Exorcizmus
Exorcizmus Ördögűzés, amelynek során az egyes embereket megszállva tartó gonosz lelkeket, démonokat mágikus eszközökkel vagy földöntúli erőket mozgósító varázsigékkel kiűzik. Arra a feltételezésre épül, hogy mindent, ami az embernek rossz, szenvedést okoz, tehát a betegségeket is gonosz szellemeknek az emberbe költözése váltja ki. Ha az exorcizmus sikeres, akkor a gonosz lelkek eltávoznak s az ember minden baja, betegsége megszűnik. Izráel népe hitvilágában is élt ez a meggyőződés. Az ördögűzés Jézus korában is ismert gyakorlat volt, sőt Jézus maga is nemegyszer végzett csodálatos gyógyítást úgy, hogy a tisztátalan lelkeknek parancsolt: azok engedelmeskedtek neki s a betegek meggyógyultak (Mt 8,16; 9,32-33; 12,22; Mk 1,34; 1,39; 3,11; Lk 11,14; 13,32).
Jézus korlátlan hatalmat gyakorolt a Sátán és annak erői felett (Mt 4,3-11; 8,28-32; Mk 5,7-12; Lk 4,41; 8,28-32). A tanítványoknak is adott parancsot az ördögűzésre (Mt 10,8; Mk 3,15), akik azt egyes esetekben eredményesen is végezték (Mk 6,13; Lk 10,20), de kudarcot is vallottak (Mt 17,16).
Az apostolok korában is szokásban volt az ördögűzés, nemcsak a pogányok, hanem a keresztyének között is. Ördögűzőknek (g. ekszorkisztész) nevezték őket (Mt 7,22; Lk 9,49; ApCsel 19,13). Voltak, akik Jézus nevét is felhasználták, miután Pál apostoltól hallottak Jézus mindenek fölött való hatalmáról (ApCsel 19,15).
Az első keresztyének idejében a keresztség kiszolgáltatásához hozzátartozott az ördögűzés is: ha egy pogány megtért, akkor előbb ki kellett űzni belőle az ördögöt, mert az egyházon kívüli világból jött, amelyet a Sátán birodalmának hittek. Az ördögűző külön tisztséget viselt. A reformáció egyházaiban nem volt és nincs ördögűzés. A II. Vatikáni Zsinat óta a r. kat. szertartásokban sincs ördögűző elem.
IE
