Héber nyelv, irodalom
Héber nyelv, irodalom 1. A »héber nyelv« megjelöléssel viszonylag későn találkozunk. Először a g. JÉZUS SIRÁK könyve c. apokrifus irat előszavában (Kr. e. 130 körül), majd később a Misnában. Korábban a júdai (nyelv) elnevezést használták (2Kir 18,26), ugyanígy értendő Ézs 19,18-ban a »kánaáni nyelv«. Maga a HÉBER név is eredetileg tágabb értelmű volt, mint az izraelita vagy júdai elnevezés (1Móz 39,14; 2Móz 21,2; 1Sám 14,21). Az ÚSZ-ben már a h. és az izraelita nevek azonos értelemben használtak (pl. 2Kor 11,22), bár a »héber« név olykor a zsidókeresztyének megkülönböztetője a prozelitákkal szemben (ApCsel 6,1).
H. nyelven írták az ÓSZ könyveit (néhány arám részlet kivételével). Ez a nyelv a klasszikus B-i vagy óhéber. E h. nyelvet a mindennapi használatból a babiloni fogság utáni szd.-okban lassan kiszorította az arám nyelv, ezt beszélte Jézus is (Mk 5,41; Mt 27,46). A Szentírást azonban az istentiszteleten továbbra is h. nyelven olvasták (vö. Lk 4,16kk); ennek egy továbbfejlődő változatát használták a rabbik, ezen írták a Talmudot, és e későbbi liturgiai teológiai nyelvet nevezték újhébernek. A mai Izráel állam hivatalos és mindennapi nyelve az ivrít (ez tulajdonképpen a »héber« szó kissé módosult alakja); ennek az alapja B-i nyelvtan és szókincs, de természetesen nagy mértékben kibővítve a modern élet által megkövetelt új szókészlettel. - A továbbiakban itt csak a B-i h. nyelvről és irodalomról lesz szó.
A B-i h. nyelv a sémita nyelvcsalád ÉNY-i ágához tartozik, mint a kánaáni nyelvek egy csoportja. Az 1Móz 10, amely nagy vonalakban mutatja be a (Nóé fiaitól származtatott) nép- és nyelvcsaládokat, a 21. v.-ben megállapítja, hogy Sém Héber összes fiainak az őse. Maga Héber azonban az elágazó rokonságnak egy későbbi tagja (24), és maga is egy sokkal tágabb körű népi rokonságot képvisel, és nem azonos a későbbi Izráellel, vagy az annak elődeiként ismert pátriarchákkal (vö. még 11,14kk). Mai szemmel nézve a sémita nép- és nyelvrokonság más tagolódást mutat. A legfontosabb népek a K-i ágon a babiloni és asszír nép, nyelvük összefoglaló neve az AKKÁD. A NY-i ágnak vannak D-i hajtásai Afrika és Ázsia területén: az etióp és (az ó-egyiptomiból kifejlődött) kopt, valamint az arab nyelv. Az É-i ághoz tartozik az arám és a fiatalabb szír, valamint a kánaáni nyelvjárások. Az utóbbiak É-i csoportjához számítják az ugariti és a föníciai nyelveket; a D-ieknek a nyelvemlékeiből ismerjük az (Izráel előtti időből való) amarnai levelek magyarázó kánaáni glosszáit, a móábi nyelvjárást és végül az irodalmilag hatalmas anyaggal dokumentált B-i h.-t.
A B-i h. nyelv nem egészen egységes. Feltételezés szerint Izráel ősei egyfajta arám dialektust (5Móz 26,5) beszéltek, amelyet a letelepedés után háttérbe szorított a kánaáni nyelv. De felismerhetők benne az akkád nyelv elemeinek bizonyos nyomai is, ami feltételezi, hogy egy régebbi őshazában egymás közelében éltek e népcsoportok. Mindenesetre az ÓSZ nyelvét ma a Kr. u. 6-7. szd. zsidó írástudóinak, az ún. masszórétáknak az egységesítő munkája alapján ismerjük. Ezen a réven egy pontosan kidolgozott nyelvtani rendszer áll előttünk - abból az időből, amikor a h. írás (akárcsak az arám, a szír vagy az arab) eredetileg csak mássalhangzó-jeleket ismert és használt; a magánhangzók jelölésének a módja is a masszórétáktól való.
2. A nyelvtani rendszer
a) A h. ábécé 22 mássalhangzóból áll. Megvannak természetesen a nyelvben a magánhangzók is, ezeknek azonban csak a szó alapjelentését módosító szerepük van a ragozás során. Olyan értelemmódosulás más-más magánhangzók beiktatásával nem történhet, mint a magyarban (pl. farag, forog, féreg, fürge). A h.-ben egy általában három mássalhangzóból álló szógyök egy meghatározott fogalom hordozója, s a közéjük kerülő magánhangzók, vagy az elő- és utóragok csupán a ragozás vagy a szóképzés eszközei. Pl. a m-l-k szógyök a királyi uralkodás fogalmát rögzíti, s a változások csak ilyenek lehetnek: málak = »uralkodott«; jimlók = »uralkodik«; melek = »király«; malkáh = »királynő«; mamlákáh = »királyság, ország« stb.
A mássalhangzók közt van néhány, a mi nyelvünk számára idegenszerű, ún. torokhang, pl. az alef és az ajin (az előbbi gyenge, az utóbbi valamivel erősebb hehezet-szerű hang), vagy a hé és a hét (az utóbbi kemény h hangzó). Idegenszerűek az ún. emfatikus, erős nyomatékkal ejtett hangzók: a kemény t (tét), a c (cáde) és a k (kóf). Az is külön sajátosság, hogy néhány mássalhangzó (a szóban elfoglalt helyétől függően) olykor keményebben, olykor lágyabban ejtendő. Az ún. akadémikus olvasásban csak egy mássalhangzónál érzékelhetjük a különbséget: a pé betű kiejtése olykor p, olykor f (vö. a g. py és phí különbségét). Az ivrít nyelvben több ilyen különbség van. - Feltehető, hogy Izráel népe tájegységenként dialektusbeli különbséggel ejtett egyes hangzókat. Ismert példa Bír 12,6-ban a sibbólet - szibbólet kiejtéskülönbség; és ilyen dialektusbeli változat látható ilyen szavaknál, mint pl. zácak és cácak, mindkettő jelentése: »kiált«.
b) A h. névszók hímneműek vagy nőneműek. Állhatnak egyes és többes számban, és előfordul még egy kettős számú forma is, pl. páros testrészek említésekor. - Előfordul, hogy fajtanevek említésekor a h. egyes számot használ többes értelemben, pl. mezei vad = vadak, égi madár = madarak. Vannak csak többes alakú főnevek, pl. »arcok« = arc, valaminek az eleje, felszíne; ilyen az Isten-név: 'elóhím. Etimológiailag megmagyarázható néhány (főleg földrajzi) név kettős számú alakja, pl. micrajim = Egyiptom.
Szókapcsolatokban, főleg birtokos szerkezetben az alárendelt szerepet játszó birtokot jelentő főnév szóvégi alakja gyakran megváltozik (olykor a szó magánhangzói is); az ilyen szó ún. konstruált helyzetben és alakban áll az abszolút, változatlan alakú birtokos előtt. A nyelv történetében azonkívül történtek olyan változások, hogy a szó eredeti alakja idővel módosult, de ragozott formában az eredeti alak visszatér, pl. melek = »király«, eredeti alakja volt malk, ezért malkí = »királyom«. (Hasonló jelenséget a mi nyelvünk is ismer, pl. az eredeti hév szóból van a hő, hőség, de a heves vérű ember hévvel magyaráz stb.)
A névszók egykor meglévő esetvégződései (alany-, tárgy- és birtokos eset) a B-i h.-ben lekoptak. Így vagy a mondat összefüggése, vagy prepozíciók használata szabja meg, hogy milyen esetnek veendő a szó. - A névmások sorából hiányzik a birtokos névmás. Ezek helyett a h. - ugyanúgy, mint a magyar - birtokos személyragokat (suffixumokat) használ: könyvem, könyveik stb. Érdekes jellegzetesség, amikor ugyanannak a főnévnek egyes és többes számú alakja áll egymás mellett (birtokviszonyban), ami felsőfokot akar kifejezni, pl. énekek éneke = a legszebb ének, a szentek szentje = a legszentebb hely; találó fordítás Károlinál a »felette nagy hiábavalóság« - a »hiábavalóságok hiábavalósága« helyett (Préd 1,2).
A birtokos ragozáson kívül a h. a névszó alapjelentésének módosítására ragok és névutók helyett prepoziciókat használ. A prepozíciók érdekessége, hogy önálló szavakként ragozhatók, akárcsak a magyarban az önállósult ragok és névutók (pl. nekem, veled, utána).
c) Ami a h. igéket illeti, az igék legegyszerűbb (szótári) alakja egy három mássalhangzóból álló igegyök, amely az ige által kifejezett cselekvés, történés fogalmát hordozza. Az igeragozás során először is nyelvtani eszközök (hangzókettőzés, praeformativumok) segítségével hét ún. igetörzset képezhetünk. Ezek által olyan jelentésmódosulások jönnek létre, aminek az alapján beszélünk cselekvő, szenvedő, visszaható, műveltető, kölcsönös jelentésű ragozásról (pl. öl, megöletik, megöli magát, öldököl, mással megölet, megölik egymást). Az alapjelentésből következően nem minden igének használatos mindegyik igetörzsbeli alakja; továbbá a magyar fordításban néha más igét használunk a más-más igetörzsbeni jelentés visszaadására (pl. lát, láttat = mutat, láttatja magát = megjelenik stb.).
Az igeragozásban két idői forma van, latin elnevezéssel élve az egyik perfectum, a másik imperfectum. Az első általában a befejezett cselekvést fejezi ki, jelentése tehát múlt idő, a második a folyamatban levő, vagy ezután következő cselekvésre, történésre utal, jelentése tehát lehet jelen, vagy jövő idejű. Voltaképpen ez a két idői forma nem egészen fedi a modern idői kategóriákat, mert a leíró, (el)beszélő, az imádkozó vagy a prófétai igét hirdető ember szempontjából nézve lehet a perfectum a jelenre, vagy a jövőre irányuló kijelentés; az imperfectum viszont lehet múlt idejűnek tekintett közlés. (A próféta pl. így kezdi mondanivalóját: Így szólt az Úr:… - ámde a próféta csak most mondja el, hogy mit mond az Úr. Vagy: a 2. zsoltár elején az, hogy »miért zúgolódnak a pogányok« - tulajdonképpen perfectumban van, és talán a g. aorisztosz-t közelíti meg a jelentése: »miért zúdultak fel a pogányok?«) Egészen különleges az igeidők előtt az »és« (h. váv) kötőszó használata, amikor az ún. váv consecutivum alkalmazásánál az elbeszélő imperfectum múlt idővel, a prófétai perfectum pedig jövő idővel fordítandó.
Számunkra külön érdekessége a h. igeragozásnak, hogy használatos a tárgyas igeragozás: az igealak végéhez csatolt suffixum a cselekvés tárgyára mutat, tehát nem kell külön kitenni az engem, téged stb. tárgyat, mint az indogermán nyelvekben: »Magasztallak, Uram, mert megmentettél« (Zsolt 30,2).
Fontos szerepük van az igeneveknek. A participium pl. nemcsak melléknévi jelentésű lehet, hanem egy személyes névmás (vagy más meghatározott alany) mellett többnyire jelen idejű ragozott igealak: »én özönvizet hozó (vagyok)« - »özönvizet hozok« (1Móz 6,17). (Ez a mai ivrít nyelv gyakorlata a praesens igeidő kifejezésére.) A ragozott participium feloldható mellékmondatként: »gyűlölőim« - »akik engem gyűlölnek«; »szeretőim« = »akik engem szeretnek« (2Móz 20,5k). - Az önmagában álló ún. infinitivus absolutus nemcsak egyszerű főnévi igenév lehet, hanem többféle, a mondat összefüggéséből megállapítható igealak, pl. »loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök« - a betű szerinti »lopni, gyilkolni...« helyett (Jer 7,9). Különösen jellemző hebraizmus az, amikor ugyanannak az igének infinitivusa és ragozott alakja áll egymás mellett, a cselekvés intenzitásának a kifejezésére. E szerkezet fordításaiként ismertek a »látván látnak, hallván hallanak« típusú kifejezések, amelyek azonban a g. (és latin) fordítás participiumait követik. Valójában egy ilyen kifejezés, hogy »ha hallgatván hallgattok« azt jelenti, hogy »ha engedelmesen hallgattok« (2Móz 19,5). A másik infinitivus alak (constructus) ragozható és prepozíciókkal kapcsolható; ilyenkor főnévnek fogható fel (bár fordítása nehézkes), vagy feloldható mellékmondattal, pl. »ülésedben, járásodban, lefekvésedben, fölkelésedben« = »amikor ülsz, jársz, lefekszel, fölkelsz« (5Móz 6,7).
d) A h. mondatszerkesztés jellegzetességei közé tartozik elsőrenden az, hogy az állítmány lehet ige (verbális mondat), de lehet névszó is (nominális mondat), nem kell állítmánykiegészítő igét használni, mint pl. az indogermán nyelvekben. Ilyen névszói állítmányú mondatok: »Az Úré a föld« (Zsolt 24,1), »az Úr igéje igaz« (Zsolt 33,4) stb. A kijelentő mondatok mellett aztán saját szerkesztési formájuk van (szórend, bizonyos formulák, prepozíciók használata) a kérdő, óhajtó, feltételes vagy éppen eskümondatoknak.
Különösen az elbeszélő stílushoz hozzátartozik az összetett mondatok használata. A régebbi elbeszélő irodalom szívesen használta a mellérendelő összetételt, gyakran rövid tőmondatokkal: »Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. Föltette az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában« (1Móz 21,14). - Az alárendelő összetétel inkább a későbbi szd.-ok stílusára jellemző: »azután enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik« (5Móz 8,3 rev. Károli).
3. A h. írás eredetileg csak mássalhangzójeleket ismert és használt. Egy hajdani képírásból alakultak ki a betűjelek úgy, hogy a lerajzolt tárgy nevének csak a kezdőbetűjét olvasták ki. Éppen a föníciai-kánaáni nyelvterületen jött létre ez a betűírás, amely roppant egyszerűvé tette az írás-olvasást, hiszen az ókori K-en több száz írásjegyet használtak a szavak, szótagok írására. Ehelyett csupán a mássalhangzók számának megfelelő számú - a h.-ben 22 - betűre volt szükség. E betűírás régi rajzú típusát föníciai (vagy ó-sémita) írásnak nevezzük, mivel legrégibb emlékei föníciai kőkoporsókon maradtak fenn a Kr. e. 10. szd.-ból. Palesztinából az archeológia leletanyagából ismerjük ennek az írásnak néhány emlékét. Ilyen az Ezékiás király által készíttetett Silóah-alagút emléktáblája (vö. 2Kir 20,20), Mésa móábi király emlékoszlopa Transz-Jordániában, amely említi Omri és Aháb király nevét (vö. 2Kir 3,4kk), a lákisi levelek a Kr. e. 587-es babiloni háború idejéből, és még több más.
Az ó-sémita írásjeleket a fogság utáni időben - az arám nyelv elterjedésével együtt - felváltották az arám írás betűi, s ezekből fejlődtek ki a ma használatban levő h. betűk. Jellegzetes betűformái miatt kvadrát-írásnak nevezzük e mai h. írást, mivel a betűk köré egy négyzet rajzolható, s a legtöbb betű ki is tölti e négyzetet. Mind az ó-sémita, mind a kvadrát-írás különálló betűket használ, csak a mai ivrít írás használja a betűket összekapcsoló kurzív írásmódot.
Amikor a h. nyelv lassan megszűnt beszélt nyelv lenni, a pontos olvasás kedvéért a hosszú magánhangzók jelölésére először mássalhangzó-jeleket kezdtek használni (pl. az amúgy is átmeneti hangzónak számító v betűjelével jelölték az ó és ú magánhangzókat, j betűvel a hosszú í-t). A már említett masszóréták pedig egy teljes magánhangzó-jelölési rendszert dolgoztak ki: pontok és vonalkák kombinációjával minden magánhangzó egyértelműen jelölhetővé vált. A magánhangzó-jeleket (egy kivételével) a mássalhangzók alá írták, azért e szisztéma neve: sor alatti (infralineáris) pontozás.
4. A h. irodalom klasszikus alkotásai közé - tárgykörünknek megfelelően - a kanonikus ÓSZ könyveit soroljuk. E könyvekben majd ezer év írásai vannak összegyűjtve. Legrégebbi darabjának a Debóra énekét (Bír 5) tartják, Kr. e. 1100 tájáról, a legkésőbben lezáródott könyv Dán Kr. e. 165-ből. - A B-i könyvek többsége nem egyszerre készült egy szerző keze munkájaként, hanem gyűjtés, kiegészülés, szerkesztés eredménye. A végső írásba foglalók források alapján dolgoztak, vagy a szájhagyományból merítettek. Igen régi írott forrásként említi 4Móz 21,14 az ÚR HARCAINAK KÖNYVÉT; Józs 10,3 és 2Sám 1,18 pedig a JÁSÁR KÖNYVÉT. Izráel hőskorának az emlékeit foglalhatták össze ezek - költői formában. Később a 1-2Kir rendszeresen hivatkoznak az Izráel, ill. Júda királyai történetének könyvére, még korábban a Salamon uralkodásáról írt könyvre. Évkönyvek, annalesek lehettek ezek, melyekből a B-író csak a maga szempontjai szerint legfontosabb eseményeket válogatta ki. Szájhagyományként őrizték sokáig Izráel előtörténetének, a pátriarchák életének eseményeit, később a próféta-legendákat (Illés, Elizeus). Bizonyosan voltak régi törvénygyűjtemények: a Tízparancsolat rövid formája; a 2Móz 21-23. r.-ben levő »Szövetség könyve« talán már a bírák kora végén meglevő - főként bíráskodási törvénygyűjtemény volt. - Az összefüggő történeti elbeszélések közül egyik legrégibb a Dávid trónjának utódlásáért folytatott (családi) küzdelem leírása (2Sám 9;-1Kir 2), alig valamivel későbbi keletű a leírt eseményeknél. - A B költői részleteiből is vannak, amelyek archaikus nyelvezetükkel elárulják régi eredetüket (Mózes éneke az 5Móz 32-ben, a 18., 78. zsoltár stb.) - Az írópróféták kora általában ismert, a nevük alatt álló könyvek keletkezési ideje így adva volna. De különösen a nagy prófétai könyvek (főleg Ézsaiás, Jeremiás) elemzése azt mutatja, hogy itt gyűjteményekről és fokozatos kiegészülésről van szó.
Az ÓSZ-i prózairodalom nagy korszaka a Kr. e. 10-9. szd. Ekkor történik meg a PENTATEUCHOS alapiratának formába öntése, továbbá a már említett családtörténet: 2Sám 9kk r. A királyság kora történeti anyagának első megírása is megtörténhetett a 8-7. szd.-ban. Időközben - feltehetően még a 700-as évek vége felé - elkészült az 5Móz 12-26 nagy törvénygyűjteménye, a Deuteronomium törvénykönyve. Ennek a bevezetése, főleg a 6-11. r.-ben olvasható intő beszédek irodalmi stílusa és teológiai felfogása olyan nagy hatású volt, hogy a deuteronomista iskolának nevezett írói közösség Izráel egész addig megírt történetét (Józs-tól a Kir végéig) ilyen szellemben átdolgozta. Érvényesül ebben a fogság előtti próféták hatása a vallási, erkölcsi és társadalmi élet megítélésében, ezért e deuteronomista történetírást prófétai történetírásként szokták értékelni. Mert van egy, a Kr. e. 5. szd.-ra keltezhető másik nagy történeti mű, mely a királyság korának párhuzamos rajzát adja, s ezt kiegészíti a fogság utáni kor eseményeivel. A Krón, Ezsd és Neh adják elő mindezt, és jellegzetes papi-lévitai, kultuszi érdeklődésükre tekintettel az ún. papi történetírás produktumainak tartjuk őket. Mintegy bevezetésül szolgál hozzájuk a 1-5Móz legfiatalabb irodalmi rétege, a Papi irat. (Ld. még IRODALOMKRITIKA)
A próféciák, a zsoltárköltészet, a bölcsességirodalom termékei folyamatosan épülnek bele az ÓSZ-i irodalomba, ahogyan az idetartozó B-i könyvek címei alatt olvashatók. Egyébként is ezek kisebb-nagyobb mértékben jelen vannak a történeti könyvekben is. Mózes öt könyvében pl. van történetírás, vannak törvények, énekek, nemzetségtáblázatok, népszámlálási adatok, áldás- és átokformulák; ld. FORMATÖRTÉNET, MŰFAJOK.
Az ÓSZ-i h. irodalom abban a vonatkozásban egyedülálló, hogy hitünk szerint a B írói isteni kijelentést foglaltak írásba. Egyébként azonban nem elszigetelt jelenség az ókori K irodalmi kultúrájában. Az ÓSZ írói ismerték koruk »világirodalmát«, és írásaikban olykor fel is használták annak elemeit; elég az özönvíztörténetre, a Hammurabi törvényeihez való hasonlóságra, a himnikus vagy a bölcselő irodalomban fellelhető egyiptomi, mezopotámiai vagy ugariti hatásra gondolni.
A h. irodalom további termékei meglelhetők az apokrifus irodalomban, a qumráni iratokban. Majd pedig folytatódik a talmudi és rabbinusi irodalomban, ez azonban már egy későbbi h. irodalom része.
TK
