontos számára, hogy a gyűjtésből származó adományokat Jeruzsálemben elfogadják (Róm 15,26kk), ez a megmaradt egység bizonyítéka és biztosítéka lenne. Milyen volt a felépítése azoknak a gyülekezeteknek, amelyeket Pál missziója alapított? Az 1Kor igen tarka képet mutat. Középpontban a karizmatikus adományok állnak. Az 1Kor 12,28-31 az élen említi az apostolokat, prófétákat és tanítókat. Ez a vándorkarizmatikusság hagyományos jelentőségét mutatja. A gyülekezeten belüli szolgálatokat a konkrét szükségletek alakították ki. Az egyes házigyülekezetek vendéglátóit (1Kor 16,15k) felhatalmazta Pál a vitás kérdésekben való döntésre (6,1). Ő a különböző szolgálatok rendezettségét (még nem a pásztori levelek értelmében!) hangsúlyozza, az egyenrangúságot és a gyülekezet építésének szükségességét, a korinthusiakra jellemző spontaneitással és enthuziazmussal szemben (vö. 1Kor 14). A Fil már egy újabb állomás. Az alkalomszerűen feltörő karizmatikus vállalkozásokból állandó és rendszeres szolgálatok lesznek: az episzkoposzok és a diakónusok (Fil 1,1). Mindkét megjelölést a profán g.-ből veszi át a gyülekezet, nem a kultikus szóhasználatból. Nincs szükség a tisztségek isteni legitimálására, mert funkcionális értékük van. Az episzkoposzok először kollégiumot képezve álltak a gyülekezetek élén, a rend fenntartása, az asztali közösség vezetése volt a feladatuk. A diakónusok elsősorban karitatív munkát végeztek (asztali szolgálat, szegények). Hogy mennyire nem önmagukban volt a tekintélyük ezeknek a tisztségeknek, azt mutatja az 1Thessz 5,12 is. A levelek alapján a missziói kérdések sokrétűségéről és döntő jelentőségéről alkothatunk képet. Ezek mellett a júdaistákkal és a korinthusi tévtanítókkal folytatott küzdelem foglal el legtöbb helyet. Nem sokkal a gyülekezetek alapítása után már a szakadás veszélye fenyeget, mutatva, hogy a középpontból (Krisztus halála és feltámadása) milyen sok irányba lehet elindulni.
5. A páli misszió lezáródása, egy kizárólagos pogánykeresztyén terület létrejötte, az első átfogó keresztyén-üldözés (Nero 64-68), egyáltalán a második generációba való átmenet alapvetően megváltoztatta a keresztyének külső és belső helyzetét a Római Birodalomban. Többé nem húzódhattak meg a zsinagóga árnyékában, nem élvezhették a zsidó vallás törvényes biztosítékait. Az ebben az időben elterjedt privát kultuszi egyesületek egyikének is csak egy ideig tarthatták, mert az akkori viszonyok között elképzelhetetlenül gyors elterjedés egyre inkább ráirányította a nyilvánosság és a hatóságok figyelmét az egész birodalmat behálózó gyülekezetekre. A gyülekezetek számára is egyre fontosabb lett a külvilághoz, a nyilvánossághoz való viszony megnyugtató szabályozása. Hogyan éljen Krisztus egyháza egy bizalmatlan, ellenséges világ közepette? Az ekklézsia és a misszió kettészakadt, többé nemcsak küldetésében létezik az egyház, hanem »önmagában« is. Az 1Pt-ben igen szembetűnő az igyekezet, kifelé mindent rendben tartani, nem adni okot a vádaskodásra, a félreértésekre (2,12kk; 2,18kk; 3,1k; 3,14kk; 4,14-16; a pásztori levelekben pedig: 1Tim 3,7; Tit 2,3kk). A belső rendre és építésre a tévtanításokkal szembeni védekezés (ritualizmus, aszkézis, libertinizmus, doketizmus) is rákényszerítette a gyülekezetet. Az etikára a tradicionalitás, a moralizálás, a hétköznapiság lesz a jellemző. A parenézis szolid egyházi praxisra igyekszik, a krisztológiai vagy szoteriológiai hivatkozás gyakran formális, összefüggés nélküli. A szervezeti forma a páli episzkopális rend és a palesztinai eredetű presbiteri tisztség összekapcsolásából alakult ki. Formálisan egyébként is hasonlítottak egymásra. Mindkettő vezető kollégiumként