Hadviselés
Hadviselés Izráel történetének legrégibb háborúit a honfoglalás és a bírák harcai képezték. Valóságos »hőskora« volt ez az ÓSZ népének, s a hősi történeteket valószínűleg azok a régi krónikák tartalmazták, amelyeket csak névről ismerünk: »az Úr harcainak könyve« (4Móz 21,14) és a »Jásár könyve« (Józs 10,13; 2Sám 1,18) - az utóbbinál a Jásár név vagy szó jelentése is bizonytalan. Ilyen hősi ének, valóságos ballada a Debóra éneke is (Bír 5), amelynek keletkezése csaknem egyidejű a megénekelt eseménnyel. Dávid terjeszkedő háborúkat folytatott, a szomszédos kisebb országok meghódításával. Salamon után azonban Izráel háborúi egyre inkább védekező jellegűek lettek.
Egy háború kirobbanásának többféle oka lehetett, pl. területszerző igény (Bír 11,12kk), rabló-hadjárat (1Kir 20,2kk); Izráel és Júda közt az elsőbbség és a diktálás igénye (Ézs 7,1.5-6), a nagyhatalmaknál pedig a hódító politika (2Kir 15,29; 17,3-6; 24,10kk; 25,1kk). A háborúkat nem előzte meg hadüzenet. Különleges eset volt, amikor Amacjá júdai király azt üzente Jéhú izráeli királynak, hogy »jöjj, nézzünk (szálljunk) szembe egymással!« (2Kir 14,8). Különben általában az olvasható, hogy pl. felvonultak a filiszteusok Izráel ellen (1Sám 7,7). Felvonult a védekező hadsereg is, táborba szállnak egymással szemben, és alkalmas időben megkezdődik a csata.
A táborozásnál, de a hadsereg előrenyomulásánál is megtették a szükséges óvintézkedéseket. Ilyen volt pl. a zárt hadirend alkotása, melyet a h. szóhasználat »ötös beosztásnak« nevez: a tábor magva középen foglalt helyet, előtte és mögötte volt az elő- és utóvéd, jobbról-balról pedig a két szárny (Bír 7,11). - Háborút rendszerint a tavaszi-nyári időszakban viseltek, amikor az időjárás is kedvező volt, a hadsereg ellátása is jobban biztosítható volt. 2Sám 11,1 a tavaszi évszakra céloz, amikor elmondja, hogy Dávid hadjáratot kezdett »abban az időben, mikor a királyok háborúba szoktak vonulni«.
A hadviseléssel kapcsolatban volt Izráelben egy igen emberséges törvény: ütközet előtt felszólították a táborba jötteket, hogy akinek új háza, új szőlője van, ha éppen akkor nősült, vagy éppen fél, az menjen haza, ne fél szívvel vegyen részt a csatában (5Móz 20,5-8; vö. Bír 7,3). - A nyílt csatatéren az ütközet sorsa kézitusában dőlt el. Nem volt azonban elég a hősies küzdelem, sem a létszámbeli fölény, megkívántatott a helyzethez szabott taktika. Aj város elfoglalásánál Józsué azt a klasszikus hadi taktikát alkalmazta, hogy színlelt megfutamodással a várost védőket kicsalogatta védett állásaikból, s eközben a hátukba került másik izráelita sereg megrohanta a védtelenül maradt várost (Józs 8,3kk). Gedeon pedig egy szintén gyakori taktikával három részre osztotta csapatát, és háromfelől támadta meg a midjániták táborát (Bír 7,16kk).
Sokkal hosszabb, erőt és türelmet kívánó hadművelet volt a falakkal, bástyákkal megerősített városok ostroma. A városokat, ha nem is mindig egyforma erős anyagból készült, de több méter vastag falgyűrű vette körül. Az ostromlók - hogy a nagy véráldozatot elkerüljék - rendszerint teljesen körülzárták a várost, hogy az utánpótlást lehetetlenné téve kiéheztessék a védőket. Az asszír-babiloni háborúk idején Samária ostroma három évig tartott (2Kir 17,5). Jeruzsálemé másfél évig (2Kir 25,1-3). Közben azért felvonult a »hadi gépezet« is, pl. faltörő kosokkal törték-zúzták a falakat, hogy a támadt résen át behatolhassanak a városba. Nagy mennyiségű földet hordtak össze, ún. töltést emeltek« (2Sám 20,15; 2Kir 19,32), hogy azon juthassanak fel a falakra. Használtak ostromlétrákat is. Természetesen a várvédők is megtették a magukét. A falakról nyilakkal, kövekkel, égő csóvák ledobásával igyekeztek távol tartani az ostromlókat, vagy felgyújtani az ostromgépeket. Több városban külön fellegvárat vagy »tornyot« építettek, ez volt a védőknek az utolsó menedéke (Bír 9,46.50). A kánaáni városok némelyikében maga a templom is erőd volt, pl. Sikemben. Az izraelita királyi városokban a palota egy része volt ilyen vártoronynak kiképezve (1Kir 16,18; 2Kir 15,25). Nehémiás Jeruzsálemben a templom mellett külön erődöt épített (Neh 2,8). A Makkabeusok korában is fontos szerepe volt a várerődnek, Nagy Heródes pedig a templomtér É-i oldalán építette fel az Antónius-várat (ApCsel 22,24).
