Eszkhatológia

Teljes szövegű keresés

Eszkhatológia
I. Általános vallástörténeti meghatározás
Az eszkhatológia szó a g. eszkhatosz: végső, utolsó és logosz: beszéd, gondolat, tan szavakból tevődik össze, és az egyes vallásoknak a végső dolgokkal kapcsolatos tanításait jelenti: közelebbről a jelen világkorszak lezáródásával és az azt követő, más jellegű világkorszak kialakulásával kapcsolatos nézetek és tanok összességét. Az eszkhatológia és apokaliptika szavakat olykor azonos értelemben használják, noha a két fogalom jól elkülöníthető egymástól. Az utóbbi ugyanis a közelesen bekövetkezni gondolt világvégével kapcsolatos elgondolásokkal, hangsúlyosan is az arra vonatkozó számítgatásokkal foglalkozik, s benne a végváradalom sokkal intenzívebben jut kifejezésre, mint az eszkhatológiában; amelyben a spekulációnak lényegesen kisebb a szerepe, s amely - legalábbis a vallási formák magasabb fokán - végül is egy vallásos történelem- és időértelmezésben konkretizálódik. Ami az eszkhatológia létrejöttét és kialakulását illeti, annak okát abban kereshetjük, hogy már a primitív népek gondolatvilágában kialakult egyfajta félelemérzet ijesztő természeti jelenségek (nap- és holdfogyatkozás, üstökösök megjelenése, meteorhullás) és természeti katasztrófák (földrengések, vulkánkitörések, árvizek, kemény telek) kapcsán, hogy egy ilyen esemény adott esetben a világ elpusztulását eredményezheti. Ehhez járult bizonyos népek esetében (mint pl. az indiaiak, babiloniak), hogy a mulandósággal kapcsolatos általános tapasztalatokat a világ egészére is vonatkoztatták, úgy gondolva, hogy maga a világ is elöregszik, elerőtlenedik, s a végén »meghal«. Mindezek nyomán természetszerűen alakult ki a kérdés: mi fog történni a világ megsemmisülése után? Egy abszolút értelemben vett világvége ugyanis a legtöbb kor embere számára alig elképzelhető.
Az eszkhatológikus idő nemcsak az ítélet és a szenvedés katasztrofális időszaka, hanem egyúttal üdvkorszak is, amelynek során megjelenik a szabadító, a megváltó, aki véghezviszi az új teremtést. Teremtés-újjáteremtés, ősidő-végidő összetartozó, egymást feltételező fogalmak; az ősidők eseményei megismétlődnek, a káoszból egy új világrend alakul ki. Ez a megújulás azonban a legtöbb vallás felfogása szerint nem egyszeri, hanem periodikusan ismétlődik. Ez a gondolat mindenekelőtt a KULTUSZban jut kifejezésre, amelyet általában eszkhatológikus meghatározottságúnak tekinthetünk. Különösen szembetűnő ez a mozzanat az újévvel, ill. a természet megújulásával kapcsolatos kultuszi cselekményekben (vegetációünnepek). Ami a végidők eljövetelének módját illeti, a leggyakoribb egy világégéssel kapcsolatos elgondolás, így pl. az indiaiak, a babiloniak és a perzsák esetében. Más esetekben vulkanikus jellegű eseményekre gondolnak, s vannak vallások, amelyek szerint csillagok hullanak a Földre, és megsemmisítik azt. Több vallás özönvízszerű katasztrófára számít, míg mások fagykatasztrófára gondolnak.
II. Eszkhatológia az ÓSZ-ben
1. Általános megjegyzések
Az ÓSZ-nek is van jövőváradalma, tanítása arról, ami az idők végén történni fog. Arról viszont megoszlanak a vélekedések, hogy mindez mennyire tekinthető a szó igazi értelmében vett eszkhatológiának. Ez természetesen a kifejezés értelmezésének függvénye. Amennyiben eszkhatológián kizárólag a jelen történelmi- és világkorszak lezáródásával kapcsolatos gondolatvilágot értjük, akkor tartózkodóan kell e kifejezést az ÓSZ-gel kapcsolatban használnunk. Amennyiben viszont a kifejezést olyan értelemben használjuk, hogy az a jelen világkorszakban bekövetkező történeti fordulatra, általában a jelen világkorszak jövendő eseményeire is vonatkozik, akkor használata jogos és indokolt. Akkor is érvényes ez, ha általában tartjuk az eszkhatológiát a jövővel kapcsolatos képzetek összességének. E terminológiai kérdésnél azonban fontosabb az ÓSZ-i jövőszemlélet sajátos struktúrája, annak változásai és formálódása. Ez ugyanis nem képez egységes rendszert, hanem az idők folyamán többször változott és alakult. Az mindenesetre megállapítható, hogy az ÓSZ-i eszkhatológia elsősorban Izráelnek, de ezen túlmenően a többi népnek is a jövendő sorsával foglalkozik, és kevéssé van figyelemmel az egyén sorsának alakulására.
