Félelem
Félelem H. jr', páhad, g. phobein, szebomai, theoszebész. Olyan emberi érzés, amely az ember létét, állapotát, érdekeit veszélyeztető baj, rossz jelentkezése, lehetőségének, közelségének a felismerése vagy elgondolása nyomán keletkezik. Különböző fokozatai vannak: legenyhébb megjelenési formája a félénkség, az elfogódottság, legerősebb megnyilatkozása a rémület, amely az ember testét és lelkét egyaránt hatalmába ejti. Leggyakrabban szorongással, aggodalommal jár együtt. Szenvedést okoz.
Lelki jelenség, de testi tüneteket is kivált. A félelem látható külső jele a mozdulatlanság, bénultság, tehetetlenség, elsápadás, verejtékezés, remegés, borzadás, szívdobogás, elnémulás, kiáltozás, fulladás, súlyos esetekben eszméletvesztés (2Móz 15,14.16; 5Móz 2,25; Bír 7,21; 1Sám 4,13; Ezsd 10,9; Jób 6,21; Zsolt 18,46; Zsolt 119,120; Ézs 2,19; 14,31; Jer 49,5; Ez 21,12; 26,16; 27,30; Zof 1,14; Mt 14,26; 28,4; Lk 2,9; 21,26; ApCsel 5,5; 16,29).
Olyankor jelentkezik, amikor az ember magánál nagyobb erővel találja magát szemben és az fenyegető módon közeledik hozzá.
Isten az embert úgy alkotta, hogy a félelmet ne ismerje: Isten teljes szeretete vette körül, mindenről gondoskodott számára, hogy boldogan élhessen, Úrrá tette minden más teremtmény felett (1Móz 1,28-30; 2,8). Az ember a bűn elkövetése nyomán ismerte meg a félelem érzését, s attól kezdve számtalan formában okoz szenvedést az ember szívében (1Móz 3,10).
Általánosságban félelmet kiváltó okok:
a) az Istentől való félelem (1Móz 22,12; 2Móz 3,6; 20,19; 3Móz 19,14; Bír 4,18; 6,22-23; 1Sám 11,7; 2Sám 6,9; Jób 13,11; 15,21; 37,23k; Zsolt 33,8; 89,8; 119,161; Jer 10,7; Mk 4,41; Zsid 10,31);
b) ördögi, démoni, levegőbeli hatalmaktól való félelem: (Mt 13,39; 14,23; Lk 8,30; 22,31; Jn 8,44; 12,31; 13,2; ApCsel 5,3; Ef 2,2; 6,12; 1Thessz 3,5; 1Pt 5,8; Jel 2,10);
c) a kísértésektől való félelem (Péld 1,10; Mt 6,13; Mt 26,41; 1Kor 10,13; Gal 4,14; 5,17; 6,1; 1Tim 6,9; Jak 1,14);
d) királyoktól, méltóságoktól való félelem (1Sám 8,5.11-18; 2Sám 22,5; 2Kir 25,24; Dán 5,19; 6,27; Mt 2,22; 10,19; Mk 13,11; Lk 22,25; Zsid 11,23.27);
e) haláltól való félelem (1Móz 19,19; 26,9; 2Móz 20,19; Jób 5,21; Zsolt 18,5; 23,4; 55,5-6; 116,3; Mt 8,25-26; 28,5; Lk 21,26; ApCsel 27,29; Zsid 2,15);
f) a büntetéstől, ítélettől való félelem (5Móz 9,19; 1Sám 12,19-20; Ézs 2,10; 2,19; 2,21; 33,14; Péld 24,12; Ézs 66,16; Jer 14,1-7; 17,10; Ez 11,10; 18,30; 36,19; Mt 5,21; 8,12; 10,15; 11,21-23; 25,30-46; Mk 3,29; 9,47; Jn 5,22; 9,39; Jn 15,6; ApCsel 7,17; 31; Róm 2,5; 2,16; 13,1-4; 14,10; 1Kor 5,13; 2Kor 5,10; 2Thessz 1,6; Zsid 10,27; Jel 6,10; 14,7; 21,8);
g) az emberektől való félelem (1Móz 32,7k; 32,11k; 21,17; 50,19-21; 1Sám 22,23; 28,13; 2Sám 9,7; 13,28; 2Kir 1,15; 19,6; 6,12-13; Zsolt 27,1; Mt 10,28; Mk 9,32; Lk 12,4; 18,1k; ApCsel 9,26; Gal 2,12; Zsid 13,6; 1Pt 3,6);
h) félelem a néptől (1Sám 15,24; Mt 14,5; 21,26; Mk 12,12; Lk 20,19; 22,2);
i) félelem eltévelyedéstől (2Kor 11,3; 12,20);
j) a gyülekezet féltése (Gal 4,11; Zsid 4,1).
