Hiábavalóság
Hiábavalóság Minden, ami nem örök érvényű és maradandó, az a B nyelvén hiábavalóság. Olyan az ember, mint a lehelet, a napjai, mint az átfutó árnyék (Zsolt 144,4), elmúlik az ember, mint a fűnek virága (Ézs 40,6; 1Pt 1,24). Sőt elmúlik maga a világ is, minden kívánságával együtt (1Kor 7,31). Aki például az indulatai felett nem tud uralkodni, annak a kegyessége is hiábavaló (Jak 1,26). És hiábavaló az az istentisztelet is, amely bálványok imádásával történik, mivel ezek a bálványok segítségre képtelen emberi alkotások (1Sám 12,21). Isten, az örök maradandóság előtt nem állhat meg az olyan ember, aki hiábavalóság után sóvárog (Zsolt 24,4). Az istenfélő ember ennélfogva nem veti tekintetét a haszontalan dolgokra (Zsolt 101,3), sőt azért imádkozik, hogy Isten távoztassa el ezeket tőle (Péld 30,8).
A hiábavalóság a g. mataiotész és a h. hebel fordítása. A h. szó könnyű szellőt, leheletet jelent és így a ruah parallelje (Ézs 57,13). Ezzel fejezték ki a pogány bálványok »semmi voltát« is (5Móz 32,21), mivel ezek »hazug« bálványok (Zsolt 31,7), amelyek képtelenek arra, hogy isteni hatalmuknak bizonyságát nyújtsák, például esőt hívjanak elő (Jer 14,22), nem tudnak a népnek a szükségben segítségére sietni: »Bizony, hamis isteneik voltak elődeinknek, hiábavalók, egyik sem ér semmit« - mondja Jeremiás (16,19). Ennek analógiájára nevezi Egyiptomot is hebel-nek, mivel képtelen arra, hogy segítséget nyújtson az asszír betörés ellen. Az Úr szemére is hányja a népnek, hogy a fáraónál keresnek oltalmat, holott Egyiptom segítsége üres hiábavalóság (Ézs 30,2.7).
A Péld-ben a hebel szó parallel a seker-rel, ami hazugságot, csalárdságot jelent (Péld 21,6; 31,30). Ezért az ember csak »semmiség« Isten előtt, olyan, mint a lehelet, mint az árnyék (Zsolt 39,6), mint a pára (Zsolt 62,10). Mindezek mellett »az Úr tudja, milyen hiábavalók az ember gondolatai« (Zsolt 94,11).
A hiábavalóság szó leggyakrabban azonban a Préd-ban fordul elő. Úgy tűnik, mintha a Préd a hebel szót központi gondolatává tette volna. Hiábavalóság a haszontalan, céltalan földi élet és annak mulandó örömei és kincsei. Bár ez utóbbiakat ő is úgy tekinti, mint Isten adományait, a földi mulandóságukra mégis nagy keserűséggel gondol. Miközben a hebel szóval jellemzi az emberek cselekedeteit és a munkáját, ezt úgy teszi, hogy szembeállítja velük az Isten munkáját, cselekedeteit, amelyek tökéletesek és maradandók, mert »mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad, nincs ahhoz hozzátennivaló és nincs belőle elvennivaló« (Préd 3,14). Isten cselekedeteivel szemben viszont, amit az ember véghezvisz, csupán hebel és közben elvétetik tőle az a lehetőség, hogy valami nagy tett segítségével fennmaradjon az emléke és így a hírnév által örök továbbélést szerezzen. »Minden hiábavalóság« - mondja összegezve (1,2; 12,8).
Az ÚSZ-ben a g. »mataiotész« szó jelentése »tartalom nélküli, üres«. Elsősorban Pál használja. Szerinte a pogányok a maguk istenismeretében »hiábavalóságokra jutottak«, mivel az egy Istennek a számukra járható, elérhető megismerésétől eltértek, elhajoltak (Róm 1,2). Aztán még keményebben azt írja: »a teremtett világ a hiábavalóságnak vettetett alá«, amelynek egyszer, az Isten gyermekei dicsőségének a nyilvánvalóvá lételekor, vége lesz (Róm 8,20).
BF