2. Az ÓSZ-i eszkhatológia fejlődéstörténete
Az ÓSZ-i eszkhatológia sajátossága abban van, hogy a történelem lefolyásához kötődik, vagy úgy, hogy a történelem menetére összpontosít, vagy úgy, hogy a történelem végére, céljára tekint. Ez a történeti kötődés jellegzetesen megkülönbözteti ezt az eszkhatológiát más vallásokétól, amelyeket döntő módon a természet körforgásának ciklikussága határoz meg. Ez a szemléletmód amazokéval szemben Izráel sajátos és különleges Isten-tapasztalatában gyökerezik; Isten kiválasztó kegyelmének tényében és annak történeti megjelenési formáiban; abban a tapasztalatban, hogy Isten vezeti Izráelt a történelem útján (2Móz 4,22; 2Sám 7,23; Ézs 14,1; 27,6; 40,27; 41,8; 42,24; 43,1; 44,1; 45,4; 48,12; 49,5; Jer 31,10; Mik 2,12; Jóel 2,27; Zsolt 14,7; 25,22; Ez 39,25; Mik 5,1). Az Izráelt kiválasztó Istennek szándéka van népével, amely az ő ígéreteiben való hitből él (1Móz 12,1kk; 22,5kk; 5Móz 6,3; 28,1.9; 1Móz 15,5; 26,4; Zsolt 89,50; 132,11; Ézs 45,23k; Jer 31,31; 16,14k; Ám 9,11; Mik 7,20; Zak 1,16; - vö. Róm 4,13). Éppen Istenhez kötöttsége miatt alakul, formálódik az ÓSZ eszkhatológiája a történeti fejlődés folyamán. Istennek népével való akarata és szándéka nem mindig azonos azzal, amit Izráel várna, ilyenformán az eszkhatológia alakulásában egyfajta korrekciós folyamat is érvényesül. Ugyanakkor a váradalmak kialakulásának pontos történetiségét sok esetben azért nehéz nyomon követni, mert éppen az eszkhatológiai jellegű részletekkel kapcsolatban gyanítható sok esetben, hogy azok a régebbi keltezésű iratokba utólagos betoldásként kerültek. Különösen a megfelelő zsoltárszövegrészletek idői elrendezése vet fel nehezen megoldható problémákat. Mindazonáltal a fejlődés alapvonulatának felvázolása megkísérelhető.
a) Izráel mindenekelőtt a megígért földdel kapcsolatos ígéretek reménységében élt, amely tejjel és mézzel folyik (2Móz 3,8; 1Móz 15,18kk; 5Móz 7,1; Józs 1,13; 5,6; 4Móz 13,27; 15,2). Ez a kifejezés arra vonatkozik, hogy Izráel számára ez a föld: az ÁLDÁS földje. Ősi szövegek tanúsítják, hogy milyen értelemben értették az áldás ígéretét (1Móz 49,8kk; 4Móz 23,24; 5Móz 33,13kk). Gazdag és termékeny földre, bővizű folyókra, a nép szaporodására, és ellenségeik feletti győzelemre gondoltak. Mindehhez egy királyságban reménykedtek, amely a győzelmet és a jólétet egyaránt megvalósítja (5Móz 17,14kk; 1Sám 8,5; 2Sám 5,1kk; 7,12kk; 1Kir 2,45). Ennek az áldásnak a valóra válása azonban attól függ, hogy Isten, aki kivezette népét Egyiptomból (4Móz 24,8), vele maradjon (4Móz 23,21). Míg Isten Izráellel van, addig részesíti az áldásban (1Móz 12,2kk; 49,24k; 2Móz 23,25; 5Móz 28,9). Mindennek reális megvalósulását ismerte fel Izráel a DÁVID királyságában, s így hozzá, ill. dinasztiájához kapcsolódott a reménység, mindenekelőtt Júdában, hogy a dávidi uralkodók üdvöt hoznak Izráel számára (2Sám 7,8kk). Mindez Izráel esetében azt jelenti, hogy voltaképpeni királya maga Isten (Bír 8,22kk; Zsolt 95,3; Ézs 43,15).
b) Az a váradalom, hogy Jahve üdvösséget hoz, az írópróféták üzenetének középpontjában áll, Ámóstól Ezékelig. Ugyanakkor az is közös mondanivalójukban, hogy ezt meg fogja előzni Isten ítélete mind Izráel, mind Júda felett, de ezzel együtt minden nép felett is. Ez utóbbi mozzanat régebbi, az előző azonban a prófétai kijelentésben új. Izráel nem számíthat Isten áldására, és nem hagyatkozhatik kiválasztottságának tudatára, amennyiben nem cselekszi Isten akaratát. Izráel Isten-tapasztalatához ez is hozzátartozik: Jahve nem csak áldó és ajándékozó, hanem egyszersmind igényeket támasztó és ítélő Isten is. Mivel ez az ítélet a világbirodalmakra is kiterjed, Jahve úgy jelenik meg ezekben a váradalmakban, mint a világtörténelem ura (Ézs 6,1kk; 7,18kk; 8,5kk; 13,1kk; 14,28kk; 17,1kk; 18,1kk; 19,1kk; 20,1kk; 21,1kk; Jer 1-28; Ez 1-24; Hós 1,1kk; Ám 5,18kk; Mik 1-3). Az ítéletet követő szabadítás reménysége mindenekelőtt Hóseás és Ézsaiás próféciájában jelenik meg erőteljesen (Ézs 50kk; Hós 2,1kk; 11,1kk; 14,2kk). A szabadulásban a »maradék« fog részesülni (Ézs 10,20k; 7,22; 37,32; Jer 31,7; Ám 5,15; Mik 5,6; Zak 13,8k; 14,16).
