Hallás
Hallás H. sámac, g. akouein, akoé.
A szó alapjelentése: akusztikus észlelés, hallószerv útján szerzett információ, hallóképesség. Az ember, mint tudatos lény, képes a hallottak megértésére, ill. az annak megfelelő viselkedésre is. Sőt az állatok is - ösztöneik segítségével - reagálnak a hallottakra.
A hallás az akusztikus észlelésen túl jelenti a megértést, az odafigyelést, az engedelmességet. Mivel Isten szava, igéje által nyilatkoztatja ki magát, ill. akaratát, ezért a B-ban a hallás, mint olyan, különleges jelentőséget nyer.
1. A hallás mint akusztikus észlelés
A fül az az érzékszerve a testnek, melynek segítségével lehetővé válik a hallás, az akusztikus észlelés (Zsolt 44,2; Mt 11,15; Mk 6,2; 12,37; Lk 9,44; Jel 2,7). Nincs önmagáért való hallás, vagyis mindenféle reakciótól mentes hallás. A hangok akusztikus észlelése elindít egy folyamatot: felfigyelés (1Móz 4,23; 23,11), a hallottak megértése, tudatosulása (1Móz 11,7; 42,23), a hallottak jelentőségének felismerése, az engedelmesség (1Móz 3,17; 23,16; 2Móz 2,7 stb).
Hallani lehet a fül közvetítésével a beszédet (2Sám 19,36; Zsolt 38,14; Ézs 6,9k; Ez 12,2; Dán 12,7k), a zenét (Bír 5,16; 2Sám 15,10), a »vizek zúgását és az erős mennydörgés hangját« (Jel 19,6), az éneket (Jel 5,9k), a zajt (1Kir 6,7; 14,6). Jézus dicséri azon kortársainak halló fülét, akik tanúi lehettek annak a beteljesedésnek, amit sok próféta és igaz sóvárogva vágyott (Mt 13,16k).
2. A hallás mint az isteni kinyilatkoztatás észlelése
A B Istene nem néma hatalmasság, hanem az Ige Istene, vagyis az isteni szó által leplezi le magát és adja tudtul akaratát. A B tanítása szerint az egész teremtett világ kötelessége hallgatni az Isten szavára: »Halljátok meg, egek, figyelj ide, föld, mert az Úr szól!« (Ézs 1,2 vö. 5Móz 32,1).
Az ÚSZ-i időkben pedig a Teremtő Atyaisten bizonyságot tesz Fia mellett és felhív Jézus szava hallgatására: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok« (Mt 17,5b), s akinek pedig »van füle a hallásra, hallja« (Mt 11,15; 13,9.43; Jel 2,7). Jézus pedig azonosítja magát tanítványaival, ezért történhetik meg az, hogy aki őket hallgatja, mintha magát Jézust hallaná beszélni (Lk 10,16). Az isteni kinyilatkoztatást illetően oly nagy jelentősége van a hallásnak, hogy többnyire még a vízióhoz is audíció társul (2Móz 3,1kk; Ézs 6,1kk; Jer 1,11kk; Ám 7-9). Az ÓSZ gyakori fordulatai, mint pl. a nö'um jahveh (Ez 5,11; 12,25; 13,8; Ám 2,11; 3,10; 6,8; 9,12k), vagy a vajöhi döbar jahveh (Jer 1,4.11; 2,1; 13,8; Ez 3,16; 6,1; 7,1; 11,14) is a hallás különleges fontosságát hangsúlyozzák.
3. A történelem korai időszakaiban Isten szavát közvetlenül lehetett hallani (5Móz 5,26k), később a közvetett hallás, vagyis az Isten szavának a törvényben és a szent iratokban való fel- és elismerése lesz általánossá (Neh 8,1-3; Fil 4,9; Kol 1,5; Lk 16,29; Jel 1,3).
4. A hallás mint a hitre jutás útja
Isten szava az akusztikus észlelésen túl igényli a belső megértést, azonosulást (Mt 11,15; Mk 7,14), s ha ez bekövetkezik, akkor a meghallott ige hitet támaszt (Jn 5,24; Róm 10,14) és engedelmességre késztet (Mt 7,24; Lk 8,21; Jak 1,22-25). Ellenkező esetben bosszússá, megátalkodottá tesz, megkeményít, s benne hagy a hitetlenségben (1Móz 42,21; 5Móz 21,18kk; Mt 15,12; Mk 4,12; Zsid 4,2).
A hallásnak tehát - a B tanítása szerint - sorsdöntő jelentősége van (Jn 18,37; 1Jn 4,6). A bűnt elkövető ember fél az Isten szavától és azt nem akarja hallani (1Móz 3,8.10). Isten szava nyugtalanítja a vétkest (ApCsel 2,37; 5,33). Az Isten szavával szembeni helyes magatartás: »Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!« (1Sám 3,9k). »Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem« (Jn 10,27). Olykor Isten egyeseket »kimondhatatlan beszédek« hallgatásával tüntet ki (2Kor 12,4). Isten szeretetének végső titkait azonban egyetlen emberi fül sem hallotta még (1Kor 2,8).
5. A B beszél arról is, hogy Isten is hall, odafigyel, meghallgat. Sőt olykor ezt egészen antropomorf módon teszi, amikor is megemlíti az Isten fülét (2Kir 19,16; 2Krón 6,40; Zsolt 10,17; 31,3; 71,2; 86,1). Isten meghallgatja a szorongattatottak, a nyomorúságban lévők kiáltását (2Móz 3,7), a sírást és sóhajtozást (Zsolt 6,9; 102,20k), az ártatlanul kiontott vér (1Móz 4,10), valamint a szociális igazságtalanságot szenvedők kiáltását (Jak 5,4), népe zúgolódását (2Móz 16,7; 4Móz 12,2) éppúgy, mint az imádságot és könyörgést (1Kir 8,28; 9,3). Azonban nem hallgatja meg a szövetségszegőt, az idegen istenek után futkosót (Jer 11,10k; Ez 8,18). A bálványoknak noha van - emberi kéz által csinált - fülük, mégsem hallanak, következésképp nem is tudnak meghallgatni (Zsolt 115,6; 135,17; Ézs 45,20; 46,7; Dán 5,23; Jel 9,20).
6. A B átvitt értelemben beszél arról, hogy hall az ég (5Móz 32,1), a föld (Ézs 1,2; 34,1; Jer 6,19), a hegyek és a halmok (Mik 6,1k), a szigetek (Ézs 41,1), a pusztulás és a halál (Jób 28,22).
DI
