Formatörténet
Formatörténet Exegetikai módszer, melyet az ÓSZ-i és az ÚSZ-i B-tudomány szd.-unk eleje óta alkalmaz az egyes B-i könyvekben megőrzött hagyományanyag írásba foglalás előtti, szóbeli hagyományozásának vizsgálatához.
A módszer egyik alapvető felismerése az volt, hogy az ókorban a szóbeli (és írásbeli) megnyilatkozások szigorú formai követelmények szerint mentek végbe. Másrészt viszont az így kialakult formák és műfajok a közösség hétköznapi vagy kultuszi életének meghatározott alkalmaihoz kötődtek, és így a közösségi élet igényei és törvényszerűségei már eleve meghatározták az alkalomhoz illő beszéd vagy írás formáját, műfaját. A közösségi életnek, a B esetében Izráel népének és az első keresztyén gyülekezetek életének azon helyzeteit, amelyekben a különböző irodalmi formákat és műfajokat használták, a német kutatók Sitz im Leben-nek nevezték el. Egy Sitz lm Leben-hez (= élethelyzethez) több műfaj is tartozhat (pl. az istentisztelethez mint kultuszi Sitz im Leben-hez tartozhat az ének, az imádság, a prédikáció, az áldás stb. műfaja). A formatörténészek szerint egyetlen B-i perikópát sem lehet teljesen megérteni, értelmezni műfajának Sitz im Leben-e nélkül. De fordítva is áll a tétel: Izráel és az első keresztyén gyülekezetek életét nem lehet teljesség igényével leírni az élethelyzetekhez tartozó műformák tekintetbe vétele nélkül.
A formatörténészek másik alapvető felismerése pedig az, hogy a B-i könyvek, de különösen a Tetrateuchos és a syn-ok (ld. TETRATEUCHOS, EVANGÉLIUMOK), nem magas szintű irodalmi alkotások, hanem olyan közösségek alkotása, amelyek koruk irodalmi életétől meglehetősen távol éltek. A mózesi könyvek és a syn-ok olyan hagyományanyagot tartalmaznak Izráelre, vagy Jézusra vonatkozólag, amelyet az egyes nemzedékek szájhagyomány útján adtak át egymásnak. A B-i szerzők csak egészen csekély mértékben tekinthetők modern értelemben vett íróknak, valójában hagyományozók, gyűjtők és szerkesztők. A formatörténeti kutatás nem a B-i könyvek szerzőiről, hanem inkább a névtelen hagyományozó csoportokról, vagy a Jézusról szóló hagyományt elsőként felhasználó, továbbadó keresztyén gyülekezetek életéről, alkotóerejéről akar felvilágosítást adni. Célja elérése érdekében alkalmazta anyagának vizsgálatára a szájhagyománynak azokat a törvényszerűségeit, amelyeket a néprajz kutatói a múlt szd. vége felé az É-európai, különösen is az izlandi, mondavilág elemzésekor feltártak. A szájhagyomány egyik első törvénye az, hogy szóban csak kisebb hagyományegységeket adnak tovább, ezért a B-i anyagban is meg kell keresni azokat a legkisebb, önmagukban értelmes egységeket, amelyek a hagyomány kezdetén álltak.
E kettős feltételezés alapján a formatörténeti kutatás így fogalmazta meg feladatát: meg kell keresni a B-i anyagban ezeket a legkisebb értelmi egységeket, ki kell emelni őket abból a szerkesztői keretből, amelybe a gyűjtők illesztették (azaz el kell választani a tradíciót a redakciótól), majd az így megkapott egységnek stílusjegyei alapján meg kell határozni a műfaját, a hozzá tartozó Sitz im Leben-t, és végig kell kísérni a hagyományozás történetét az írásba foglalásig.
A módszert először az ÓSZ-i kutatás alkalmazta, különleges fontosságúvá azonban azáltal vált, hogy az I. világháború után felhasználták az ÚSZ, különösen is a syn-ok vizsgálatához. Később a módszert kiterjesztették majdnem az egész ÚSZ-re (kivétel pl. a Jn).