c) Az ítélet meghirdetésének sem É-Izráel, sem Júda nem hitt, míg a katasztrófa valóban be nem következett. Isten népe iránti szeretete azonban ezzel nem szűnt meg, feltűnik az új szabadítás ígérete: Izráel újra fog éledni (Ez 36k). Ez a gondolat DEUTERO-ÉZSAIÁS próféciájának középpontjává lesz (Ézs 40kk). Isten haza fogja vezetni népét, és megadja számára új kezdet lehetőségét. Izráel közvetítésével a többi nép is eljut Isten megismerésére, aki elküldi szolgáját (vö. EBED JAHVE), aki engedelmessége és szenvedése által hozza el a szabadulást.
d) A deutero-ézsaiási váradalmak nem valósultak meg abban a formában, ahogyan ő megfogalmazta azokat. Izráel ennek ellenére megőrizte és továbbadta e jövendöléseket, a régi próféták hagyományával együtt. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Izráel egyes rétegeiben az eszkhatológikus szemléletmód háttérbe szorult, s magának a papi teológiának a szemléletvilágában is mellékes szerepet játszott. Ugyanakkor a népi kegyességet egyre erőteljesebben határozta meg a prófétai teológia, és ezzel együtt az eszkhatológikus szemléletvilág. Ez tükröződik az ÓSZ későbbi irataiban is (vö. JÓEL, ZAKARIÁS, DÁNIEL). A hangsúly a korábbinál is inkább az egyetemesség felé tolódik el, s nem elsősorban Izráel, hanem a népek világának jövője áll a középpontban, s ezzel együtt magának a történelemnek a végső célja, értelme (Jóel 1,15kk; 4,14kk). Legteljesebben Dán-ben ismerhető ez fel (Dán 2; 7).
3. Az ÓSZ-i eszkhatológia fő motívumai
A végső beteljesedés napjáról gyakran olvasunk úgy, mint az »Úr napjáról« (Ézs 2,12kk; Ez 30,3; Jóel 1,15; 2,11; 4,14kk; Ám 5,18; Zak 14,1), vagy »arról a napról«, »ama napról« (Ez 30,3; Zof 3,8; Mal 3,19; Ám 9,11). Ez a nap a »harag napja« (Zsolt 110,5; Ez 7,19; Zof 1,15), a »bosszúállás napja« (Ézs 34,8; 61,2; Jer 46,10), vagyis az ítélet alkalma, de, egyszersmind az irgalomé és a szabadításé is (Ézs 2,2kk; Jóel 4,14kk; Ám 9,11kk; Abd 1,15kk; Zak 13,1; Mal 3,19k). Ezen a napon lesz nyilvánvaló, hogy Isten az Úr, aki helyreállítja mindazt, ami nincs rendben a világban. Ez a váradalom tehát magába foglalja az ítélet és a szabadítás, a helyreállítás mozzanatát egyaránt.
a) Isten megítél minden igazságtalanságot
ÁMÓStól kezve felerősödik az az üzenet, hogy Isten megítéli Izráelt a tőle való elfordulás és az emberi, társadalmi igazságtalanság miatt (Ám 2,6; Mik 2,1kk; Hós 4,1kk; 9,15kk; Jer 1,16; 19,3kk; 25,5; Ez 6,11; Mal 3,1kk). Ez az ítélet nem csak Izráelre, hanem a népekre is vonatkozik (Ézs 34,1kk; 47,1kk; Jóel 4,12kk). Az eljövendő ítélet mikéntjével kapcsolatban különböző váradalmak alakultak ki. A régebbi próféták többnyire a történelem keretein belül számítottak az Izráel feletti ítélet bekövetkezésével, amelyben a nagybirodalmak is Isten eszközeiként vesznek részt, így Asszíria (Ézs 10,5kk) vagy Babilon (Jer 27,1kk). Egyes kijelentések viszont Isten közvetlen beavatkozásával számolnak Izráel és a népek felett (Ézs 14,24kk; Ez 38,1kk; Jóel 4,1kk; Zak l4,1kk). Az ítélet napjára jellemző lesz az öldöklés (Ézs 30,25), mészárlás (Ézs 34,2), a félelem és a megalázás (Ézs 2,17; 24,17k; Zof 1,15k). Isten a maga seregeit küldi a Földre (Ézs 13,5kk) és az ítéletet félelmetes természeti jelenségek kísérik: földrengés és sötétség (Ézs 13,10kk; 24,18kk), szárazság (Zak 14,17), tűz (Mal 3,19), még az ég seregei is széthullanak, az ég összecsavarodik (Ézs 34,4). Jóel 3,1kk különböző csodajeleket sorol fel.
b) Isten ítélete azonban nem az utolsó szava
Az ítélet nem megsemmisítést, hanem valami újnak a kezdetét jelenti. Ebben a vonatkozásban is egymástól különböző kijelentésekkel találkozunk az ÓSZ-ben, és az erre vonatkozó kifejezések, mint ÜDVÖSSÉG, IGAZSÁG, KÖNYÖRÜLET, HŰSÉG, adott esetben eltérő tartalommal jelennek meg. Alapvetően azonban mégis ugyanaz a reménység lényege: Isten újra királyként jelenti ki magát Izráel és az emberiség számára (vö. ISTEN ORSZÁGA). Isten új szövetséget köt népével, amivel együtt jár Izráel belső megújulása. A hangsúly itt is Isten cselekvésén van (Ézs 1,26; 3,26; 44,22; Jer 31,18kk; Ez 11,19; 16,63; 36,29; Hós 14,5; Mik 7,18kk; Zak 12,10). Isten az újra helyreállított közösség bizonyságaként ismét a Sionon fog lakni (Zof 3,16kk; Zak 8,3; Mik 4,7; Jóel 4,17). Az üdvösség megvalósítójaként több esetben az Isten által küldött, Dávid dinasztiájából származó király szerepel (Zsolt 18,51; Ézs 9,5k; Jer 23,5; Ez 34,23; Ám 9,11).
A belső megújulás a váradalmak szerint együtt jár a külsővel. Az állami önállóság összeomlását követően kialakult a reménység, hogy isten PÁSZTORként újra össze fogja gyűjteni nyáját (Ézs 40,10k; 43,3kk; 56,8; 31,6kk; Ez 34,11kk). Izráel visszatér az atyák földjére (Ézs 40,1k; 47,1; Jer 31,7; Ez 37,16). A népek is látni fogják Izráel dicsőségét (Ézs 62,2; 66,18), sőt maguk is otthonra találnak Izráelben (Ézs 60,9; 66,20). Júda és Izráel újra egyesülni fognak (Ézs 11,13; Ez 37,15kk; Hós 2,2). Jeruzsálem és a templom újra felépül, a nép biztonságban él (Jer 23,6; Ez 34,25). Az ország termékenysége és a nép jóléte növekedni fog (Hós 14,2kk; Jer 31,12kk; 31,24kk; Ez 34,11kk; Zak 8,11kk). Az életkor megnő (Ézs 65,20; Zak 8,4) és a népesség száma növekszik (Ez 36,10k). A népek elhozzák Izráelnek kincseiket és szolgálnak neki (Ézs 18,7; 60,4kk; 66,12; 61,5; Hag 2,7).
Amint az ítélet, úgy a szabadítás sem csak Izráelre vonatkozik, hanem minden emberre. Ézs 2,3kk szinte mitikus módon beszél erről, Deutero-Ézsaiás pedig az Ebed Jahve munkájának tulajdonítja ezt (Ézs 42,1kk). Szerinte Izráel szenvedésének az az értelme, hogy a népek felfigyeljenek arra: hogyan szabadítja meg Isten (Ézs 55,4k). Isten törvénye a népek világosságává lesz (Ézs 51,4kk) s előtte minden térd meghajol (Ézs 45,23). Hasonló gondolatok fogalmazódnak meg EZÉKIEL próféciájában is (Ez 36,23kk; 37,28). Izráel maga fogja hirdetni a népeknek Isten ismeretét és dicsőségét (Ézs 66,18kk), amellyel telve lesz a Föld (Ézs 11,9; Hab 2,14). A népek elfordulnak bálványaiktól és Jahvéhoz térnek (Ézs 17,7; Jer 16,19kk) és Izráellel együtt imádkoznak (Zak 8,23; Zof 2,11; 3,9; Ézs 56,6k). A népek és Izráel közötti különbség megszűnik (Ézs 19,25; Zak 2,15). A megújulás abban válik teljessé, hogy Isten magát a kozmoszt is újjáteremti (Ézs 30,26; 32,15; 65,17; 66,2). Mindezekkel együtt - bár különösen az egyén vonatkozásában visszafogottan - megjelenik a feltámadás reménységének gondolata is.
III. Eszkhatológia az intertestamentális korban (júdaizmus)
1. Alapvonások
A júdaizmus eszkhatológiáját vallástörténetileg egyfelől az ÓSZ teleologikus meghatározottságú, lineáris, ugyanakkor a jelen világkorszakra koncentráló történelemszemlélete határozza meg, másfelől azok a képzetek, amelyek a mitikus körforgás-szemlélet általános K-i szellemiségében gyökereznek (vö. VILÁGKORSZAK). A lineáris-történeti és a ciklikus szemléletmód keveredéséből alakul ki az a tendencia, amely a világ történetét az ősidőktől a »végső időkig« (amely mindig a legfontosabb korszak) periodizálni törekszik. Ebben az elgondolásban a ciklikus gondolati elem az, amely a végső időben a valaha volt ősidők ideális világát látja újra visszatérni. Az ősidők képét részben mitikus, részben históriai, ill. üdvtörténeti szempontok motiválják, ennek megfelelően a végső időkre, ill. az azt megelőző eseményekre vonatkozó váradalmak is meglehetősen különbözőek, ezért egységes rendszerbe foglalásuk nem megoldható.
A végváradalom vonatkozhat a közeli, de a távoli jövőre is; de a jelen is megjelenhet úgy, mint a végső idők része. Az ÓSZ-ben is felismerhető feszültség a nacionális partikularizmus és az univerzalizmus között tovább erősödik. Nagyobb hatása az elsőnek van, de az univerzális jövőszemléletnek is van szerepe. Az összképet azonban számos átmeneti szemléletmód teszi bonyolulttá. A partikularizmus következménye, hogy az üdvváradalom - mitikus motívumok beépülésével - igen gyakran jelenik meg földi, evilági keretek között. Az univerzális szemlélet elsősorban földöntúli üdveseményekben és üdvváradalmakban fogalmazódik meg, éspedig elsősorban úgy, hogy a világvége gondolat összekapcsolódik egy új kozmosz teremtésének váradalmával, a feltámadás, ítélet, örök üdvösség és kárhozat gondolatával.
2. Eszkhatológikus rendszerek
A régebbi eszkhatológikus irodalom Izráel ellenségeinek megsemmisülésével számol az ítélet napján.
3. Eszkhatológikus személyek
A júdaista eszkhatológia kifejezetten teocentrikus. Az eljövendő üdvösség teljes mértékben összekapcsolódik az istenellenes erők vereségével, és ISTEN ORSZÁGA megjelenésével. Ezen az alapkoncepción belül azonban bizonyos személyeknek megvan a maguk különleges szerepe. Ilyen a MESSIÁS, akinek ősképe Dávid idealizált alakja. Ilyen az EMBERFIA személye, ill. az eszkhatológikus PRÓFÉTÁé, akit általában az újra visszatérő MÓZES, ILLÉS vagy Énók alakjában várnak. Szerepelnek a váradalmakban ANGYALOK, mint pl. az »Igazság Tanítója«, aki előkészíti a Messiás eljövetelét. A személyre irányuló váradalmak rendszerbe foglalása alig lehetséges.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a júdaista eszkhatológia jelentősége korántsem csupán elméleti-teológiai jellegű, hanem az - a jeruzsálemi papi arisztokrácia kivételével - gyakorlati módon befolyásolta a legkülönfélébb zsidó csoportok és személyiségek önértelmezését, ill. gyakorlati magatartását és törekvéseit.
IV. Eszkhatológia az ÚSZ-ben
1. Az ÚSZ-i eszkhatológia típusai
Az ÚSZ-i eszkhatológia fogalom- és képzetvilága az ÓSZ-ben és a júdaista eszkhatológiában gyökerezik és középpontjában egy hamarosan bekövetkező új világkorszak váradalma áll; amely nem a jelenből történő kifejlődés, hanem egy kozmikus katasztrófa révén következik be. Az Izráellel, mint Isten népével kapcsolatos váradalmakat az ŐSEGYHÁZ sok tekintetben önmagára vonatkoztatja. Kimutathatók hellénista hatások is, amelyek az időtörténeti szemléletet a térbeli szemlélet elemeivel motiválják.
Az ÚSZ-i eszkhatológia nem képez szisztematikus egységet, hanem típusok egész sorát foglalja magába, amelyek nem az egymásból való történeti kialakulás-fejlődés viszonyában vannak egymással. Bizonyos történeti meghatározottságuk azonban ezeknek mégis van, amennyiben az egyes irányzatokat képviselők egyháztörténeti elhelyezkedése motiválja azokat. A legfontosabb szempont ebben a vonatkozásban a KRISZTUS PARÚZIÁJÁnak időpontjával kapcsolatos váradalmak módosulása: a közeli váradalomról egyre inkább a távoli jövőre kerül a hangsúly, ami nem zárja ki az előbbi továbbélését vagy újraéledését (pl. 1Pt 4,7; 4,17kk). A leglényegesebb fejlődési szakaszok e vonatkozásban: a Jézus eszkhatológiájából való átmenet az ősgyülekezetébe, majd a pogánykeresztyén szemléletvilágba; ill. az apostoli kor és az utána következő korszak elkülönülése.
2. Jézus eszkhatológiája
Jézus eszkhatológiája szoros történeti összefüggésben áll a zsidó eszkhatológiával. Kijelentésében új ahhoz viszonyítva az ISTEN ORSZÁGA eljötte meghirdetésének stílusa, ill. annak összekapcsolása a megtérésre történő felszólítással (Mk 1,15 par). Ezzel kapcsolatban az alapkérdés az, hogy Jézus szemlélete szerint Isten országa a jövőben bekövetkező esemény, vagy személyében már jelenvaló? Ezzel kapcsolatban megállapítható, hogy a kétféle kijelentés a »már most« és a »még nem« feszültségében áll egymással, egymást nem kizárják, hanem kiegészítik. A háttér mindenképpen a két világkorszak közötti különbözőség meghirdetése. Isten országának, uralkodásának a bekövetkezése Jahve Izráel feletti uralmának visszaállásában valósul meg, amivel együtt történik meg az egész világ helyreállítása, megújulása. Ezt az uralmat hozza el Jézus mint Emberfia. Az Emberfia mennyei ítélőbíró, aki meg fog jelenni, el fog jönni (Mt 24,23kk; 25,31; Mk 8,38; 14,62; Lk 12,8), de ugyanakkor már jelen van és hatalommal, isteni erővel cselekszik, ezzel egyidejűleg azonban szegénységben, meg nem értésben és üldöztetésben van része (Mk 2,10; 2,28; Mt 8,20; 11,19; 12,32). Van olyan nézet, amely szerint azokban az esetekben, amelyekben Jézus az eljövendő Emberfiáról beszél, akkor nem önmagára gondol, amikor viszont önmagáról szól Emberfiaként, ez egyszerűen az arám »ember« szó visszaadása. Ez a nézet tarthatatlan és erőszakolt. A feszültség a kétféle kijelentés között fennáll, de mindkét esetben Jézusra vonatkozik az egyértelműen messiásjelzőként értelmezendő kifejezés. Isten országa, az eljövendő világ már jelen van az ő személyében, de önmaga megüresítése következtében elrejtetten (Mk 9,9; 14,41). Az Emberfiának szenvednie kell és meghalnia, de azután feltámad (Mk 8,31; vö. Jn 12,23kk). A tulajdonképpeni világvége és a világ megújulása visszajövetele, parúziája kapcsán következik be (Mk 13,26; 14,62k; Mt 19,28; 24,27; Lk 