Háború
Háború 1. A háború - a viták erőszakos elintézési módja - Izráel korai időszakában nem nagy szerepet játszott. Az ősatyák, mint állattartó nomádok, békésen vándoroltak egyik legelőről a másikra. Ebből az időből csak két fegyveres összecsapás olvasható (1Móz 14; 34,25-31). Először Egyiptomban találkoztak egy nagyhatalom hadseregével. Izráelnek a pusztai vándorlás során sem volt még számottevő hadereje, ezért az ott kivívott győzelmeiket mindig Isten cselekedeteiként fogadták (2Móz 15,19). A pusztai vándorlás idejéről hat háborús eseményt jegyez fel a B.
2. A honfoglalás elsősorban Palesztina hegyes vidékeinek a megszállását jelentette, mivel a síkságon épült, megerősített és hadiszekerekkel rendelkező kánaáni városokat eleinte nem tudták elfoglalni (Bír 4,7). Győzelmeiket a kánaániakon, emóriakon és a Jordántól K-re lakókon továbbra is Isten győzelmének tekintették. Ebben az időben Izráelnek nem volt szervezett hadserege, ezért egy prófétanő, vagy egy angyal, vagy a Jahvétól felindított férfiak, az ún. bírák szólították fegyverbe a népet. Ezek az ún. »szent háborúk« a harcosoktól teljes szexuális megtartóztatást követeltek, bort vagy részegítő italt sem vehettek magukhoz (Bír 3,4; 1Sám 21,6).
Az 1Sám 4,1-10 leírja, hogy a filiszteusok ellen kivonuló izráeli csapatok a pusztai vándorlás idejéből származó szövetségládát is magukkal vitték a csatába, hogy a hitük szerint a ládán trónoló láthatatlan Istent magát is a harcba való beavatkozásra késztessék. Palesztina területén egyedül a FILISZTEUSOK ismerték a vas megmunkálásának művészetét és így a harcosaikat sisakkal, páncéllal és pajzzsal tudták ellátni. Ezért SAUL sem bírt velük. DÁVID azonban, akinek a Saul előli menekülése idején alkalma volt tanulmányoznia a hadi technikájukat, eredményesen vette fel velük a harcot. Dávid körül lassan 600 főnyi csapat gyűlt össze, akikkel aztán elfoglalta Jeruzsálem erősségét is. De még ő is csak akkor ment harcba, ha »előtte ment az Úr« (2Sám 5,24). Dávid haderejének a magva a kerétiek, a pelétiek és a filiszteus gátiak voltak (2Sám 15,17). Ezzel a zsoldos-sereggel és a törzsektől rendelkezésre bocsátott haderővel alapította meg a birodalmát. Majd felállított egy 288 ezer főből álló nemzeti hadsereget, amelynek tagjai 24 ezres csoportokban évente egy hónapig álltak fegyverben (1Krón 27,1-15). SALAMON idejéről nincsenek háborús feljegyzéseink. Ő viszont korszerűsítette az izráeli hadsereget. Hadiszekereket készíttetett, hat laktanyavárost épített, amelyek közül a megiddói istállókat, ahol a harci méneket tartották, a régészek fel is tárták (1Kir 9,15-28). A BÍRÁKtól Salamonig 31 nagyobb háborút tart számon a B.
3. A kettős királyság idején Izráel, ahol több volt a síkság, hadiszekerekkel növelte a haderejét, a D-i, hegyes Júda viszont kiépített erődrendszerétől remélte a biztonságát. AHÁB királyról feljegyzik, hogy Kr. e. 853-ban a KARKARi csatában az egyesített szír-palesztin koalíció élén 2000 harci szekeret tudott szembeállítani az asszírokkal. Amikor azonban JÓÁHÁZ elpártolt az Úrtól, HAZÁÉL, ARÁM királya leverte és csak 10 harci kocsit engedélyezett neki (2Kir 13,7). A későbbi időkben a népfölkelőkből álló, gyakorlatlan izráeli csapatok nem is tudtak megállni Asszíria hadiszekerei, jól begyakorolt, új haditechnikájú gyalogsága és lovassága előtt. A két királyság idejéből 59 jelentősebb háborút jegyez fel a B.
A fogság után először NEHÉMIÁS korában találkozunk valami nemzetőrség-félével, amely a templomépítés munkáját kívánta biztosítani. Szervezett néphadsereg először a MAKKABEUS korban áll össze, amikor a SZELEUKIDÁK megszálló csapataitól kell újra meg újra megszabadítani az országot, jóllehet azok lovasságot, sőt elefántokat is bevetettek a Makkabeusok ellen (1Makk 6,30). Ez az idő szinte állandó háborúskodás. Az intertestamentális kor végén aztán a Hasmoneusok testvér-háborújának a rómaiak vetnek véget, akik Nagy Sándor zárt phallanxával szemben a mozgékonyabb kohorszokat alkalmazták. Palesztina Kr. e. 63-ban került római ellenőrzés alá. NAGY HERÓDES Kr. e. 40-37 között római csapatok segítségével veri le a párthusokat és ANTIGONOSZt, az utolsó Hasmoneus királyt. Ezután, Kr. e. 30-ban, érkezik meg Octavianus alatt a Pax Romana.