működött, kifelé a képviselet, befelé a rend volt a feladatuk. Ugyanakkor a presbiterek tisztségét inkább a patriarkhális reprezentáció, míg az episzkoposzokét a szolgálatra való karizmatikus elhívás határozta meg. A pásztori levelekben jelenik meg először a tisztség (hivatal) külső legitimálása, a nyilvános beiktatás kézrátétellel. Három részből állt: a) a »felszentelendőnek« átadták az apostoli tanító tradíciót (parathéké); b) ő az átadott formula elismerésével nyilvánosan hitet tett; c) az episzkoposzok kézrátételével kapta meg a »hivatali karizmát« (2Tim 1,6) és a felhatalmazást Jézus Krisztus megjelenéséig (1Tim 6,14). Ennek a cselekménynek az értelme nem a tradíciólánc biztosítása volt, hanem a konkrét gyülekezet szolgálata (vö. 1Tim 6,11-16). Az episzkoposz (valószínűleg egyelőre még egy vagy első a presbiterek között) a hit egészéért és a gyülekezet erkölcsi életéért felelős, és mint vezetőnek és tanítónak őrködnie kell az életszabályok és előírások betartásán. A püspöki hivatal későbbi jelentősége (mint az apostolság továbbvivője), különösen pedig a személyhez kötött szukcesszió gondolata, itt még nem jelentkezik. A fejlődésnek ez az iránya túllép az ÚSZ-i kánon határán (1 Kelemen levél: különbségtétel laikus és klerikus között, a hivatal mint jogrend és nem mint funkció; Ignatius levele 110 körül: monarchikus episzkopátus, hierarchia).
II. Ekkléziológiai alaptípusok az ÚSZ-ben
Az ÚSZ történetileg az előző részben bejárt utat adja elénk: Jézus - az ősgyülekezet - Pál - Deuteropaulium - pásztori levelek. Ez az a vonal, amely az ekkléziológia területén is elvezet a kora katolikus egyházhoz. De ez nem jelenti azt, hogy ezeken az állomásokon keresztül az egyházfogalom szervesen alakult egyik szakaszból a másikba, törések és »mellékutak« nélkül (persze egy irányzatot mellékútnak vagy tévtanításnak nevezni csak visszatekintve lehet!). Az ekkléziológia alakulásának nemcsak történetileg egymást követő állomásai vannak, hanem egymás mellett is léteznek a különböző típusok. A végül »győztes« történeti vonal ellenpontjaként megfogalmazott ekkléziológiával is találkozunk az ÚSZ-ben (Jn). Annak rekonstruálása pl. sokkal nehezebb, hogy implicite milyen egyházfogalom állt Mt mögött, mint Lukács egyháztörténeti koncepciójának a felismerése. Az egység és a kontinuitás kérdését újra és újra fel kell tenni.
1. Rögtön a kiindulóponton találkozunk mindenfajta ekkléziológia alapvető problémájával. Jézus követői vele életében közösséget alkottak ugyan, ez mégsem volt egy szervezetileg megragadható gyülekezet. Az Isten országa üzenetéből semmiféle mai értelemben vett egyházi modell nem vezethető le közvetlenül, annak eszkhatológikus - apokaliptikus, kizárólag Izráelre irányuló tartalma miatt. Ez a húsvét utáni ősgyülekezetre is igaz.
2. Döntő változás a kezdetekhez képest akkor történik, amikor az ev elhagyja a zsidóság körét (hellénisták - Antiókhia). Addig kizárólag zsidók és prozeliták tartoztak az egyházba. Ők voltak Isten megújított Izráele. Jézus, a mennyei magasságokban elrejtőzött Emberfia eljövetelét várták. Ezért nem is hagyták el Jeruzsálemet. Ez a gyülekezet nem akart új szervezetet alakítani, megtartja a zsidó népközösség rendjét és Izráel megtérésére és a parúziára vár, mely számukra az igazi üdvesemény, az eddigiek »csupán« az előkészítés. A népek misszióját nem tartották feladatuknak, őket majd maga Isten gyűjti össze a Sionon. A hellénista pogánykeresztyén és zsidókeresztyén gyülekezet Istennek nem megújított, hanem új népe, amelyik egyre inkább szemben áll a régivel. Közöttük a Lélek által jelen van a már most uralkodó, megdicsőült Úr. Az egyház Izráelhez képest valami egészen