17,28kk). Végül is nem arról van szó, hogy Jézus valamilyen újszerű választ ad a »mikor« kérdésre, hanem hogy ez a kérdés, mint olyan, túlhaladottá vált. A lényeg az emberi magatartásformáknak az Isten országa valóságához való formálásán, a megtérésen van. Az ember lehetősége immár nem az, hogy mintegy külső megfigyelőként a »mikorra« kérdezzen (Lk 17,20kk), hanem hogy önmaga életét egzisztenciálisan az Isten uralkodása törvényszerűségei és igényei szerint alakítsa (Mt 16,27; 5,3; 5,20; 7,21; 25,31kk; Mk 10,15; 10,23; Lk 13,24). Máris történnek Isten országának jelei Jézus cselekedeteiben és beszédében. Eszkhatológia és etika így a legszorosabb összefüggésbe kerül egymással. A jövő idejű bekövetkezés gondolata nem iktatódik ki, de a jelen világkorszak embere a határvonalon áll: Isten országát sem mint jelenvalót, sem mint eljövendőt nem lehet semleges pozícióból szemlélni (Lk 17,20kk par). Ezt fejezik ki azok a kijelentések, amelyek bekövetkezésének módját írják le: úgy jön el, mint a villám, vagy az özönvíz (Lk 12,22), vagyis előzetes jelek nélkül, mint a tolvaj éjszaka (Mt 24,43). Más esetekben ugyanakkor határozott előjelekről esik szó (Mk 13,28kk par; Lk 12,54kk). Az ellentmondás azonban látszólagos. Az ezekkel kapcsolatos lokusok szerint ugyanis az előjelek olyanok, hogy azokat ember nem veheti előbb semleges pozícióból számba, hogy utána értékelje azokat; ezek nem engednek haladékot, hanem azonnali egzisztenciális döntést igényelnek.
Mindez érthetővé teszi az Isten országa, az üdvösség meghirdetésének, és a megtérésre való felszólításnak az egységét. A kettő együtt meghatározója az emberi egzisztenciának. Az emberi kvalitások, mint egykor az Izráelhez való tartozás ténye, elveszítik jelentőségüket (Mt 8,11k; Mk 10,17 par; Mt 19,29kk par). Az üdvösség ajándék, amely azonban feltételezi az abszolút engedelmességet (Mt 7,24; 25,10; 25,34; Mk 10,15kk; Lk 6,47; 8,21; 13,24). Ugyanakkor a jézusi üdvlehetőség nyitott: nem alakít zárt, exkluzív közösséget az üdvösségre kiválasztottakból - ez volt az ÓSZ-i szemlélet, amely az Izráelhez tartozást alapkritériumnak tekintette, de ilyenek voltak a Jézus-korabeli eszkhatológikus meghatározottságú csoportosulások, ill. szekták is, mint amilyen pl. a qumráni közösség. Az egyetlen követelmény: az ő hívásának történő engedelmesség (Lk 10,16; 11,28; Mk 9,23; 10,52).
3. Az ősgyülekezet eszkhatológiája
A Jézus feltámadása utáni kor embere nincs abban a helyzetben, hogy egyszerűen átvegye Jézus eszkhatológiáját, hanem húsvétot követően, halála és feltámadása után, azokat a végidők eseményeiként tekintve, újra kell értelmeznie a váradalmakat. A legdöntőbb tényező formai szempontból az, hogy pünkösd után létrejön a magát eszkhatológikus közösségnek értelmező szervezett közösség (ApCsel 2,1kk; 2,37kk; 4,23kk; - vö. 1Kor 3,16; 12,27; 1Pt 2,9). A váradalmak középpontjába egyértelműen Jézusnak mint Emberfiának a visszajövetelébe vetett reménység, a PARÚZIA várás kerül (ApCsel 1,11; 1Kor 15,19; Gal 5,5; Ef 1,12; Tit 2,13; 1Pt 1,13; Jel 19,11). Bár Jézus maga is tanított a maga személyéről, szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról és visszajöveteléről, új mozzanat a Szentlélek kitöltetése és szerepe az eszkhatológikus váradalmak vonatkozásában. A döntő esemény végbement Jézus halálában és feltámadásában, az egyház mégis a várakozás idejét éli. A Szentlélek ilyen módon az új aión áttörésének jele és munkálója, ajándékát azonban az egyház tagjai csak első zsengeként kapták (2Kor 1,22; Róm 8,23). Segítségével még kell, de lehet is a »test« ellen, az istenellenes erők ellen küzdeni (Gal 5,16kk). A Lelket ki lehet oltani (1Thessz 5,19), és akik a Lélek zsengéjét kapták, még sóhajtoznak a teljes megváltás után (Róm 8,23). Az egyház, mint az új istennépe Krisztussal egy, tagjai az ő testének tagjai (1Kor 12,13), de mégis ki vannak téve a kísértésnek és az elbukás veszélyének, mint volt a pusztában vándorló Izráel (1Kor 10,6kk). A sákramentumok eszközök arra, hogy a hívők az eljövendő üdvkorszak dicsőségének javaiban részesedjenek (Lk 22,28kk; Jn 6,53kk) ugyanakkor ezek részesedést jelentenek Jézus halálában is (Róm 6,4kk; Mt 26,6kk; 1Kor 11,23kk; Kol 2,11). Az ősegyház eszkhatológiája tehát igen erősen jelenhez kapcsolódó, ez azonban mégsem jelenti a jövő-karakter megszűnését. A feltámadás és az azt követő ÍTÉLET váradalma központi jelentőséggel bír ebben az eszkhatológiai rendszerben (Róm 2,16; 14,10; 1Kor 6,14; 15,14kk; 2Kor 4,14; 5,10; 1Thessz 4,15kk).