A kutatóknak az ev-okra vonatkozó felismeréseit a következő pontokban foglalhatjuk össze:
1. A syn-ok nem egységes műalkotások, hanem kisebb hagyományegységek gyűjteményei, amelyeken még fel lehet ismerni a szóbeli hagyományozás formáit és törvényszerűségeit.
2. A szájhagyomány az írásba foglalás előtt csak kisebb egységeket adott tovább (Jézusról szóló történetek, kisebb beszédcsoportok, egy-egy Jézusi mondás stb.).
3. A keretükből kiemelt kisebb egységekben sajátos stílusjegyek, műfaji sajátosságok ismerhetők fel.
4. Az egyes műfajoknak írásos rögzítésük előtt, a szájhagyomány idején, meghatározott Sitz im Leben-ük volt a keresztyén gyülekezetben.
5. Az evangélisták összegyűjtötték ezeket a kis egységeket, és lazán összeillesztve ev-okká állították össze őket. Mk volt az első, aki az ev műfaját megalkotta. Bár Mt és Lk már felhasználta Mk-ot, amellett azonban merített a szóbeli hagyományból is (ld. FORRÁSELMÉLET, Q-beszéd-forrás).
6. A syn-ok nem történeti értelemben vett életrajzok, hanem az első keresztyén gyülekezetek hitbeli bizonyságtételei.
7. A gyülekezet feltámadás-hite nem volt hatás nélkül a Jézus életéről szóló tudósításokra. Ezek a gyülekezet teológiájának hatása alatt formáládtak.
8. A gyülekezeti élet szükségletei nagymértékben meghatározták az ev-ok tartalmát.
A gyakorlati munka során a formatörténészek két, egymástól eltérő vizsgálati módszert alkalmaztak: egy »szintetikus-esztétikait'' és egy »analitikus-tartalmit«. Az első esetben a gyülekezeti élet szükségleteiből, Sitz im Leben-eiből kiindulva határozták meg a lehetséges formákat, majd külső formajegyeik alapján csoportosították őket. A másik esetben külön vizsgálták valamennyi egység stílusjegyeit, de inkább tartalmi szempontok szerint csoportosították őket. A kétféle kiindulópont alkalmazásának következménye azonban az lett, hogy a különböző csoportosítások nem fedik egymást, azaz nincs egységes vélemény abban a tekintetben, hogy az ÚSZ-ben milyen irodalmi formák, műfajok fordulnak elő, nem beszélve a terminológiai zavarról.
A szintetikus-esztétikai vizsgálat öt olyan műformát különböztet meg, melyeknek mindegyike az ősegyház valamilyen fontos élethelyzetéhez kapcsolódik. Ezek: a) A paradigma, amely egy-egy jézusi mondás vagy tett példaszerű, csattanós elbeszélése. A paradigma a keresztyén igehirdetés legkorábbi formájának számít. Példa: a szombatnapi kalásztépés, a templom megtisztítása. Ezek a történetek a szájhagyomány során csiszolódtak tömör, csattanós elbeszélésekké, mivel minden lényegtelen lekopott róluk. b) A novellák esetében fordított a helyzet. Ezek Jézus csodatetteit elbeszélő színes történetek, melyek a g. mondavilág csodás történeteihez szokott embereket voltak hivatva megnyerni a keresztyén hit számára. (Példa: az ötezer ember megvendégelése). c) A legendáknak két fajtája volt: az egyik valamilyen vallásos szokás eredetét értelmezte (példa: az utolsó vacsora története), a másik a középkori szentekről szóló legendákhoz hasonlóan egy-egy emberhez kapcsolódtak (példa: Péter tengeren járása, a bűnös asszony megkeni olajjal Jézus lábát). d) Mítosznak nyilvánítottak minden olyan elbeszélést, amely valamilyen »természetfölötti« eseményről számolt be. (Példa: Jézus megkeresztelkedése, megkísértetése és megdicsőülése). e) Parainéziseknek nevezték el azokat az ev-i tanításokat, melyeknek célja a gyülekezetek intése volt.
A másik elemzés inkább tartalmi megfigyelésekből vonta le a maga következtetéseit. Így különbséget tett elbeszélő anyag (Jézusról szóló elbeszélések) és beszédanyag (Jézus szavai) között.