más: azoknak a hívőknek a serege és közössége, akik már most Krisztus uralma alatt élnek. Létük egyedül a Lélek műve (korinthusi enthuziazmus). Ennek a hittudatnak a teológiáját fogalmazza meg Pál. A döntő kérdés számára, ahogyan az egész őskeresztyén első nemzedék számára is, a zsidókból és pogányokból lett egyház egysége és kontinuitása. Pál szerint az Izráelnek adott ígéretek minden Krisztusban hívő zsidóra és pogányra érvényesek. Ők együtt Isten temploma (1Kor 3,16). Nem a Korinthusban is található pogány szentélyekről van itt szó, hanem az egyetlen helyről, ahol Isten az ÓSZ és a zsidóság szerint ebben a világban megtalálható (vö. 1Pt 2,4kk). Húsvét óta a »gyülekezet-egyház« az a hely, ahol Isten a világ számára jelen van a Lélek által, mely ennek az újnak az ereje, Krisztus jelenlétének a biztosítéka. Az új kapcsolatát a régivel nem a törvény biztosítja (Mt), hanem egyedül a hit (Ábrahám - Róm 4). Egyetlen helyen nevezi Pál az egyházat az igazi Izráelnek (Gal 6,16). Ők Isten szántóföldje, épülete (1Kor 3,9), az elhívottak és szentek, a nyáj (1Kor 9,7). Az ekklészia szónak Pálnál van a legdöntőbb szerepe. Három értelemben használja. Jelenti Isten népének összességét (1Kor 10,32), az istentiszteletre gyűlt közösséget (1Kor 11,18) és az egyes helyi gyülekezeteket (1Kor 1,2). (Hogy a LXX szóhasználatával - khl - milyen viszonyban áll az ekkleszia, ld. ">GYÜLEKEZET). A szó használatában nem a logikusan legkisebb egység a kiindulópont, a többi jelentést nem lehet innen értelmezni. Az egyes helyi gyülekezetek léte azáltal lehetséges, hogy Isten teremtő tette Jézus Krisztusban létrehozta az ekklézsiát. Mint ahogyan a gyülekezet lényege is abban van, hogy az egyes hívők létének előre adott helye, még ha formailag úgy is keletkezett, hogy a hitre jutott emberek alakították. Ez a »több«, amit Isten teremtő, megelőző tettében adott, mégsem vezet Pálnál egyfajta »láthatatlan egyház«-ról folytatott spekulációhoz. Az egyház mindig emberek konkrét, látható közössége, ugyanakkor a kérügma definiálja. Alapvetően el van választva a világtól, de ez a »különbség« nem önthető szervezeti formába. Nem léptek ki a társadalom rendjéből, nem hoztak létre egy saját, önmagában keresztyén és »szent« rendet, hiszen ez egy szakrális terület megszervezését jelentette volna. Pálnál az egyház léte nem metafizikus-misztikus valóság. Csak annyiban fontos, hogy Krisztus rajta keresztül lép ki a világba. Eszköz. Ennek az eszköz-létnek a kifejezője a g. szóma tou Khrisztou (Krisztus teste) fogalom. Az, hogy a hívők egy testnek a tagjai, több egyszerű hasonlatnál (ebben az értelemben régen ismert és használt kép pl. Livius: Menenius Agrippa meséje). Pálnál a jelentősége nemcsak abban van, hogy a tagok egymást szolgáló harmonikus viszonyát az emberi szervezeten belül pozitív példaként szembe lehet állítani a »rajongás« következtében rendezetlen korinthusi gyülekezeti élettel. »Ti pedig Krisztus teste... vagytok« (1Kor 12,27). Nemcsak olyanok, mint egy test! Ókori elképzelés szerint az ős magába foglalja az utódokat. A megfeszített Krisztus teste, mely ma is él, meghatározza, magába foglalja a megkereszteltek életét. Az egész időben és lényegében megelőzi a részeket. A test növekedik és kiteljesedik. A Krisztus nevében világméretű missziót folytató gyülekezet hitvallása ez. A hívő nem egyszerűen Isten népébe (ApCsel - Zsid) vagy családjába (pásztori levelek) tartozik bele, amelyet körülvesz a történelem és a kiismerhetetlen világ, hanem egy olyan hatásterületen él, ahol a túláradó kegyelem működik. Az egyház mint Krisztus teste elképzelést Pál összekapcsolja az úrvacsora történésével. 1Kor 10,16k: akkor leszünk részévé a testnek, ha részesülünk Krisztus halálában. Ezáltal leszünk tagjai annak a közösségnek, ahol a megfeszítettet mint küriosz-t dicsőítik. Ez az összekapcsolás ismét a szóma tou Khrisztou és maga az ekklészia esemény jellegét erősíti. Az itt ható kegyelem, mely a karizmák teljességében nem ismer határokat, az egész világra igényt tart. A Lélek nem Istennek valami utólagos ajándéka, hanem maga a kapcsolat a megdicsőült Krisztussal. Ezért a megfeszített Úrról szóló hitvallás hitelesíti a Lélek megnyilvánulásait (gyógyítás, csoda, prófécia, nyelveken szólás stb). Ez a kettő együtt a gyülekezet rendjének alapja. A Lélek erejében működő rend azt jelenti, hogy a különböző karizmák együtt adattak az egész gyülekezet építésére (1Kor 14: hétszer szerepel az oikodomé). Mindenfajta szolgálat a Lélek működését jelenti (karizma), minden keresztyén tehát olyan mértékben karizmatikus, amennyire a gyülekezet struktúráját erősíti. A gyülekezeten belül egymás szolgálata Krisztus keresztjének központi teológiai helyéből következik. (Hogy itt is mennyire a misszióban élő gyülekezet és az istentisztelet missziói jelentősége van Pál szeme előtt, azt jól mutatja: 1Kor 14,23-25). Kereszt és Lélek együtt garantálják, hogy az új valóságban élő hívők nem tévednek vissza a régi korlátok közé (júdaizmus - Gal), de a földi - történeti valóságot sem ugorják át (»rajongók« - 1Kor). Pál intéseinek az alapvető motívuma a gyülekezet emlékeztetése saját eredetére: Krisztus által kaptátok az új életet, nem műveltségetek, hatalmatok vagy teljesítményetek alapján (1Kor 1,26kk). Megszabadultatok a múló világ hatalmaitól, többé nem emberekhez tartoztok, hanem Istenhez. Krisztusban (en Khrisztó) új teremtés vagytok (1Kor 5,17). Már most ez a gyülekezet valósága a kegyelem által. Egyedül ezen alapul Pál saját apostoli tekintélye is. De ez a »jogalapja« a gyülekezet rendjének is. Hogyan lehetne akkor ezt a rendet a Lélekkel szemben kijátszani?! Bár Pál a gyülekezet felépítésének kérdéseiben, a konkrét döntésekben a szokásra, a természet rendjére, az ÓSZ-re és az Úr szavára egyaránt hivatkozik, de a döntő alap, ami az ekklészia létét és rendjét meghatározza, mindvégig a kérügma, a krisztológia. Az egyház egysége is ebben van (az 1Kor 1,13 ellenére is!), s ennek »csak« külső bizonysága a kölcsönös szolgálat (vö. Róm 15,27).
3. A Krisztus-test fogalmát az Ef is továbbviszi. Itt »kiegészül« a kép azzal, hogy a fej a Krisztus. Ezzel az interpretáció egy új szakaszba lép, ahol az egyház és Krisztus egymással »szemben« léteznek elsősorban, Krisztus a test üdvözítője (Ef 5,23). (Az 1Kor 12-ben még maga a test!) Az ekkléziológia kozmikussá szélesedik, a Krisztus teste pedig misztikus egységgé.
A második és a harmadik nemzedék ekkléziológiáját Lukács fogalmazta meg programadóan kettős történeti munkájában (az ev és az ApCsel). Az egyház, amely Pál és az ősgyülekezet számára »egygenerációs« volt, a következő nemzedékben szembetalálja magát a történelemmel. Többé nem átmeneti eszköz a végső nagy kiteljesedés előtt, hanem egy önálló történelmi korszakban az ev igazságának továbbvivője. Jézus történetének folytatója a világban, az üdvösség őrzője és helye (letéteményese). Történelmi vándorútra indult. Azt a közeli végváradalmat, amely az ősgyülekezet és a páli gyülekezetek életének alapvonása volt, többé nem lehetett változatlan formában fenntartani. A Jel írója a végső apokaliptikus dráma lefestésével igyekszik választ adni erre a helyzetre. A Zsid a megfáradt keresztyéneket egy hosszú vándorútra készíti fel. Ők a történelemben végső nyugalom felé vándorló Isten népe. A Fiú megy elöl és elkészíti, mutatja az utat az övéinek.