A hellénista környezetben élő pogánykeresztyén gyülekezetek esetében természetszerűleg módosul az eszkhatológikus terminológia. Az Isten országa és az Emberfia fogalom háttérbe szorul, vagy teljesen el is tűnik, és helyét átveszi az Úrnak, mint Szabadítónak a váradalma (Róm 5,21; 10,12; 7,25; 1Kor 15,57k; Fil 2,9; Jel 4,11; 11,15). Ezen a talajon erőteljesebbé válik az egyén eljövendő sorsával kapcsolatos váradalmak kialakulása (Róm 3,20; 6,6; 7,23kk; 1Kor 6,19; 9,27; Gal 2,20; Ef 4,24; 5,28).
4. Pál apostol eszkhatológiája
Az eddigiekből is kitűnik, hogy Pál apostol eszkhatológikus formanyelvét befolyásolja a pogánykeresztyén környezet, ill. az őket megcélzó igényű fogalmazásmód. Ugyanakkor eszkhatológikus világképe az ÓSZ-ben, ill. a zsidó apokaliptikában gyökerezik, és döntő jelentőségű fogalmakat hoz innen tovább, mint a FELTÁMADÁS (1Kor 6,14; 15,14kk; 2Kor 4,14; 1Thessz 4,15kk) és az utolsó nap (1Thessz 5,2; 2Tim 4,8; 2Thessz 1,10) fogalmai. Új viszont az a mód és jelleg, ahogyan a reménységet és a váradalmakat mint a Krisztus-kérügma interpretációját megfogalmazza, éspedig nem csupán a feltámadáshit, hanem a teljes emberi lét vonatkozásában. Jézus a TÖRVÉNY célja és vége (Róm 4,7kk; 8,1kk; 10,4; 1Kor 9,21k; Gal 3,13; 3,23kk), ami azt jelenti, hogy a történelem vége és beteljesedése benne történt meg (1Kor 10,11; Kol 2,20; Tit 2,11). Másfelől az új korszak még nem jelent meg, nem érkezett el. Pál egyébként sohasem új korszakról, aiónról, hanem új teremtésről beszél. Így a jelenben kettősségben élünk: ebben a világban, amely azonban velünk együtt Krisztusban keresztre feszíttetett, és ilyenformán az új teremtés részesei vagyunk (2Kor 5,16; Gal 6,15). Ezt az átmeneti korszakot a jövendőre nézve határozzák meg a KEGYELMI AJÁNDÉKOK (Róm 12,6;1Kor 7,7; 12,1kk; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6), amelyek közül az eljövendő világkorszakban is megmarad a hit, remény, szeretet (1Kor 13,13). Másfelől Pál a jelen és az eljövendő világkorszak közötti feszültséget egyfajta dialektikával oldja fel, amennyiben, bár az eljövendő eseményeket rendkívül markánsan látja és ábrázolja (1Thessz 4,15kk; Róm 2,16; 14,10; 1Kor 6,3; 2Kor 4,14), és azok bekövetkezését, különösen korábbi keltezésű levelei szerint, nagyon közelre, még a saját generációjának életidejére várja (1Kor 4,5; 11,26; 1Thessz 4,15kk; 1Tim 6,14), és azt ilyenformán élesen elkülöníti a jelen világkorszaktól, mégis arról beszél, hogy a hívők »Krisztusban« (en Khriszto) élnek már ezen a földön (Róm 6,11; 6,23; 8,1kk; 12,5; 16,2kk; 1Kor 3,1; 4,14kk; 2Kor 5,17; 12,2). Hasonló értelmű a »Lélek által«, »Lélekben« (en pneumati) kifejezés (vö. SZENTLÉLEK), amely ugyancsak ezt a kettős meghatározottságot juttatja kifejezésre (Róm 2,29; 8,9; 9,1; 14,17; 1Kor 6,11; Ef 2,18; 3,5). Ebből az alapállásból tekintve viszont a parúzia eltolódása nem jelent valóságos teológiai problémát, a hangsúly ugyanis nem egyes terminusokon, az események bekövetkeztének időpontján van, hanem azon, hogy Krisztusban és a Szentlélek által az ember már most részese az eljövendő világ javainak (2Kor 4,7kk; 6,4kk).