Ezenkívül a B szerint félelmet vált ki az emberből az aggodalmaskodás, az éhezés (1Kir 17,1-14; Mt 6,25; Lk 22,11k; Zsolt 55,23; 1Pt 5,7), nélkülözés (Mt 6,28; Lk 12,26; Jn 12,5k; Fil 4,6), nehéz szülés (1Móz 35,16-17), a nyomorúság gondolata (Jób 3,25; 30,13; Ez 7,25k), az állatok félelmetessége (Jób 5,22; Zsolt 91,13; Ézs 13,20-22; 34,14; Jer 50,39; 5Móz 7,22), a szenvedés gondolata (Jel 2,10; Mt 26,28; 1Pt 4,12; 1Kor 10,13; Ézs 38,14; Jak 5,10), természeti erők veszedelme (Mt 8,24-25; Lk 8,23-24), mennydörgés, villámlás (2Sám 22,15; Zsolt 18,15; 77,19; 97,4; Jer 10,13; 51,16), földöntúli lények látványa miatt (Ez 1,13; Ézs 6,1-5; Mt 17,6).
Isten az egész B-ban úgy jelentette ki magát, mint szabadító Úr, akinek van hatalma megszabadítani a benne bízókat minden nyomorúságukból (2Móz 3,8; Jób 5,19; Zsolt 136,24; 130,8; 91,3). A megígért Messiás kifejezetten azzal a küldetéssel jött a földre, hogy szabadulást adjon minden bűntől, s a bűn következményeitől (Mt 1,21), így a félelem által okozott különböző szenvedésektől is (1Móz 15,1; 21,17; 26,24; 46,3; 2Móz 14,13; 4Móz 21,34; Józs 1,9; 8,1; 10,8; Ézs 10,24; 41,10; 43,1.5; 44,1k; Jer 1,8; 1,19; Jóel 2,21; Zof 3,16; Mt 10,31; 8,26; 14,27; 17,7; 28,5; Mk 5,36; 6,50; Lk 1,13; 1,30; 2,10; 5,10; 12,32; Jn 12,15; 14,1; 14,27; ApCsel 18,9; 27,24; Jel 1,17; 2,10).
Két dologra hívja fel a B az ember figyelmét, amitől félnie kell: az egyik az ítélő Isten kezébe esés (Zsid 10,31; 12,28k), a másik pedig a Sátán, akinek nemcsak arra van hatalma, hogy az embernek földi szenvedéseket okozzon, hanem arra is, hogy az ember testét és lelkét örök kárhozatra juttassa (Mt 10,28; Lk 12,4-5).
A B szerint a félelemnek egyetlen olyan átélése helyénvaló, sőt áldásos az emberre, amelyik minden egyéb jónak felette áll: az ISTENFÉLELEM.
Bizonyos formájában ott él az Istent igazán nem ismerő emberek szívében is, akik számolnak egy felettük álló, láthatatlan, földöntúli erő létezésének, haragjának és ítéletének a lehetőségével és félnek attól, igyekeznek megelőzni vagy elhárítani azt. Ilyen értelemben istenfélelemből cselekedtek a hajósok (Jón 1,16), Pilátus (Mt 27,24) és Félix helytartó (ApCsel 24,25), továbbá azok a népek, amelyek Kánaánban Izráel Istenétől való félelmük következtében csatákat vesztettek (5Móz 2,25 stb.).
Az ÓSZ kegyeseinek istenfélelmében is nagy szerepet játszott a félelem, de már azért, mert megismerték Isten erejét, hatalmát és a Törvényben megfogalmazott parancsait, s féltek azoktól a büntetésektől, amelyeket Isten kilátásba helyezett. De az a félelem már tudatos istenfélelem volt, amelynek a félelem mellett a hit, a bizalom, a szeretet, a tisztelet és a reménység egyaránt forrása volt. Isten tekintélye nem megrémítette, hanem inkább bátorította az Őt félőket, hogy mindenestől bízzák Rá magukat (1Móz 15,6; 2Móz 20; 5Móz 6,5; 2Kir 18,6; Zsolt 5,12; 26,1; 37,5; 37,40; 91,14; Ézs 7,9; Hab 2,4 stb.).
Az ÚSZ kegyeseinek istenfélelme Jézus Krisztus személyéhez kötődött és a Szentlélek munkájának a gyümölcse volt. Lényege Isten megváltó szeretetének, a kegyelemből kínált váltságért érzett hálás szeretet, amelyik egyúttal az ÓSZ-ben adott isteni törvénynek a betöltése is.
Az igazi istenfélelmet Isten Szentlelke támasztja és növeli az Isten által adott kijelentés által. A bölcsességnek és kijelentésnek a Lelke ad képességet Isten megismerésére (Ézs 11,2; Ef 1,17). Ő adja a hit kegyelmi ajándékát (Róm 10,17), amely által az ember eljut Isten igaz megismerésére. Aki pedig egyszer megismerte Isten világteremtő hatalmát (1Móz 1,1), megértette, hogy nincs Nála hatalmasabb (5Móz 10,17; 2Krón 20,6), mindent képes megtenni népéért, a benne bízókért (2Móz 3,8 stb.), óvakodik attól, hogy megharagítsa (5Móz 31,17; 32,22; 2Sám 6,6k; Jób 4,9; 9,4; Zsolt 90,7; 77,15; Jer 16,18; Ám 3,12; Jn 16,8). Feltárul előtte Isten dicsősége (2Móz 33,19; 4Móz 14,21), irgalmassága (2Móz 34,6; Zsolt 63,4; 117,2; 130,7; Ézs 54,8; Jer 16,5; Jón 4,2), szeretete (Róm 5,8; 8,32; 1Jn 3,1; 4,9) és jósága (Zsolt 25,8; 86,5; Mt 19,17; Róm 2,4). Ennek nyomán erősödik, tudatosodik a hívő istenfélelme, amelyben már legfeljebb attól fél, hogy vétkezik Isten ellen, holott földi és örök életében minden jót neki köszönhet (Fil 2,12).
Az így támadó és erősödő istenfélelem már nem puszta érzés, hanem a kegyesekhez méltó cselekedetekben gazdag magatartás: alázat, tisztelet, szeretet, hála, magasztalás, hódolás (1Móz 22,12; 2Móz 18,21; Neh 7,2; Jób 1,8; Zsolt 96,8; Lk 2,14; 17,18; Jn 9,24; 1Kor 10,31; 2Kor 5,14k; Gal 5,22k; 1Jn 4,19; 5,3), bűnbánat, megtérés (Zsolt 51; 130; Péld 8,13; Ézs 44,2; Jer 31,18-19; Ez 20,43; ApCsel 5,31k; 16,29; Zsid 12,1; 1Jn 3,6), a jó akarása (Filem 13), tiszta élet (Zsolt 51,12; Jer 33,8; Ef 5,25kk; Tit 2,14; Zsid 1,3; 1Jn 1,7-9), engedelmesség, szolgálatkészség (2Móz 24,7; Préd 12,13k; Mik 6,8; Róm 1,3-6; 6,17; 16,19; 2Kor 7,15; 1Pt 1,2.14.22), bizalom (2Sám 22,3; Zsolt 4,6; Péld 14,26; 16,20; 2Kor 5,6; Zsid 3,14), öröm (Zsolt 33,21; 126,3; Lk 10,20; ApCsel 8,39; Fil 4,4), biztonság (5Móz 33,26; 2Krón 32,8; Zsolt 46; 50,15; 115,11; Mt 28,19k; 1Pt 5,7), hűség (Péld 12,21; Mt 25,21; Gal 5,22k; Jel 2,10), állhatatosság, tűrés (Mt 5,10; 24,13; ApCsel 11,23; Gal 5,22; 1Kor 7,35; 1Pt 5,10; Jel 2,2.10), bölcsesség (Péld 1,7; 8,5-11; Mk 6,2; Lk 2,52; 21,15; ApCsel 6,3), gazdagság (Mt 6,20; Lk 12,21; Fil 3,8; 4,19; Zsid 11,26).
Végezetül meg kell említeni azt, hogy az ÚSZ istenfélőknek nevezi azokat a pogányokat, akik félték és tisztelték Izráel Istenét és szerettek volna csatlakozni Isten népéhez, részt vettek a zsinagógákban tartott szertartásokon, sőt a szövetség ÓSZ-i jegyét (körülmetélkedés) is felvették, amikor pedig Jézusban felismerték és hittel elfogadták a megígért Messiást, meg is keresztelkedtek (ApCsel 10,2; 10,22-35; 13,16.26.43.50; 17,4; 18,7).
Jézus Krisztus az igazi istenfélelemmel együtt járó szabadságot kínálja és adja mindazoknak, akik Benne hisznek (Jn 8,32.36; Róm 6,18; 8,21; 2Kor 3,17).
IE