4. Izráel háborúi általában önvédelmi háborúk voltak. A háborút kiküszöbölendő rossznak tartották, amelyhez csak az önvédelem esetén szabad nyúlni. Erre mutatnak a messiási jövendölések, amelyek arról szóltak, hogy akkor majd állandó béke uralkodik és a harci eszközökből szerszámok lesznek (Ézs 2,4; Mik 4,3).
A háború az ÓSZ-ben - legalábbis a régebbi időkben - vallásos ügy volt. Izráel háborúi Jahve háborúi, amelyekben Izráel végrehajtotta Isten »felgerjedt haragját« (1Sám 28,18). A kultikus megtisztulások után (Jóel 4,9) a Seregek Ura megszemlélte a harcra kész sereget (Ézs 13,4) és úgy segített Izráelnek, hogy rémületet küldött az ellenségre (Józs 10,10).
Az Úr tiltotta a háborúban a kegyetlenkedést (5Móz 20,11), vagy az értelmetlen pusztítást, például a fák kiirtását (19). Amikor egész népeket irtottak ki, ilyenkor Isten ítéletét hajtották végre (4Móz 31,15-16), mint ahogy később az asszírok és a babiloniak magukon a zsidókon hajtották végre Isten ítéletét (Ézs 7,18-20; Jer 21,7). A kegyetlenségeken és a kínzásokon való öröm - amint azt az asszír ábrázolásokon látjuk - nem található a B-ban. Úgy tűnik, hogy még az Isten által tanácsolt háborúban végrehajtott emberölés is kultikusan tisztátalanná tett (4Móz 31,19) és valószínűnek látszik, hogy Dávidnak ezekért a háborús cselekedeteiért nem volt szabad megépítenie az Úr templomát (1Krón 28,3).
Hadjáratot rendszerint tavasszal indítottak (2Sám 11,1), a mozgósítást valamely magas hegy tetejére kitűzött zászlóval és kürtjelzéssel adták hírül (Ézs 13,2). A csatakiáltás különböztette meg a barátot az ellenségtől (Bír 7,20). Csata után a győztes makacsul üldözte az ellenséget, míg végérvényesen meg nem semmisítette (Bír 8,4-12). Az elesetteket kirabolták (1Sám 31,8-9), az elfoglalt városokat kifosztották, a foglyokat pedig rabszolgává tették. Érdekes rendelkezése volt a mózesi törvénynek, hogy hadköteles minden 20 évet betöltött izráeli férfi, kivéve akit félelem szállott meg, vagy újonnan épült házuk még nem volt felavatva, szőlőjük első gyümölcsét még nem élvezték, ill. fiatal házasok voltak (5Móz 20,5-7).
5. Az ÚSZ nem foglal kifejezetten állást a háború kérdésében, bár olyan kifejezései vannak, mint »boldogok, akik békét teremtenek« (Mt 5,9). Eltekintve a Jel-től, a háborús kifejezéseket az ÚSZ mindig képes értelemben használja, még a hadba vonuló király példázatában is (Lk 14,31-32). Gyakran beszél Istennek és az ő Messiásának a Gonosz elleni harcáról. Jézus is abban látta a feladatát, hogy a Sátán birodalmának és a démoni erőknek a hatalmát megtörje (Mt 12,25-29). Azt azonban elutasította, hogy célja eléréséhez földi hatalmi eszközöket vegyen igénybe (Mt 4,8; Jn 18,36). Ezért utasított vissza minden kapcsolatot a háborúra törő zelotizmussal (Mt 26,52). Az ISTEN ORSZÁGA megvalósulásáig azonban e világban háborúk és háborús hírek lesznek (Mt 24,6).
PÁL Krisztus keresztjében és felmagasztaltatásában nemcsak üdvtörténeti, hanem eszkhatológikus eseményt is lát, amely az istenellenes hatalmak megerőtlenítéséhez is vezetett (Kol 2,15). Amikor Isten a jobbjára ültette, ezzel nemcsak a gyülekezet, hanem az egész világ ura is lett (Ef 1,20-22). Pál szolgálatai is a Sátán erősségeinek a letörését célozzák (2Kor 10,3-6). Ugyanígy harcolnak a keresztyének is, magukra véve »a hit és a szeretet páncélját, és sisakként az üdvösség reménységét« (1Thessz 5,8; Ef 6,14-17). Mindezekben a kifejezésekben háborúkról van ugyan szó, de ezeket lelki fegyverekkel vívják meg.
A végidőkben azonban - amint ezt az ÚSZ apokaliptikus részeiben olvassuk - egy végső, döntő csatára kerül sor. A Jel ennek a végső háborúnak az egyes fázisait mitologikus képekben beszéli el. Mihálynak és az ő angyalainak a harca a mennyben kezdődik el a sárkánnyal (Jel 12,7), majd a földre vetett sárkány a gyülekezettel folytatja a harcot (12,17). Ezután következik a nagy messiási csata, amely a mélységből feljövő vadállat és valamennyi Krisztus-ellenes haderő leveréséhez vezet (16,16; 19,11-21). Végül az EZERÉVES URALOM után a Sátán még egy háborút indít a szent város ellen, de Isten tüze elpusztítja szövetségeseivel együtt (20,7-10).
BF