Lukácsnál a közeli végvárás helyére az egyház története lép. Kora egyházának (a Római Birodalom NY-i részén?) igen fontos a kontinuitás az ősapostolok egyházával, Jeruzsálemmel. Ábrázolásában határozottan elválasztja a próféták és az egyház korszakát Jézus idejétől, és egyértelműen a profán történetírás kereteibe állítja (Lk 2,1k). A történelemben valósul meg az üdvösség története (Lk 24,6.24-27.44-49). Az Írásokból derül ki az az üdvterv, melynek Jézus sorsa, a tanítványok további útja és az egyház létrejötte a részei. Mindennek így kell (g. dei) történnie, Isten üdvözítő szándéka valósul meg ebben a történelemben. Az apostoloknak és a tanítványoknak nem a messiási birodalom megvalósulására, a küszöbönálló parúziára kell várniuk (ApCsel 1,6k és 11), hanem a Lélek vezetésére, aki megmutatja a soron következő lépést (vö. ApCsel 8-10). Nem ők tervezik a misszió programját, hanem egyedül Isten, aki még az értetleneket és ellenkezőket is eszközévé tudja tenni (Péter - ApCsel 11,17 és Pál - ApCsel 9). Ha ezek után cselekedeteik mégis egy összefüggő és előrehaladó eseménysor részei (számunkra ez a történelem), akkor az nem az ő történelemformáló koncepciójuk, hanem »felülről« történt. Lukács nem a történelemnek egy behatárolt, különálló darabját nyilvánítja üdvtörténetnek, hanem mindabban, ami eddig történt - az egymástól független emberi cselekvésekben is - Isten üdvtervének kontinuitását látja. Visszatekintve egy vonallá rendeződik mindaz, ami történt. Ebbe a vonalba dolgozza bele a rendelkezésre álló forrásokat. Ez a vonal Jeruzsálemből, az apostoloktól indul és Pálon keresztül érkezik meg a Birodalom fővárosába, Rómába. Mindaz, ami ezen kívül esik, nem tartozik bele az egyház történetébe (pl. hogyan kerülnek keresztyének Damaszkuszba, vagy a zsidókeresztyénség további sorsa). Ez az egy vonal egyúttal normája is a többi vonalnak, a kontinuitás letéteményese. (Hogy ez a kontinuitás mennyire nem tartalmi kritériumokon nyugszik, hanem az apostolok személyén, azt jól mutatja Pál és Lukács teológiájának az eltérő volta; vö. pl. ApCsel 17,16-31.) Az üdvkorszakok egymásba kapcsolódnak. Az egyház történeti kontinuitásban nő ki Izráel »kegyes« részéből (Lk 13,23), akik a templomban várják Izráel vigasztalását (Simeon) ugyanakkor annak történeti leváltását is jelenti. Ez a történeti folytonosság a külvilággal szemben is fontos érv: a keresztyénség nem valami új babona vagy felforgató szekta, hanem az ősrégi izráeli vallás folytatása. Ennek a korszaknak az egyházi valóságáról beszélnek a pásztori levelek (Ld. a történeti áttekintésben). Ezekre is jellemző a történeti folytonosság fönntartása, mely az apostoli hagyományhoz köti őket. Az ő tekintélyükre hivatkozva őrzik a tiszta tanítást az »újítókkal« szemben. A gyülekezet vezetőinek tekintélye őrködik a Lélek, a tan és a sákramentumok felett. A pneumatikus-karizmatikus struktúra helyére a patriarchális szervezet lép. (1Tim 2,11-15). A gyülekezet, familia Dei, Isten családja, egy olyan egyház, amelyik gondoskodik tagjairól, védi őket a külvilággal szemben, ugyanakkor el is várja a rendelkezések és szabályok mindenek felett való tiszteletét, nem utolsósorban azért, hogy környezetének ne nyújtson fölösleges támadási felületet (1Pt 2,13-17).
4. A második nemzedék idején született a Mt. Ekkléziológiája más, mint a pásztori leveleké. Hátterében olyan zsidókeresztyén gyülekezet(ek) áll(nak) (valószínűleg Szíriában), akik már szakítottak a zsinagógiai közösséggel (ezért beszél az »ő«, ill. a »ti« zsinagógáitokról: 4,23; 9,35; 12,9; 13,54 stb.). Izráel misszionálása lezárult, abban az értelemben sikertelenül, hogy bár alakultak gyülekezetek, de Izráel, mint a választott nép, elutasította Jézust. Az ev ennek az elutasításnak a történetét mondja el a zsidó Krisztus-hívőknek. Ők erre a történetre egy »letelepedett« egyházi szituációból tekintenek vissza. A vándorpróféták által kialakított gyülekezetekben (a Q forrás mögött álló csoportok) az alapítók mellett nagy tekintélye van a keresztyén írástudóknak (13,52; 23,34). Jelenlétük mutatja, hogy az ÓSZ-i törvény a gyülekezetben továbbra is központi helyet foglal el. A farizeusi törvénymagyarázatot elutasítják, és szembeállítják vele a sajátjukat a jézusi törvényfelfogás alapján, hiszen ő az, aki betölti a törvényt (5,17). Nem vesznek többé részt a zsinagógai istentiszteleten, hanem saját istentiszteletük van, ahol a karizmatikusok és a próféták lényeges szerepet töltenek be. Az ev már nem magával Izráellel vitatkozik, hanem Jézus és Izráel összeütközését azért ábrázolja, hogy a gyülekezet saját helyét egyértelműen lássa. Az ítélet, amit Izráel magára vont, a gyülekezet számára is figyelmeztetés, hogy ne ringassák magukat hamis biztonságban, mintha ők léptek volna »automatikusan« Izráel helyére. Ha nem teremnek gyümölcsöt és nem maradnak meg Jézus tanításában, akkor rájuk is az ítélet vár. Mt tehát a gyülekezet helyéről nem üdvtörténeti dimenziókban beszél, hanem a törvény és ítélet alapján. A Tóra iránti engedelmesség jelenti a jó gyümölcsöket. A hitetlen Izráelt Máté »elválasztja« saját történetétől (az ÓSZ-től, ami persze ezen a helyen mindenképpen anakronisztikus kifejezés, helyesebb az Írásokról beszélni), és ezt az egyház múltjaként tiszteli (vö. 3,9: Ábrahám fiai valójában nem a vér szerinti leszármazottak). Ebből érthető az ÓSZ-i idézetek központi helye és jelentősége, mert mindaz, ami Jézussal történt, az Írások beteljesedése. Izráel és a keresztyén gyülekezet útjai a gyakorlatban is végérvényesen szétváltak, ezek az idézetek az atyák örökségéért folytatott harcot mutatják. Ez az igény a gyülekezet részéről exkluzív. Máté számára elképzelhetetlen, hogy az ÓSZ Izráel szent könyveként is létezzen. (Pál teológiája szerint viszont Izráel kiválasztása nem szűnt meg az egyház megjelenésével; egymás mellett élésüket a parúzia felől nézve feltételezi és el is fogadja, mint Isten titkát - vö. Róm 9-11, különösen Róm 10,5; 3Móz 18,5.) Máté szerint az egyház nem Jézus és saját korának zsidóságából nőtt ki, hanem velük szemben valami egészen új. Ezért ők az Írások igazi örökösei és továbbvivői (Mt 23,29-36). A jelenkori zsidók szellemi vezetői az izráeli próféták gyilkosainak fiai, és azoknak gyilkosai, akiket Jézus küldött hozzájuk a prófétaság folytatóiként. A kontinuitás alapja a Tórának való engedelmesség Jézus előtt és után (5,17), Pálnál a hit. Hogy mi is lesz a zsidókeresztyénségből mint külön irányból a »nagyegyház« (elsősorban pogánykeresztyének) és Izráel népe között, ez a Mt mögött álló gyülekezet sorskérdése. Válaszút előtt állnak: bekapcsolódjanak-e a népek missziójába, vagy őrizzék tovább a különállásukat (most már Izráeltől is)?! Az evangélista tudatosan állítja szembe Jézus missziói parancsát (Mt 10,5k) földi életében és a húsvét utáni missziói parancsot, amely a népekhez küldi a tanítványokat (28,19k). A pogánymisszió melletti döntés viszont magával hozná az integrálódást ebbe az egyházba. A konfliktust, melynek a gyülekezet egyelőre még csak elébe néz, a Tóra iránti engedelmesség jelenti. A konfliktus igen hasonlít az Antiókhia- Jeruzsálem ellentétre az apostoli zsinat előtt. A különbség az, hogy a két helyzet között nagyjából két évtized távolság van. Pál idejében még egy új, egyelőre kisebbségben lévő, az elfogadtatásért harcoló irány állt szembe a Jeruzsálem által magától értetődően képviselt törvényhű zsidókeresztyénséggel. Húsz évvel később a népekből lett egyházé számarányban és teológiailag is a döntő szerep, az ő ajtajukon kopogtat a palesztinai-szíriai zsidókeresztyénség, amelyik elhagyta a zsidó népközösség kereteit.
Mt-nak krisztológiai alapjai eltérnek a páli levelekben elénk táruló gyülekezetétől. Ennek egy másféle ekkléziológiai típus és életgyakorlat a következménye. Az ekklészia szó egyedül Mt-nál fordul elő az evangélisták közül (kétszer), ez is mutatja, hogy számára az egyház léte már a földi Jézus idejében gyökerezik, míg Lukácsnál csak Pünkösd után van értelme ekklésziáról beszélni. (Nem is használja a szót csak az ApCsel 2. fejezetétől). A 18,15-20-ban egyértelmű, hogy nem az egyházról, mint a hívőket átfogó közösségről van szó, hanem egy helyi gyülekezetről, annak konkrét problémáiról. Feltűnő, hogy a fegyelmezés módja a téma, mégsem említ semmilyen vezetőt, vagy tisztségviselőt, az egyetlen »jogi személy« a gyülekezet nyilvánossága. A kulcsok hatalmát is a gyülekezet kapja, nem egyetlen személy (vö. 16,19). »Megkötni és feloldani« a zsinagógában azt a döntést jelentette, hogy mi a törvény legitim magyarázata, ill. hogy valamely cselekedet megfelel-e a törvény magyarázatának. A tanítványok egésze Jézus tanítása alapján gyakorolhatja ezt a fegyelmezést. A másik hely (16,17-20) magyarázatának több nehézsége van, a legdöntőbb kérdés az, hogy visszavezethetjük-e Jézusra ezt a tradíciót. Az ekklészia értelme itt bizonyára átfogó, és azt akarja mondani, hogy a gyülekezet fölött nincs hatalmuk a zsinagóga írástudóinak, akik egyébként a »mennyek országa kulcsait« birtokolják (23,13). Velük állítja szembe az evangélista az új tekintélyt; Pétert, akinek történetileg kiemelt szerepét az ÚSZ-ben a legkülönbözőbb hagyományrétegekben fölismerhetjük (1Kor 15; Lk 22,32; Jn 21,15-17 stb.). Sehol sincs szó azonban arról, hogy ez a kiemelt szerep bármiféle meghatározott személyeknek szóló »jogfolytonossággal« bírna. Ez a kérdés egyszerűen kívül esik azon a horizonton, amelyben az ÚSZ iratai élnek.
A mátéi gyülekezetben Jézus igehirdetésének etikai tartalma áll a középpontban (Hegyi Beszéd) mely a Tóra új érvényes magyarázata és betöltése. Ez az igehirdetés attól lesz a kegyelem evangéliumává, hogy Jézusnak mint Isten Fiának a történetén belül jelenik meg. Amit Isten Jézusban és Jézussal a tanítványokért tett, az a kegyelem új, mélyebb dimenzióját jelenti a számukra. A gyülekezet, mely Jézus radikális etikai üzenetével szembesül, mindenekelőtt Jézus történetét kapja ajándékba, melyben megtapasztalja Isten »velük létét« (Immánuel).
A Mt gyülekezete a tanítványok közössége. A megdicsőült Krisztussal való kapcsolatukat a mester és tanítvány viszonyában látják. 23,8kk: Krisztus a Mester és a Tanító, a tanítványok egymásnak testvérei. Az egyház létét Mt az Isten országához köti (nála »mennyek országa« - hebraizmus), ugyanakkor megmaradnak a futurikus kijelentések is (5,20). (Az Ország azonosítása a tanítványok közösségével az Isten országapéldázatokban Ld. 13. r.). A tanítványok a mennyek országa tanítványai (13,52). Ez a kettősség talán úgy oldható fel, hogy az egyház az eljövendő Ország irányába halad, ugyanakkor annak egy »előformája«, eszköze. Életét Krisztus földi útja (szenvedés és alázat) és dicsőséges eljövetele (mint világbíró) határozza meg. A tanítványok számára érvényes az Isten országa üzenete, mely maga az ev, és Máténál azonos a földi Jézus tanításával. Ennek lényege a megtérésre és a cselekvésre való fölhívás. Ennek a kiemelése mutatja, hogy Mt hogyan akar szembesülni a második nemzedékre jellemző »megfáradással«. Az Isten országáról szóló igehirdetés az etikai felszólítást abba az összefüggésbe állítja, amit Isten Jézusban létrehozott és megígért. A tanítás pedig az ev felszólítását konkretizálja. Ennyire szorosan sehol sem kapcsolódik össze az ev elfogadása és az etika konkrétsága, amit nem lehet egyszerűen a szeretetre redukálni (bár a konkrétságnak pl. a Hegyi Beszédben exempláris értelme van). A tanítványok arra hívattak, hogy Isten örök, kompromisszumok nélkül helyreállított akaratát cselekedjék. Ez az etika mégsem csak a tanítvány-egyházon belül érvényes, hanem szavaikon és tetteiken keresztül az egész világ szembesül Isten akaratával. Minderre azért van lehetőség, mert Jézusban eljött a tanító, a példakép és a segítő. Általa jött létre a gyülekezet, ahol cselekszik Isten akaratát. Azért olyan fontos ennek a teológiának a megismerése, mert mögötte nem a pogány világban győztesen előretörő ekklészia áll, hanem egy olyan gyülekezet, amely éppen a kisebbségi helyzetből kiindulva törekszik saját életrendjében az ev kompromisszumok nélküli realizálására. Ahogyan a történelem mutatja, ez az út nem a »nagyegyház« útja, hanem azon belül vagy kívül a kis, radikális közösségeké. Míg a pásztori levelek etikája a világ adott struktúráiba próbálja »beleélni« a Krisztusban nyert újat, addig a mátéi gyülekezet életfolytatásának alapja éppen az a kontraszt, mely ettől a világtól megkülönbözteti.
5. János saját maga ezt mondja az ev céljáról: »Ezek pedig azért vannak megírva, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében« (20,31). Krisztus személye és üdvjelentősége áll a középpontban. Nem elsősorban a hit ébresztése, mint inkább a meglevő hit megerősítése, elmélyítése a cél (a misszió gondolata háttérbe szorul). Az üdvösség univerzális dimenzióját hangsúlyozza. Az Istentől távol, sötétségben és halálban levő emberiség egésze szembesül Istennel, aki az üdvösség kijelentőjének elküldésével megmutatja az utat a mennyei világba. Ez a hazatérés nem ennek a világkorszaknak a végén vár Isten népére, hanem már megtörtént, ha valaki hisz az Isten Fiában (3,16; 5,24; »…átment…«!). Ez egy újabb önálló válasz az őskeresztyén eszkhatológia konfliktusára, mely a második és harmadik nemzedék idejére különösen nyilvánvalóvá lett. Már nem kell várni a teljes üdvösségre, mondja János, mert az Krisztusban jelen van, s vele az ítélet, a győzelem és az Isten országa is (vö. 14,20; 16,33; 3,3.5!). Az őskeresztyén eszkhatológia feszültségét (a megvalósult üdvösség és a beteljesedés között) János úgy oldja föl, hogy számára már a földi Jézusban megvolt a Logosz dicsősége és teljessége, szavaiban és tetteiben a »felemeltetett« nyilvánult meg. A jelenben mindez az ige hirdetésében megy végbe. Jézus szavai a Lélek igazi hordozói. Az egyház azoknak a közössége, akik ezt a kijelentést (apokalüpszisz) magukra veszik. Egyedül ez minősíti őket. Az ev-ban sehol sem találunk explicit ekkleziológiát, még csak utalást sem valamilyen szervezeti formára, az egyén áll az előtérben, mint aki szembesül a hitre hívó igehirdetéssel. A 20,23-ban sem úgy van szó a bűnbocsánat hirdetéséről, mint a tanítványok tisztéről a gyülekezeten belül (ez az értelme a Mt 18,15kk-nek), hanem a tanítványok azt a különbséget erősítik meg és proklamálják, amit Isten Jézusban már eldöntött: ki tartozik az igazsághoz és ki marad a hitetlenségben (vö. 10,26kk; 18,37). Az ev-ban két képet találunk, amelyek egy implicit ekkléziológiáról beszélnek: a nyáj és a pásztor (10,1-21), a szőlőtő és a szőlővesszők (15,1-8). Mindkettő eredete ÓSZ-i, ott Isten népére vonatkozik. Itt a Krisztussal való teljes közösséget fejezik ki. Jézus egyszerre vezetője és életközpontja a benne hívőknek. A 21. f. elbeszélésében is az a hangsúlyos, hogy a juhok továbbra is a feltámadottéi, s így bízatnak rá a vezető apostolra. A szőlőtő a régi Izráel antitípusa. Krisztus adja az életet, a termékenységet a vesszőknek. A krisztologikus koncentráción van a hangsúly, mint ahogy Pál Krisztus teste elképzelésében is. A különbség az, hogy itt a tagok egymáshoz való viszonyáról egyáltalán nincs szó (a nyájnál sem). Az egyes hívő Krisztus-kapcsolatának abszolút elsőbbsége van (10,14 és 15,5). Ez megfelel a jánosi teológia individualisztikus vonásának. A tanítványok egysége sem önmagáért fontos, hanem hogy a világ előtt demonstrálják Krisztust (Jn 17). (A zsidósággal való közösség már régen nem kérdés. Isten őket elvetette, a hitetlen koszmosz-t reprezentálják.) A jánosi gyülekezetben már itt a beteljesedés, csak az van hátra, hogy nyilvánvalóvá váljon, ami már most is a teljes valóság. A lényeg: megmaradni Krisztusban. Ez a megmaradás nem a Lélek különleges hatásaiban nyilvánul meg - hiszen a Pártfogó nem taníthat mást, mint amit már a földi Jézus elmondott -, hanem abban, hogy a hit teljes mélységében megismeri Jézus kinyilatkoztatását, és ennek tanúja lesz.
BZ
