Hóseás könyve
Hóseás könyve A tizenkét »kis próféta« könyveinek sorában az első. Hóseás házasélete és annak az Úr és Izráel kapcsolatára vetítése elsősorban az 1-3. r.-ben van leírva.
A legszebb szövetség emberi viszonylatban a házasság, amelyet azonban végzetesen megronthat a házasságtörés. Ez utóbbi történt magasabb szinten akkor, amikor Izráel, mint hűtlen házastárs, megszegte »férjével« (2,9.18), az Úrral kötött szövetségét, és Kánaán isteneihez, elsősorban Baalhoz pártolt.
A 4-14. r. rövidebb prófétai kijelentések gyűjteménye, laza összefüggésben, néha egészen töredékesen. Valószínű, hogy az egykor hosszabb beszédek magvát, legjellegzetesebb mondatait őrizte meg az emlékezet, s ezeket foglalták végül is könyvbe.
A hóseási próféciák túlnyomórészt ítéletes tartalmúak. Kifejezésre jut ez abban is, hogy a próféta ominózus neveket adott gyermekeinek: az első fiát Jezréelnek nevezi, emlékeztetőül arra a vérfürdőre, melynek során Jéhú kiirtotta ugyan Aháb és Jezábel családjait és a Baal tisztelőit (2Kir 10), a Jahve vallás helyzete mégsem lett jobb, ezért a jezréeli vérontás értelmetlen tömegmészárlás maradt. Leányának a Lóruhámá (= Nincs irgalom) nevet adta, legkisebb fiának pedig a Ló-ammi (= Nem népem) nevet, utalva arra, hogy az Úr ítélete feltartóztathatatlan.
Az É-i ország, Izráel mindig jobban ki volt téve a kánaáni vallás kísértéseinek. Baal oltárai ott álltak az áldozóhalmokon, mellettük a termékenység istennőjének, Asérának a szent fái. Tiszteletükhöz hozzátartoztak a termékenységi mágia különböző fajtái, köztük a prófétákat legjobban megbotránkoztató »istentisztelet«, a részegségig fajuló áldozati lakomák és a »szent paráznaság«. Mindez abban a hiszemben történt, hogy Baal a természet ura, tőle kell kérni és várni a föld termését (ld. BAAL). Hóseás ezért azzal fenyegetett, hogy hiába lesz minden kultuszi és mágikus mesterkedés, mert az Úr megvonja az esőt, nem lesz termés, és akkor majd rájön Izráel, hogy kitől is kapja a gabonát, mustot és olajat (2,7-15). Különös haraggal ostorozta az áldozóhalmok papságát, hiszen az ő jóváhagyásukkal folyt a szentségtelen kultusz (4,4-14; 5,1k; 6,9k). Egyenesen rablóbandához hasonlítja őket (6,9), akik a hiszékeny emberek áldozataiból élősködnek. - Volt Izráelben még egy botránkoztató vallási dolog, a Bételben és Dánban felállított aranyborjúszobrok tisztelete, ami ellen Hóseás több ízben is kikelt (8,5k; 10,5k).
A hamis istentisztelet azonban csak egyik témája Hóseásnak. A 4-14. r.-ből kitűnik, hogy figyelemmel kísérte és kritikával illette népének társadalmi életét is. Romlottnak tartotta az egész vezető réteget, még a királyság intézményét sem nézte jó szemmel. Korának viszonyaiból jól érthető ez. A »királyt választottak, de nélkülem« kitétel (8,4; vö. 13,10) emlékeztet arra, hogy a Kr. e. 752 és 732 között élt öt izráeli király közül négy gyilkosság áldozata lett, egyik király a másiknak a holttestén át lépett a trónra. (Egy ilyen gyilkos éjszaka jelképes leírása olvasható 7,3-7-ben.) Ez az anarchia viszont annak a pártoskodásnak volt az eredménye, amely megosztotta az ország vezető rétegét: az egyik párt Asszíria, a másik Egyiptom barátságát kereste (7,11; 12,2). A pártoskodás azonban majd meghozza az ítéletes eredményt: »Szelet vetnek, vihart aratnak« (8,7), Izráel Asszíria prédája lesz (9,3; 11,5).
Pedig az Úr kiválasztó szeretetét nagyon szép szavakkal, hasonlatokkal rajzolja Hóseás. Dús lombú szőlőtőnek nevezi Izráelt, amely szép szőlőfürtöket termett (10,1). Gyermekeként szerette az Úr, amikor kihozta Egyiptomból, és járni tanította, a szeretet kötelével vonva maga után (11,14). Izráel azonban a maga feje után járt, a Baalok tiszteletére adta magát (11,2), a kultuszi helyek, Gilgál, Bétel, a hamis istentisztelet helyeivé váltak (4,15). Emiatt következik az ítélet. Az Úr az ítélettartással kapcsolatban önmagát is hasonlítja pl. oroszlánhoz (5,14), párduchoz (13,7), sashoz (8,1), madárfogó hálóhoz (7,12). Fegyver, háború fogja elpusztítani Izráel városait (7,16; 11,6). Megjelenik a szétszóródottság képe, amikor majd Izráel bujdosóvá lesz a népek közt (9,17).
E szétszórtan jelentkező rövid ítéletes próféciák közé beékelődik olykor a jobb jövő vigasztaló képe. Hóseás folytonosan hívta népét a megtérésre (6,1k; 12,7). Az új élet lehetőségét az »új szántás« képével szemlélteti, melynél az igazság vetése a hűség aratását adja majd (10,12). Az ítélettartásban Isten visszaviszi Izráelt a pusztába, hogy azután megtisztulva kaphassa vissza az ígéret földjét (2,16kk). Új szövetséget köt, új »eljegyzést tart« a hűtlenségből megtérő néppel az Úr, és lelki »jegy-ajándékokat« ad neki (2,20-22). Ebben a jövő-reménységben a baljóslatú, ítéletes nevek is jó értelművé válnak: Izráel »Isten vetése« lesz (a Jezréel = »Isten elvet« név jelentésének megfelelően); a »Nincs-irgalom« és a »Nem-népem« nevek elől elveszi az üdvhirdetés a tagadó szót (2,25).
A jobb jövőt ígérő próféciákkal kapcsolatban a kritikai írásmagyarázat, amely Hóseást csak ítélethirdetőnek véli, megkérdőjelezi a hóseási eredetet, és későbbi kiegészítésre gondol. Mindamellett ha arra gondolunk, hogy Hóseás a maga házaséletéből indult ki, ennek pedig fontos része volt az, hogy nem szűnt meg szeretni rossz útra tért feleségét, »ahogyan az Úr (is) szereti Izráel fiait« (3,1), akkor elfogadhatónak látszik az, hogy Isten utolsó szava nem az ítélet volt. Isten nem egyoldalú sablonokban gondolkozó ember, hanem a Szent, aki végső soron üdvakaratának fennmaradását kívánja elérni (11,8k). Mindezzel együtt volt Hóseás Isten szent szeretetének a prófétája.
TK
