Felken, felkent
Felken, felkent H. másah; másiah; szuk; g. aleifo; khriszma; khrisztosz.
1. Az ókori K-en már Izráel néppé válása előtt is használtak olajat az áldozat bemutatása alkalmával. A B is beszél arról, hogy Jákób Bételben szent oszlopot állított fel és olajat öntött a tetejére (1Móz 28,18). Az ásatások alkalmával felszínre kerültek olaj töltésére szolgáló csészék, ill. tálkák, pl. Egyiptomban. Az oltárok felső részén az olaj (és egyéb italáldozat) elnyelésére szolgáló nyílások voltak.
Diplomáciai kapcsolatok ápolására is használták az olajat. Királyok trónralépése alkalmával a baráti országok uralkodói követeket küdtek, akik az új királynak királyi palástot és finom olajat vittek ajándékul. Szokás volt Egyiptomban a magas rangú hivatalnokok felkenése, Babilóniában pedig a papok felkenése is.
A kereskedelmi életben a szerződéseket közös lakomával erősítették meg. Ilyenkor a szerződő felek egymás fejét olajjal kenték meg. Ezzel ratifikálták a szerződést.
Lakodalmi szertartás alkalmával is szokás volt a felkenés. Ilyenkor a vőlegény apja kente fel a menyasszonyt, aki így vált szabaddá apjától, ill. ha rabnő volt, korábbi urától. A felkenés érvényesítette a házassági szerződést. Hasonlóan alkalmazták a felkenést rabszolgák felszabadulása alkalmával is.
Használták az olajat testápolásra és szépségápolásra, sőt tisztító és gyógyító erőt is tulajdonítottak neki. Előfordult a bálványszobrok és a fegyverek megkenése is.
2. a) Az ÓSZ elsősorban a király felkenetéséről beszél. Izráel a környezetében élő államoktól vette át a királyság intézményét. 1Sám 8,4k szerint Izráel vénei azért kértek királyt Sámuel prófétától, mert a többi népeknél ez volt a szokás. A királysággal együtt meghonosodtak az ehhez tartozó szokások, a királyi udvartartás rendje, így többek között a király felkenése is. A felkent szó legtöbbször királyt jelent az ÓSZ-ben (1Sám 2,10.35; 16,6; 24,7.11; 26,9.11.16; 2Sám 1,14.16; 19,22; 22,51; 23,1; Zsolt 2,2; 18,51; 20,7; 28,8; 84,10; 89,39.52; 132,10.17). Idegen királyt nevez az Úr felkentjének Ézs 45,1: a perzsa Círust, aki megengedte a babiloni fogságban élő zsidók hazatérését.
A király felkenését Dávid esetében a nép képviselői végezték el, éspedig Saul halála után nemsokára Júda férfiai (2Sám 2,1-4), majd hét és fél év múlva Izráel vénei (2Sám 5,1-5). A felkenést a nép vénei és a leendő király közötti tárgyalás előzte meg. A nép vénei közölték a nép kívánságait, a királlyá tétel feltételeit, és csak akkor történt meg a felkenés, ha megegyezésre jutottak. A nép ekkor elkötelezte magát a királlyal szemben tanúsítandó engedelmességre, a király pedig ígéretet tett arra nézve, hogy igazságosan fog uralkodni. Ha a tárgyalás nem volt eredményes, akkor a királyt nem fogadták el, pl. Roboám esetében (1Kir 12,16). Kivételes esetnek számít Salamon uralomra jutása. Ez palotaforradalom alkalmával történt, melyet azonban Dávid még meg tudott hiúsítani. Az ő parancsára kente fel Cádók pap Salamont királlyá. A nép képviselői nem voltak jelen, velük Salamon nem tárgyalt, mégis örömmel fogadták el Dávid döntését (1Kir 1,38-40). Későbbi elbeszélésekben találkozunk az isteni felkenés gondolatával is (1Sám 9,1-10.16; 16,1-13). Mindkét esetben Sámuelről olvassuk, hogy az Úr parancsára kente fel királlyá Sault, majd Dávidot. Később Jéhúnak egyik prófétatanítvány által történt felkenéséről olvasunk (1Kir 19,16; 2Kir 9,1-10). A pap vagy próféta által történt felkenés a király isteni legitimációját fejezi ki. Mint Isten akaratából való uralkodó, a király sérthetetlennek számított (1Sám 24,7.11; 26,11.16.23; 2Sám 1,14.16; 19,22).
A felkenés alkalmával kharizmákat is kap a király. A Lélek ajándékában részesül, és így válik alkalmassá az uralkodásra, pl. hősi tettek véghezvitelére, melyekkel szabadulást szerez népének (1Sám 10,1-8; 11,6-11; 13,4). Így kap Istentől bölcsességet Dávid (2Sám 14,17.20) és Salamon (1Kir 3,9). Az itt említett engedelmes szív (szó szerint »halló« szív) a bírói kharizmához tartozik: a jó király meghallgatja alattvalói panaszait, mert csak így hozhat helyes döntéseket. Az eljövendő uralkodóban a harci és a bírói kharizmák egyesülnek (Ézs 11,1-9).
b) Próféták felkenetéséről ritkábban olvasunk: 1Kir 19,16; Ézs 61,1. Utóbbi nem szó szerint értendő, hanem a prófétai küldetést fejezi ki. A próféta a Lélek ajándékában részesül, hogy be tudja tölteni küldetését.
c) A főpap és a papok felkenésének gondolata későbbi. Abból a korból való, amikor Jeruzsálemben már nem volt király, és egyre inkább a főpap gyakorolta a királyi hatalmat is. Ez a babiloni fogság utáni időben történt. Egy ideig élt az a reménység, hogy a Dávid házából származó Zerubbábel király lesz, és a főpappal együtt fog uralkodni és így két »felkent« lesz (Zak 4,14; 6,9-13). De Zerubbábel titokzatos eltűnése után a főpap gyakorolta az uralmat. A főpap felkenéséről szól 2Móz 29,7; 40,13; 3Móz 8,12; 4Móz 35,25; Zsolt 133,2; fiai, ill. utódai felkenéséről 2Móz 28,41; 30,30; 40,15; 3Móz 7,36; 16,32; 4Móz 3,3.
d) A mindennapi életben az olajjal való megkenés a test ápolására szolgált (Ruth 3,3; Zsolt 45,8; Énekek 1,3; Ám 6,6). A szívesen látott vendég fejét is olajjal kenték meg (Zsolt 23,5).
De gyász esetén lemondtak a test ápolásáról (2Sám 12,20; 14,2).
e) Tárgyak megkenéséről szól 1Móz 28,18 (szent oszlop), 2Móz 30,26kk (szent sátor, oltár, szövetségláda és egyéb felszerelés), 4Móz 7,10 (oltár), 2Sám 1,21; Ézs 21,5 (pajzs).
3. a) Az ÚSZ Jézust nevezi Felkentnek, Krisztusnak. Az Ő felkenetése egyszerre jelent királyi (ApCsel 4,25-27; Zsid 1,9), prófétai (Lk 4,18) és papi kharizmát (ApCsel 10,38; Zsid 5,10). Jézus a keresztelés alkalmával kapta meg a küldetésének betöltéséhez szükséges Szentlelket (Mt 3,16; Mk 1,10k; Lk 3,21k). A Jézus keresztelése alkalmával elhangzott isteni kijelentés arról a mennyei eseményről ad hírt, hogy az ég és a föld Teremtője trónra emelte és királlyá kente Fiát (Zsid 1,3-13).
b) Krisztus követői, az egyház tagjai is felkenetésben részesülnek. Maga Isten keni fel híveit (2Kor 1,21; 1Jn 2,20.27). Ezt nem szó szerinti értelemben kell venni. Nincs bizonyíték arra sem, hogy a hívek felkenése pl. keresztelés alkalmával hozzátartozott volna a szertartáshoz. A felkenés inkább azt jelenti, hogy Isten Szentlélekkel ajándékozza meg azokat, akik keresztelés alkalmával egyháza tagjaivá lettek. A Lélek segíti a híveket a Krisztus által kijelentett Ige megértésére és megtartására (Jn 14,26; 15,26; 16,13k). Ez nem csupán a személyes kegyességben és a szent életben való növekedéssel jár együtt, hanem főképpen a küldetés betöltésével, a ránk bízott szolgálat elvégzésével. A Lélek »mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele« (1Kor 12,7).
c) Az ÚSZ hétköznapi értelemben is szól a megkenésről. Az olaj a test ápolására szolgál (Mt 6,17). A farizeus elmulasztotta a vendégszeretetet; helyette a bűnös nő kente meg Jézust olajjal (Lk 7,38; Jn 11,2; 12,3). A tanítványok betegek gyógyítására is használtak olajat (Mk 6,13). Ajánlja ezt Jak 5,14 is. Itt világosan látható, hogy az olajjal való megkenés az imádságot és az Úr nevének segítségül hívását kíséri. A halottakat is drága illatszerekkel és finom olajjal kenték meg (Mk 16,1; Jn 12,7). A gyász és a böjt értékét azonban nem az adja meg, ha valaki elmulasztja a test ápolását, olajjal való megkenését. Ez csak külsőség; nem pótolhatja a belső értékeket, melyek valóban kedvesek Isten előtt (Mt 6,16-18). (Ld. még MESSIÁS).
KD