Az elbeszélő anyag két fő részre oszlik: a) Jézus csodái, ahol különválasztották Jézus gyógyítási csodáit és az ún. természeti csodákat; b) történeti elbeszélések és legendák: ebbe a csoportba tartozik Jézus megkeresztelése, megdicsőülése, továbbá Jézus születésének, szenvedésének és feltámadásának története.
A beszédanyag három fő részre oszlik: a) apoftegmák, melyek Jézus vita- és tanítóbeszédeit tartalmazzák. Ezek olyan történetek, melyeknek csattanója egy-egy jézusi mondás. Ezen túlmenően vannak »életrajzi apoftegmák« is, ahol nincs párbeszéd, vitatkozás, hanem a keret csupán egy-egy jézusi szót őrzött meg (Jézus elhívja első tanítványait Mk 1,16-20). b) Az Úr szavai olyan jézusi mondások, amelyeket mindenféle keretelbeszélés nélkül hagyományoztak tovább. Ezeket tartalom és forma szerint így csoportosították: bölcs mondások, profetikus és apokaliptikus kijelentések, a gyülekezetek életét szabályozó törvények, példázatok és parabolák.
A formatörténeti kutatás kritikai méltatása
A formatörténet legfontosabb felismerése az volt, hogy az ev-ok nem Jézus-életrajzok, hanem olyan elbeszéléseknek és tanításoknak a gyűjteménye Jézus életének különböző szakaszaiból, amelyeknek fennmaradását a keresztyén gyülekezetek fontosnak tartották. Ezért szükséges megismernünk azokat a gyülekezeteket is, amelyek megőrizték ezeket a hagyományokat, egy olyan korban, amikor az ÚSZ-i iratok még nem voltak meg.
Szükséges azonban a kritikus pontokat is látnunk.
Rendkívül zavaró az, hogy a kutatók különböző kiindulási pontokat alkalmaztak munkájukban, és ezért különböző irodalmi formákat különítettek el, s ezen túlmenően a hagyományanyagnak egy jó része csak nehezen sorolható be az egyik, vagy másik osztályozási formába. Ha azonban ennyire nehéz az osztályozás, ez a további megfontolásokat, feltételezéseket is megkérdőjelezi.
Zavaró az a tény is, hogy a modern racionalizmus szempontjait is belekeverik az osztályozásba, amelyet egyébként is főleg tartalmi szempontok szerint végeznek el. Így semmilyen megokolást nem adnak pl. arra nézve, miért sorolják külön irodalmi műfajba az - úgymond - »természetfeletti« dolgokat tartalmazó egységeket.
Kérdéses továbbá az az alapvető feltételezés, hogy az ÚSZ népi irodalom és ezért alkalmazhatóak rá az É-európai népek mondáinak szájhagyománybeli törvényszerűségei az ÚSZ-i irodalom sajátosságainak figyelembevétele nélkül. A gyülekezetek feladata ugyanis nem ősidőkből származó titokzatos mondák továbbadása volt, hanem az ev hirdetése. A gyülekezetek Krisztus-ismerete olyan személyektől származott, akik maguk is Jézus tanítványai voltak.
Ezért nem igaz a formatörténészeknek azon állítása sem, hogy a Jézusról szóló hagyomány a keresztyén gyülekezetek alkotása, ill. a keresztyén gyülekezetek meg sem kísérelték saját tanításukat elválasztani Jézus eredeti tanításától. Ezért adtak a meghatározott formáknak a kutatók a hellénista irodalomból átvett, eleve negatív töltésű elnevezéseket: legenda, mítosz, novella. Az 1Kor 7 és Mk 7,19 is szépen mutatja, mennyire tudatosan választották el a keresztyén hagyomány továbbadói Jézus tanítását a sajátjukétól.
Napjaink formatörténészei felismerték ezeket a problémákat, s munkájukat ezért főképpen az irodalomkritika területére szorították, s nem próbálnak formális stílusjegyek alapján tartalmi következtetéseket levonni.
A formatörténeti kutatás pozitív továbbfejlesztése és egyúttal kritikája a REDAKCIÓTÖRTÉNETi kutatásban következett be.
VG
