Fogság
Fogság Jelentése: h. gálut, gálit, söbut és söbit = fogság; gáláh és sábáh = fogságba megy; g. parokia, aikhmalószia, metoikészia = fogság; apoikizein, metoikizein, aikhmalótizein, apokalüptein = fogságba megy. Az utóbbi ige alapjelentése: leleplez, felfed. A kettős jelentés megfelel a gálah ige kettős jelentésének: fogságra megy; ill. felfed, meztelenné tesz. A két jelentés között úgy próbálnak kapcsolatot találni, hogy amelyik ország lakóit fogságba viszik, az az ország »mezítelenné« válik. De inkább arra az elterjedt szokásra kell gondolnunk, hogy a hadifoglyokat megfosztották fegyvereiktől és ruháiktól, sőt még a hajukat és a szakállukat is lenyírták. A nőknek combig felemelt ruhával kellett fogságba menniük (Jer 13,22). A »felfed« jelentés átvitt értelemben is használatos, és így Isten kijelentésére vonatkozik (1Sám 3,7.21; Ám 3-7; ld. KIJELENTÉS, KINYILATKOZTATÁS).
A gálut főnév nemcsak a fogságba menést mint folyamatot jelenti, hanem a fogságba vitt embereket, a foglyokat is; a söbut szó pedig a sub II igével kapcsolatban (a sub söbut kifejezésben) a foglyok összegyűjtését, sorsuk jóra fordítását jelenti (Zsolt 14,7; 53,7; 85,2; 126,4; Jer 29,14; 30,3.18; 31,23; 32,44; 33,7.11; Ez 16,53; Hós 6,11; Jóel 4,1; Ám 9,14; Zof 2,7; 3,20).
1. Jákób családjának tagjai 1Móz 47,1-6 szerint nem hadifoglyokként kerültek Egyiptomba. Nomád pásztorok voltak, akik éhínség idején az egyiptomi hatóságok engedélyével telepedtek le az ország ÉK-i határvidékén. Egyiptomi feljegyzésekből tudjuk, hogy ilyen esetek ismételten előfordultak. Az egyiptomiak számára a határsávban élő népcsoportok ütközőül szolgáltak ellenség betörése alkalmával. Később azonban ezeket a szabadsághoz szokott embereket nehéz rabszolgamunkára kényszerítették. Ez már felért a fogsággal (5Móz 26,5kk). Egyiptom a szolgaság háza lett (2Móz 20,2; 5Móz 5,6). Hóseás méltán tekinti az Egyiptomba való visszakerülést az asszír fogság alternatívájának (Hós 8,13; 9,3.6; 11,5). Deutero-Ézsaiás a küszöbönálló babiloni szabadítást az egyiptomi szabadítással párhuzamosan említi (Ézs 43,16-21; 51,9-11; ld. KIVONULÁS).
2. Az É-i országrész, Izráel fogsága Kr. e. 722-ben következett be. Az ország már Kr. e. 742-ben adófizetőjévé lett Asszíriának (2Kir 15,19k), mely a Kr. e. 8. szd.-ban erőteljes hódító politikát folytatott. Az asszír királyok célja Egyiptom meghódítása volt. Ehhez először az útban levő kisebb palesztinai államokat kellett a birodalomhoz csatolni. Ezek viszont egymással szövetkezve és Egyiptom segítségében bízva ismételten fellázadtak Asszíria ellen. De Asszíria, melynek ebben az időben III. Tiglat-Pileszer volt a királya (rövidebb nevén Pul, Kr. e. 746-727), minden lázadást vérbe fojtott. Különösen Izráel É-i területei szenvedtek sokat az asszír seregektől (2Kir 15,29; Ézs 8,23). Már a szír-efraimi háború (az arám és az izráeli állam lázadása Asszíria ellen, majd közös támadásuk a lázadásban részt nem vevő Júda ellen Kr. e. 733-732) azzal a következménnyel járt, hogy Izráel területén három asszír gyarmat keletkezett Dór, Megiddó és Gileád néven. Sok foglyot is ejtettek (2Kir 15,29). Az utolsó király, Hóséa, III. Tiglat-Pileszer halála után megtagadta az adófizetést. De V. Szalmanasszár (Kr. e. 726-722) hamarosan ostromot indított Samária ellen. Az ostrom három évig tartott, és V. Szalmanasszár halála miatt már utódja, II. Szargon (Kr. e. 722-705) fejezte be. Ránk maradt feliratában azzal dicsekszik, hogy 27 800 embert ejtett foglyul, Samáriát újra felépítette, és asszír helytartói székhellyé tette. Samária lett az új asszír provincia neve is. Az új vezetők és a Mezopotámiából küldött telepesek feladata az volt, hogy az országot Asszíriához hű gyarmattá tegyék. Magukkal hozták az asszír birodalom népeinek vallásos szokásait is. Bár maradtak az országban az Úrhoz hű rétegek, a valláskeveredés elkerülhetetlen volt. 2Kir 17,24-41 ezekben az eseményekben látja a samaritánusok eredetét.
A deportáltak nem telepedhettek le egy tömbben, hanem szétszórták őket az asszír birodalom távoli részeire. Sorsuk a felmorzsolódás és a beolvadás lett. Az asszír fogságból nem volt visszatérés. Az otthon maradtak közül egyes csoportok még sokáig elzarándokoltak a jeruzsálemi templomba, sőt később annak a romjaihoz is (Jer 41). A lakosság egy része júdai területre költözött. A vallásos iratok megmaradt részét Jeruzsálembe vitték. Jeruzsálem területe és népessége jelentősen megnőtt. A júdai királyok, különösen a kegyes Jósiás, a megmaradt Júdát tartották az egész Izráelnek szóló ígéretek örökösének. Nagy területeket el is foglaltak Izráelből. Még a babiloni fogság idején is reménykedtek abban, hogy az utolsó időkben Júda és Izráel újból egyesül (Jer 30-31; Ez 37).
3. A babiloni fogság két deportációval kezdődött (Kr. e. 598 és 587), és Círus perzsa királynak a jeruzsálemi templom felépítését engedélyező ediktumával végződött (Kr. e. 538). A fogság tehát nem tartott 70 évig. A 70 év kerek szám, egy-egy ország büntetésének ideje (Ézs 23,15; Jer 25,11k; 29,10; Dán 9,24). Későbbi és mesterkélt az a nézet, mely szerint a babiloni fogság a templom lerombolásától a templom felépítéséig tartott (Kr. e. 587-515).
Az első deportálásra az adott okot, hogy Jójákim júdai király (Kr. e. 609-598) fellázadt Nebukadneccar babiloni király ellen (Kr. e. 604-562), akinek pedig három évig vazallusként szolgált. Mire a megtorló hadjárat Jeruzsálembe ért, Jójákim már meghalt, és 18 éves fia, Jójákin uralkodott helyette. Ő reménytelennek látta az ellenállást, és megadta magát. Így az országot megmentette a pusztulástól, ő maga és családja azonban fogságba került. Velük ment a »felső tízezer« is. A deportáltak száma 2Kir 24,14 szerint 10 000 ember, 2Kir 24,16 szerint 8000 ember, Jer 52,28 szerint pedig 3023 ember. Azokat vitték fogságba, akikről feltételezték, hogy képesek újabb lázadást szítani. Jójákin sorsa csak 37 év múlva fordult jobbra (2Kir 25,27-30).
Jójákin után a jóindulatú, de gyenge Cidkijjá uralkodott Kr. e. 598-587. Az ország vezetői és a hamis próféták Egyiptom segítségében bízva azt remélték, hogy Isten hamarosan megbünteti Babilóniát és a foglyok hazakerülnek. A foglyok között is ez a remény élt. De Jeremiás Jeruzsálemben azt hirdette, hogy Isten most Babilóniának adta az uralmat. Az ország csak úgy maradhat meg, ha ezt engedelmesen vállalja. Kr. e. 594-ben még hallgatott a király Jeremiásra, és nem vett részt abban az összeesküvésben, amelybe a szomszédos kis államok akarták belevinni (Jer 27). Sőt hűségéről biztosította Nebukadneccart. Ebben az időben Jeremiás a foglyokhoz is írt levelet, amelyben munkára és imádkozásra biztatta őket megmaradásuk érdekében (Jer 29). De Kr. e. 589-ben Cidkijjá elszakadt Babilóniától. A megtorlás nem maradt el. Jeruzsálemet másfél évi ostrom után elfoglalták. A templomot és a királyi palotát felgyújtották, a várost lerombolták és kifosztották, a menekülő királyt elfogták, megvakították és fogságba vitték (2Kir 25,1-21; Jer 39,1-10). A nép nagy része is fogságba került; csak a szegényebb néprétegek maradtak az országban. Velük maradt Jeremiás is, pedig ő szabad és megbecsült emberként élhetett volna Babilóniában is (Jer 39,11-14; 40,1-6).
A babiloni fogság két lényeges ponton különbözött az asszír fogságtól. Egyrészt nem idegen uralkodót és idegen tisztségviselőket állítottak az ország élére, hanem júdaiakat: Kr. e. 598-ban Cidkijját, Kr. e. 587-ben pedig Gedaljá helytartót, aki azonban hamarosan gyilkosság áldozata lett. A megtorlástól félve a nép egy része Egyiptomba menekült, és magukkal vitték Jeremiást is (2Kir 25,22-26; Jer 40-44). - Másrészt a foglyokat nem szórták szét a birodalom távoli területeire, hanem módot adtak nekik arra, hogy együtt maradjanak. Azt a feladatot adták nekik, hogy pusztává lett vidékeket újból lakhatóvá tegyenek. Ilyenek voltak Tel-Melah, Tel-Harsa, Kerub, Addán, Immér és Tel-Abib a Kebár-csatorna mellett (Ezsd 2,59; Neh 2,61; Ez 3,15). A foglyok lehetőséget kaptak arra, hogy házakat építsenek, kerteket műveljenek és családjukról gondoskodjanak (Jer 29,5k). Szűkebb keretek között működő önkormányzatuk is volt: a közösség ügyeit a vének intézték (Ez 8,1; 14,1; 20,1). - Az első időkben még sokan reménykedtek a gyors hazatérésben. Ezt a reményt néhány hamis próféta is erősítette (Jer 28,1-17; 29,15.20-32). Az otthon maradtak között Jeremiás, a foglyok között pedig Ezékiel küzdött ezekkel a téves nézetekkel. Mindketten hirdették, hogy Isten büntetése igazságos volt, a nép megérdemelte a fogságot. Nem más történt, mint az, hogy beteljesedett az az ítélet, amelyet Isten a próféták által hosszú időn át hirdetett. De még most is van mód a megtérésre.
Nehéz lenne megállapítani, hogy a fogságban élő nép mennyire fogadta el ezeket a gondolatokat. Fájdalmas dolog volt az ország és a templom elvesztése. Az áldozati kultuszt nem lehetett folytatni idegen országban, »tisztátalan« földön. Voltak ugyan istentiszteletek Babilóniában is, de ezeken inkább a nép panasza hangzott el. Egyesek el is hagyták őseik tiszta hitét, hiszen úgy gondolták, hogy a babilóniai istenek legyőzték Izráel Istenét. A hűségesek számára viszont egyre fontosabbá vált a körülmetélkedés, a szombat és az étkezési törvények megtartása. A papok a fogságban nagy munkát végeztek a megmentett vallásos iratok tanulmányozásában és rendezésében. Bár nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy már ekkor voltak zsinagógák, a zsinagógai istentisztelet gyökerei mégis itt keresendők.
A foglyok magukat tartották az igazi Izráelnek, az ígéretek örököseinek, szemben az otthon maradottakkal, akiket inkább csak a foglyok földjeinek és házainak a birtokba vétele érdekelt (Jer 24,1-10; Ez 11,1-13.14k; 33,23-31).
A fogság utolsó évtizedében Deutero-Ézsaiás a bűnbocsánat örömüzenetét hirdette (Ézs 40,1k; 43,25). Isten hamarosan új exodust ad, maga fogja hazavezetni népét (Ézs 40,9-11; 42,14-17; 43,16-21; 52,7-10.11kk). A szabadításban Círus perzsa király lesz az Úr megbízottja, Felkentje (Ézs 45,1). Círus mindvégig Marduk híve maradt, de türelmes valláspolitikát valósított meg. Birodalma minden népének megengedte vallása gyakorlását. Híres ediktumában (Kr. e. 538) megparancsolta a jeruzsálemi templom újjáépítését. A fogságban élő nép több csoportban és csak részben tért haza. Sokan maradtak Babilóniában, és vagyonukból segítették a hazatérteket. A második templom Kr. e. 520-15-ig épült (Ezsd 5-6).
KD
