Háborgás
Háborgás Belső, elfojtott nyugtalanság, felindultság, harag, melyet általában valamilyen külső körülmény (pl. megsértett önérzet, igazságérzet) vált ki az emberből. Az ÚF a választékos háborgás kifejezést egyéb szavakkal is helyettesíti.
Így háborgott pl. Ahasvérós király SIKEM királyné magatartása (Eszt 1,12) és HÁMÁN cselszövése miatt (Eszt 7,7). Hasonlóképpen háborgott a sértett önérzetű Hámán (Eszt 5,9) és NAAMÁN (2Kir 5,12). A zsoltáros inti a kegyeseket: ne háborogjanak az alattomos, gonosz emberek szerencsésnek látszó útja miatt (Zsolt 37,1.7k; 39,3k; 73,3.21). A pogány istenellenes erők és népek is tudnak zúgni, háborogni (Zsolt 83,3; Ézs 17,12), mint a tenger (Zsolt 46,4.7; Jón 1,12; Ézs 57,20).
A bölcsességirodalom és az ÚSZ óv a testet-lelket károsító fölösleges háborgástól (Péld 3,30; 14,17; 15,18; 21,9; 25,24; 26,20k; 29,8; 30,33; Mt 5,22; Ef 4,31).
Az 1Kor 13,5 szerint: a szeretet nem háborodik fel, »nem gerjed haragra«.
Ef 4,26 reálisan tudomásul veszi embervoltunkból fakadó fogyatékosságainkat, de int: »a nap ne menjen le a ti haragotokkal«.
Róm 10,19 pedig, az 5Móz 32,21b-t idézve a »felingerel«, »felindít«, »féltékennyé tesz« ige szinonimájaként pozitív értelemben használja a haragra indítást.
Szent felindultság, háborgás keríti hatalmába sokszor a prófétákat, Isten embereit (2Móz 16,20; 32,19; 1Sám 11,6; Jer 6,11; Neh 5,6).
Így háborgott PÁL APOSTOL, amikor ATHÉNben látta a sok bálványistent (ApCsel 17,16), sőt maga Jézus is LÁZÁR halálakor (Jn 11,33.38).