5. János eszkhatológiája
Jn határozottan az eszkhatológikus események jelen idejű megvalósulására helyezi a hangsúlyt (Jn 3,18; 3,36; 5,24; 11,25; 17,3). Egyes magyarázók szerint azok a lokusok, amelyek a Jn-ban a jövendőre vonatkoznak, nem eredetiek, hanem későbbi betoldásként kerültek a szövegbe. Nincs azonban okunk ezt feltételezni, hiszen ezek hasonló dialektikában állnak a jelenben már megtapasztalható eszkhatológikus életformát ábrázolókkal, mint az Pálnál is látható. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a jövő eszkhatológikus eseményei vonatkozásában Jn figyelmét nem a kozmikus eseményekre fordítja, hanem számára az egyén üdvösségének kérdése áll a középpontban mind a jelen, mind a jövő vonatkozásában (Jn 5,28k; 12,48; 6,39kk; 14,2; 14,23).
A Jel eszkhatológiája a máris megjelent és uralkodó Messiásban való hitre épül (Jel l,5kk; 5,6kk; 7,10kk; 11,15; 12,10kk; 14,1kk).
6. A syn ev-ok eszkhatológiájának kérdése
Pál és a Jn korábbi hagyományanyagokat is alapul véve, egy, a jelenre nézve érvényes megváltás-értelmezést dolgoztak ki és képviseltek; és azt - mindegyikük a maga módján - dialektikus módon építették össze egy eszkhatológikus jövőszemlélettel. Nagyjában-egészében erre az időszakra esik a történeti Jézussal kapcsolatos hagyományanyag feldolgozása a syn ev-ok megírása kapcsán. Sematikusan tekintve a syn-ban három réteg jelenik meg egymás fölött (vö. EVANGÉLIUMOK): Jézus szavainak és cselekedeteinek autentikus leírása (vö. IPSISSIMA VERBA JESU, IPSISSIMA VOX JESU); annak a gyülekezeti - írásos vagy szóbeli hagyományozás által - kialakuló értelmezése; harmadsorban maguknak az evangélistáknak a teológiai reflexiói. Legitimnek kell tekintenünk azt a szerkesztési módot, amely nem csupán a hagyományanyag jegyzőkönyvszerű rögzítését tekinti feladatának, hanem figyelemmel van a címzett gyülekezetek élethelyzetére és hittudatára. Ennek a szempontnak az alapján érthető, hogy a parúzia időpontjának kitolódásával kapcsolatban az ev-okban is megjelenik a sajátos mondanivaló.
Már a Jézus földi élete és a Mk létrejötte közötti időszak hagyományrétegében is megjelenik az a szemlélet, amely olyan jézusi kijelentésekkel szemben, mint a Mk 9,1; 13,30 azzal számol, hogy Jézus feltámadása és parúziája között egy bizonyos időnek el kell telnie. Ilyen mozzanatok ismerhetők fel a példázatok egy részében (Mk 4,1kk; 4,30kk), és ezzel van kapcsolatban az a szemlélet, amely a Jézus feltámadása és visszajövetele közé iktatja a világmisszió korszakát (Mk 13,10). Ugyanakkor ez a szemlélet még nem kapcsolódik össze egy szisztematikus egyházfogalommal, és ugyancsak nem tisztázott a megdicsőült Krisztus szerepe ebben az átmeneti korszakban. (Ugyanakkor Pálnál egy korábbi időpontban ez már határozottan körvonalazódik; 1Kor 15,23kk.) Mk esetében a történeti Jézus élete még nem illeszkedik bele egy tagolt üdvtörténeti keretbe. Ugyanakkor Mk mintegy előkészíti a jelen világkorszak és az eszkhatológikus jövendő közötti különbségtétel szemléletvilágát azzal, hogy a Mk 13-ban a végső idők eseményeit attól elválasztva ábrázolja. Ezzel lehetővé teszi a történeti események keresztyén-eszkhatológikus »előjelekként« való értelmezését, másfelől a jelen világkorszaktól relatíve független végkifejlet váradalmának kialakulását.
Mk-nál lényegesen erőteljesebben jut kifejezésre az eszkatológikus reménység fogalomvilága Mt és Lk esetében. Ez különösen Mt-nál figyelhető meg, akinél a jézusi beszédek szerkesztési módja olyan, hogy azok az egyház szerepét és jelentőségét eszkhatológikus összefüggésekbe állítják be (vö. ">MÁTÉ EVANGÉLIUMA). Lk mindezeken túlmenően jut egy teljesebb és szisztematikusabb eszkhatológikus szintézisre. Szemlélete az üdvtörténetet három szakaszra osztja: Izráel, Jézus és az Egyház korszakára, úgy, hogy a középpont a Jézus-esemény. Tekintve, hogy Jézus áll mindenek középpontjában, a parúzia kitolódása nem jelent problémát. A közeli váradalom, mint ami a reménység szempontjából amúgy is közömbös, számára többé nem probléma (Lk 17,20kk; ApCsel 1,6kk). Hangsúlyt helyez az egyháznak a Szentlélek vezetése alatt a közbeeső időben játszott szerepére, s ebben a mozzanatban szemlélhetjük az eszkhatológiának a későbbi korszakokban végbemenő fejlődése csíráit.
SzCs

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages