Exilium

Teljes szövegű keresés

Exilium A latin exilium szó fogságot, száműzetést jelent. A B-i kortörténetben speciálisan Izráelnek asszír, ill. babiloni fogságát értjük rajta. Az asszír és babiloni hódító hadjáratok kegyetlenségei közé tartozott az öldöklésen, a városok lerombolásán kívül az elfoglalt területek lakosságának részbeni deportálása, áttelepítése a birodalom más területére. Rendszerint lakosságcserével történt ez: az elhurcoltak helyére más leigázott népeket telepítettek. A cél a népi és vallási jelleg elszíntelenítése volt, a népi és vallási keveredés révén. Tipikus példáját mutatja ennek a samaritánus keverék nép és vallás kialakulása (2Kir 17,24kk).
Az asszír hadjáratokról az ÓSZ-en kívül az asszír királyok krónikáiban is olvashatunk, bennük a deportálásokról is. III. Tiglat-Pileszer a szír-efraimita háborút követő hadjáratában területeket is hódított el Izráeltől, és deportálást is hajtott végre (2Kir 15,29). Izráel országa végleges meghódításakor (2Kir 17,6) Szargon asszír király annálesze több mint 27 000 ember fogságba viteléről ír. - Kr. e. 701-ben Júda ellen Szanhérib asszír uralkodó vezetett nagy hadjáratot (2Kir 18,13kk), s győzelmi felirataiban több mint 200 000 ember deportálásával dicsekszik. A babilóniai hadjáratoknál ugyanezek történtek. Jeruzsálem első ostromakor (Kr. e. 598) Jójákin király feladta a várost, önként vállalta a fogságot, és vele együtt mintegy tízezer embert - a lakosság elitjét - hurcolták el Babilóniába (2Kir 24,14k). A második nagy babilóniai hadjárat során 587-ben Jeruzsálem és a legtöbb júdai város minden lakosát és a vidék lakosságának újabb tömegeit hurcolták el. A Jer 52,28-30-ban olvasható számadat (4600 lélek) valószínűleg csak részleges, túl kicsinynek tűnik ahhoz képest, ahogyan elnéptelenedett Júda és Jeruzsálem. (Két emberöltővel később Ezsd 2,64 szerint 42 360 személy tért vissza, s ez csak egy része volt a fogságban élőknek.) Júdába nem telepítettek át más népeket, ide inkább a szomszédos kis országokból szivárogtak be.
Az asszír fogságba került izráeliekről nem tudunk többet, mint letelepítésük helyét (2Kir 17,6). Valószínűleg beolvadtak a körülöttük élő népek közé. Más volt a helyzet a Babilóniába vitt júdaiakkal. Őket egy tömbben telepítették le a Kebár folyó mellett (Ez 1,1). Fogságuk ideje rövidebb volt, azonkívül két nagy próféta élt körükben: egyik a »lelkigondozó« Ezékiel (Ez 3,17), másik a nagy vigasztaló Deutero-Ézsaiás (ld. ÉZSAIÁS KÖNYVE), akinek az idejében már leáldozóban volt Babilónia hatalma, s megjelent a történelem új nagy uralkodója, CÍRUS perzsa király; ő engedte meg a deportáltaknak a hazatérést 538-ban (Ezsd 1,14). Ezzel véget ért a babiloni fogság, amely oly nagy jelentőségű volt Izráel történetében, hogy ennek megfelelően szoktak beszélni fogság előtti, ill. fogság utáni korról. A hazatérés ugyan nem jelentette Izráel politikai függetlenségét: a fogságtól kezdve csak az impérium változott (babiloni, perzsa, g., római), a zsidóság csak egy volt a meghódított népek között; majd csak egy rövid időszak, a Makkabeusok kora jelentett függetlenséget (Kr. e. 142-63).
A prófétai szellemű történetírás már a pusztai vándorlás korára rávetíti azt a jövőképet, hogy ha Izráel megszegi az Úrral kötött szövetséget, akkor az Úr szétszórja őket a népek közé (5Móz 4,25kk; 28,36k). A történeti szituációban pedig a próféták, különösen Jeremiás kereken kimondják, hogy a szövetségszegés miatt az állami lét megszűnése és a deportálás elkerülhetetlen (Jer 21,3-10; 27,12kk). Az Úr ugyan fenntartja magának, hogy ha a megbüntetett nép megtér, akkor kegyelemből megújítja a szövetséget, és a szétszórtságból hazahozza népét (5Móz 4,29kk; Jer 29,10-14). A fogság ítéletét és megtérésre bíró nehéz időszakát azonban el kellett szenvedni.
Az exilium száműzetés volt a hazai földről. A fogságot mégsem börtönbe zártságnak vagy rabszolgaságnak kell képzelnünk. A hosszú gyalogos vándorlás ugyan megtizedelhette a deportáltakat, a letelepedés után azonban kaptak művelni való földet, építhettek házat, csak a kijelölt lakóhelyet nem hagyhatták el. Még Jójákin királyt is, aki valamilyen politikai ok miatt egy időre börtönbe került, Evil-Meródak babiloni király amnesztiában részesítette, és királyi rangját meghagyva gondoskodott állandó ellátásáról (2Kir 25,27kk), amit az archeológia véletlen leletei is tanúsítanak.
Az 598-as első deportálás után még erősen reménykedtek Jeruzsálemben csakúgy, mint Babilóniában, hogy a fogság rövid ideig fog tartani. Otthon Jeremiás, a fogságban Ezékiel hirdette, hogy ez hiú remény, bele kell törődni a hosszabb ideig tartó számkivetettségbe. Legjellemzőbb dokumentuma ennek Jeremiás levele a deportáltakhoz azzal a felhívással, hogy építsenek házakat, ültessenek kerteket, házasodjanak, szülessenek gyermekeik, sőt fáradozzanak annak a városnak a békességén (jólétén), amelybe fogságba kerültek, és imádkozzanak érte (Jer 29,5-7). Az életprogram ezzel hosszabb távra adva volt, s végül a fogságban levők meg is tanultak eszerint élni. Egzisztenciát teremtettek maguknak, bekapcsolódtak még a kereskedelembe, a »bankszakmába« is, amit megint régészeti leletek tanúsítanak. Amikor aztán 538-ban végre haza lehetett térni, sokan inkább ott maradtak számkivetésük helyén, legfeljebb pénzadományokkal segítették az újrakezdés nehézségeivel küzdő hazatérteket (vö. Zak 6,9kk).
Ami pedig az exilium népének vallásos életét illeti, először egy alig elviselhető gondolatot kellett elfogadni, aminek révén azonban Izráel istenhite és istentisztelete minőségi változáson ment át. Régebben az egyistenhit azt jelentette Izráel számára, hogy más istent nem imádhat, csak Jahvét, az Urat; őt tisztelni pedig elsősorban áldozati kultusszal lehetett hazai földön, később csak a jeruzsálemi templomban. Az exilium idején azonban idegen, »tisztátalan« földön, templom nélkül kellett megtalálni az istentisztelet materiális áldozat nélküli, lelkibb formáját. Az istentisztelet középpontjába a zsoltárének és az imádság, továbbá a történeti és prófétai hagyományok idézése, tehát végeredményben az Ige került. Itt kezdett kialakulni a későbbi zsinagógai istentisztelet gyakorlata. Deutero-Ézsaiás pedig, mint a tiszta, elméleti monoteizmus hirdetője, megtanított arra, hogy Jahve nemcsak Izráel Istene, hanem az egész világ Ura, aki egyébként mindenhol jelen van és megtalálható. Ő az intézője a történelem eseményeinek is: történeti ítéletet tartott szövetségszegő népe fölött, de a történelem újabb változásával kész a szabadulás útját megnyitni előttük. A történelmi lecke tanulságát abban szűrték le, hogy a választott nép ezután igyekezett hűségesen és igen pontosan ragaszkodni az Úr törvényeihez. Igyekeztek méltó módon gyakorolni az új templomban az istentiszteletet; ez a kor lesz a szent és profán, a tiszta és tisztátalan közti gondos különbségtételnek a korszaka. Ahogyan a fogság utáni történeti események mutatják, Izráel nagyon komolyan vette a kiválasztottságát, elzárkózva mindenféle vérségi és vallási keveredéstől (Ezsd 10; Neh 11,23kk). Így alakult ki többek közt a »törvényvallás«, ami Jézus korára sok tekintetben rideg törvényeskedés lett. (Ld. még FOGSÁG, FOGOLY).
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages