Eredendő bűn
Eredendő bűn A B mind az ÓSZ-ben, mind az ÚSZ-ben lesújtó megállapítást tesz: »Nincs egy igaz ember sem, aki keresi az Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs« (Zsolt 14,2k; Róm 3,10kk). Ez a romlottság nem a történelem valamelyik különösen sötét pontjára értendő, hanem állandó állapotként tapasztalható. Az önmagával szembenéző ember Pál apostollal elmondhatja, hogy »nem azt teszem, amit akarok, hanem amit nem akarok: a rosszat«; sőt »bár gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok..., mely foglyul ejt a bűn törvényével« (Róm 7,19.22k). Ez a minden emberrel közös gyarlóság egyidős az emberiséggel: »egy ember által jött a bűn a világba« (Róm 5,14), és ezt nevezzük az egyház nyelvén eredendő bűnnek. Az Augustinus által kifejtett tétel szerint az első emberpár vétke nyomán mindenkire kiterjed öröklött hajlamként a bűnös hajlam és annak következménye, már születésünktől kezdve (Zsolt 51,7). Az eredendő bűn természetünk öröklött romlottsága, amely a lélek minden részére elhatott, és amely Isten haragjára tesz méltóvá bennünket, másrészt pedig azokat a cselekedeteket termi bennünk, melyeket a B a »test cselekedeteinek'' nevez (Gal 5,19; Kálvin, Institutio c. műve II.1.8). E meghatározás egyébként azt is mutatja, hogy itt nem valami hasadásról van szó, mintha a lélek jó volna, csak a test cselekedetei rosszak; az ember testestől-lelkestől részese ennek az állapotnak.
A B nem fejti ki az eredendő bűn tanát, egyszerűen csak ábrázol. Mindenekelőtt Ádám és Éva bűnét (1Móz 2,17; 3,6), mint szembeszegülést Isten akaratával. Azután a bűn továbbterjedését, a testvérgyilkosságot (1Móz 4,8), a vérbosszú által ennek hatványozódását (1Móz 4,23), végül azt az egyetemes romlottságot, amely az özönvíz ítéletét is kihívta (1Móz 6,5-7). A megújult világban sem jobb az emberiség; a választott népnek vagy kiváltságos nagy embereknek az életében mindig tetten érhető e gyarlóság okozta bűn (2Sám 11; 2Kir 17,7kk), innen a keserű igazság, hogy Isten előtt nem lehet igaz a halandó ember (Jób 4,17; 15,14; Ézs 64,5). Az ÚSZ megállapításai egybehangzanak ezzel, főleg a már felsorolt páli idézetekben.
Mindezek akkor válnak tragikussá, ha hozzávesszük, hogy Isten a bűnt nem hagyja büntetlenül, és a bűn zsoldja a halál (Róm 6,23), nem csupán a testi halált értve alatta, hanem azt, amely az embert testestől-lelkestől érinti (Mt 10,28). Itt kezdődnek a nagy ellenvetések: Ha bűnös voltunk öröklött tulajdonság, akkor a) vagy nem tartozunk felelősséggel bűneinkért, b) vagy igazságtalanság bűnhődni a velünk született bűnös hajlam és annak következményei miatt. Egyik kifogás sem helyes, mert az ember az eredendő bűn ellenére is felelős lény. Isten igéje elénk adja az élet útját és a halál útját (Jer 21,8) és törvényével, ev-ával egyaránt figyelmeztet, mi vár ránk az út végén (Zsolt 1; Mt 7,13k). Azonkívül pedig ad megoldást: ha a természet szerinti óember magától nem képes az élet útját járni, Isten kész új szívet és lelket teremteni bennünk (Ez 36,26k), mégpedig oly módon, hogy Krisztusban újjáteremt bennünket (2Kor 5,17). Ilyen módon Isten nemcsak engedetlenség alá rekesztett mindenkit, hanem kész könyörülni is mindenkin (Róm 11,32). Ha tehát egy ember - Ádám - miatt jött a bűn és a halál a világba, egy másik ember - Jézus Krisztus - által meg sokakra kiáradt az Isten kegyelme (Róm 5,12). Ez az eredendő bűn tragédiájának és »kegyetlenségének« a kegyelmes feloldása: újjászületve és megigazulva Krisztus érdeme által lehetséges egy új, felszabadult élet a törvény átka alól. Lehet a Szentlélek segítségével szabadon törekedni az új élet gyümölcseinek termésére, szeretetben töltve be az új élet törvényét (Róm 8,9; Gal 5,5-6.13; 1Jn 2,2-5).
TK