Ha nyílt ütközetben győzelmet aratott az egyik fél, a megfutamodott ellenséget üldözni kezdte, hogy lehetőleg megsemmisítse (Bír 8,4kk). Azonkívül a »hadijog« szerint következett a zsákmányolás. A győztesek kirabolták az elfoglalt sátortábort, vagy a bevett várost, összeszedték az értékes tárgyakat. Az asszír és babiloni királyok feliratai dicsekedve mondják el, hogy mennyi értéket és kincset vittek el az elfoglalt országokból, többek között Izráelből és Júdából is (vö. 2Kir 24,13; 25,13kk). Természetesen volt »élő zsákmány« is. Márcsak a hadsereg élelmezésére is elhajtották az állatállományt, és ami ennél súlyosabb volt, a foglyul ejtett embereket is. Utóbbiak a nagy deportálások alkalmával a győztes birodalom foglyai voltak (2Kir 17,6; 24,14-16; Jer 52,15.28-30). - Voltak háborúk, melyeknél a fogolyszerzés a rabszolgakereskedés célját szolgálta (Ám 1,6.9; Jóel 4,6). Még Izráel és Júda testvérháborúiban is előfordult a foglyok rabszolgaként való elhurcolása (2Krón 28,8kk).
A győztesek olykor valóságos vérfürdőt rendeztek diadalmámorukban, embertelen kínzásokkal gyötörték a legyőzötteket. A testcsonkítás, megvakítás (2Kir 25,6), karóba húzás és sok más kegyetlenség különösen az asszír-babiloni háborúk velejárója volt. A fegyverekkel elfoglalt városok falait, templomát, palotáit is lerombolták; csak az önkéntes megadás esetében volt ez elkerülhető. Erre céloz Jeremiás próféta Cidkijjá királynak adott tanácsában (Jer 38,17k).
Kegyetlen tudott lenni a győztes Izráel is a szomszédos népekkel vívott háborúk során, különösen a honfoglalás harcaiban. Különösen visszás dolog Isten parancsaként olvasni azt, hogy az elfoglalt városok lakosságát meg kell semmisíteni, értékeikkel együtt (5Móz 7,1k; 1Sám 15,3 stb.). E barbár szokás annak a kornak az emlékét őrzi, amikor a rabszolgatartás még nem volt általános, és az »ember-anyag« értéke nem volt jelentős. Van ugyan itt egy olyan indokolás is, hogy ha Izráel a meghagyott kánaáni lakossággal összekeveredik, az vallási hűtlenséghez vezethet (5Móz 7,2-5.25-26). Ezt az előírást azonban nem teljesítették következetesen már a honfoglalás idején sem (4Móz 31,14-18 stb.).
Itt említendő meg az úri »szent háború« kérdése, mivel többek szerint Izráel háborúit ilyen jellegűnek tekintették, főleg a korai időszakban. Igaz, előfordul néha az a kifejezés, hogy »az Úr harcait harcolni« (1Sám 18,17; 25,28). Ismert az a szóhasználat is, hogy »háborút szentelni« (Jer 6,4; Jóel 4,9), ez azonban nem a háború szentté nyilvánítását jelenti, hanem bizonyos szakrális-rituális előírások megtartását (Józs 3,5). Izráel háborúi azonban ideológiailag nem tartoznak egy sorba a mohamedánok »szent háborúival«, vagy a középkori keresztes hadjáratokkal. Sőt ha néhol arról olvasunk, hogy természeti jelenségekkel maga az Úr segíti győzelemre népét (Józs 10,10k; Bír 4,15), akkor éppen »ideológiailag« az a helyzet, hogy az Úr harcol Izráelért (2Móz 14,14), nem megfordítva. Maga a háború pedig, amint azt Izráel további története is tanúsítja, nagyon is profán és politikai ügy maradt. (Ld. még HÁBORÚ)
TK
