Felettes hatalom
Felettes hatalom (felsőbbség) 1. A fogalom körébe - tágabb értelemben - beletartozik minden egyházi, világi és túlvilági hatalom, amely az emberek kisebb-nagyobb közössége felett uralmat gyakorol. (A »levegőbeli hatalmakról« az ANGYAL, a DÉMONOK és a SÁTÁN címszavak alatt szólunk, az egyházi felsőbbségről pedig a HIERARCHIA alatt.) Az alábbiakban - szűkebb értelemben - csak az Isten népe felett uralkodó világi hatalmakkal foglalkozunk.
2. Az ÓSZ népének eszmei államformája minden időben a teokrácia volt. Ezt kezdetben úgy értelmezték, hogy nincs is szükség földi királyra (Bír 8,23; 1Sám 8; 12,12), később úgy, hogy Isten az általa FELKENT királyok útján kormányozza népét. Ez az értelmezés magában foglalta az Isten felkentje iránti tiszteletet és engedelmességet (1Sám 24,7; Péld 24,21), de a mindenkori király prófétai kritikáját is (1Sám 15,10kk; 2Sám 12,1kk; 1Kir 11,29kk; 13,1kk; 18,16kk; Ez 34 stb.).
Kr. e. 587-ben elesett Jeruzsálem, és ettől kezdve Izráel számára a felettes hatalmat a babiloni, perzsa és hellén uralkodók jelentették. Bár e birodalmak kormányzási módszerei között jelentős különbség volt, a prófétai igehirdetés világosan rámutatott közös alaptermészetükre, amikor különféle öklelő vagy ragadozó állatok képében ábrázolta őket (Dán 7-8). Ám ugyanez a prófétai igehirdetés arról is bizonyságot tett, hogy az idegen uralkodók is az Úrtól, JAHVÉtól kapták hatalmukat (Dán 7,6) - bizonyos időre (Dán 7,11-12.25-26) és bizonyos feladatok elvégzésére (Ézs 47,6; Jer 51,24-23). Ilyen értelemben mondja a B Nebukadneccart az Úr szolgájának (Jer 25,9) és Círust az Úr felkentjének és pásztorának (Ézs 44,28; 45,1kk). Mivel tehát ezek is Istentől rendelt felsőbbségek, az Isten népe nekik is engedelmességgel tartozik (Jer 27-28). Ezért írta Jeremiás a Babilonba hurcolt foglyoknak, hogy munkájukkal és imádságukkal segítsék elő városuk jólétét, már csak azért is, mert ettől függ a saját jólétük is (Jer 29). Tudjuk, hogy Dániel és három társa nagy felelősséggel járó, magas tisztségeket is vállalt Babilonban (Dán 2,48-49), Nehémiás pedig a perzsa udvarban (Neh 2,1). Isten emberei csak akkor tagadták meg az engedelmességet az idegen felsőbbséggel szemben, ha az a hitük megtagadását követelte tőlük (Dán 3; 6. r.).
Jegyezzük meg végül, hogy az ÓSZ népében egyre erősödött az a reménység, hogy a földi világbirodalmakat az ISTEN ORSZÁGA fogja egyszer fölváltani, amelyben az Isten uralma közvetlenül tapasztalható valóság lesz (Dán 7).
3. Az ÚSZ korában a felettes hatalmat a Római Birodalom képviselői (a császár, a helytartók, a helyőrségi alakulatok és a Róma kegyeiből uralkodó HERÓDESek) gyakorolták. A róluk szóló ÚSZ-i kijelentés az ÓSZ-inek egyenes folytatása.
Az uralkodók hatalmát Jézus és nyomában az apostolok Istentől valónak tartották (Jn 19,11; Róm 13,1kk). Állam és egyház egyaránt az Isten szolgái (akár tudatában vannak ennek, akár nem), csak más a feladatuk, és mások az eszközeik (Róm 13,4.6). Az állam az életet veszélyeztető anarchia megfékezésére kapta a hatalmat, beleértve ebbe a fegyverhasználat jogát is (Róm 13,34; 1Pt 2,14). Ezért joggal követeli meg polgáraitól a tiszteletet, az engedelmességet és az adó megfizetését (Mk 12,17; Róm 13,1-7; Tit 3,1; 1Pt 2,13kk). A keresztyén ember ezeknek a kötelezettségeknek nem kényszerből, hanem az Isten és emberek iránti szeretet szabadságában tesz eleget (Róm 13,2.5; 1Pt 2,16. - A Róm 13,1-7 a szeretet törvényének kontextusába van beágyazva). Mint Jeremiás a Babilonba hurcolt zsidókat, Pál is buzdította a Római Birodalomban élő keresztyéneket a (pogány) felsőbbségért való közbenjáró imádságra (1Tim 2,1-2). Ez a hitből fakadó lojalitás mindenkor világosan megkülönböztette a keresztyéneket a ZÉLÓTÁKtól.
Ez, természetesen, nem jelentette azt, hogy Jézus és tanítványai vakon mentek volna el a felettes hatalmak bűnei mellett. Jézus igen éles szavakkal világított rá Heródes jellemtelenségére (Lk 13,32) és a mindenkori uralkodók önteltségére (Lk 22,25). Hogy a hatalom birtokosainak önféltése vagy önimádata milyen következményekkel jár, azt jól példázza Jézus kereszthalála és az első szd.-ok keresztyéneinek vértanúsága. Pilátus nem állt az általa is fölismert igazság oldalára, a római császárok pedig Istennek kijáró imádatot követeltek maguknak. llyenkor az állam - az ÚSZ bizonyságtétele szerint - démoni erők befolyása alatt áll (1Kor 2,8; Jel 13). Ezekben a határhelyzetekben a császár iránti engedelmesség az Isten iránti engedetlenséggel egyenlő, és ezt a keresztyének sohasem vállalhatják (ApCsel 5,29).
Az ÚSZ szemléletét elejétől végéig áthatja a jelenvaló és az eljövendő világ feszültsége. Krisztus tanítványai jól tudják, hogy az állam evilági, tehát »ideiglenes« és a bűn jegyeit hordozó intézmény, de azt is tudják, hogy annak erőszakos megdöntése nem hozza közelebb az Isten országát. Isten kezéből fogadják el az államrendet ebben a világban, és Isten kezéből várják a végső ígéretek beteljesedését az eljövendő világban. Mint ennek a világnak a polgárai becsületesen megtartják az állami törvényeket, s mint az eljövendő világ polgárai (Fil 3,20; Zsid 13,14) az egymás közti vitás ügyeket a Krisztus törvénye szerint tartoznak elrendezni (1Kor 6,1-8; Gal 6,1-2).
HI
