Igazságszolgáltatás
Igazságszolgáltatás A legfontosabb emberi jog a szabadság. Mivel azonban az ember társadalomban, közösségben él, nem tehet bármit tetszése szerint, mert esetleg más embereket sért vagy károsít általa. A jogrend szabja meg a szabadság határait, ha pedig valaki ezt a jogrendet megsérti, másokkal szemben bűnt követ el, az igazságszolgáltatás állítja helyre a rendet. Koronként és társadalmanként egyfajta szokásjog érvényesül, s aki az ellen vét, azt maga a közösség ítéli el. A szokásjog íratlan törvényeit aztán idővel kodifikálják, létrejönnek a törvénykönyvek, amelyek rögzítik a jogokat, néven nevezik a jogsértő bűnöket, és útmutatást adnak az igazságszolgáltatáshoz, a bíráskodáshoz. Az ókori K-en híres törvénykönyvek voltak: Hammurabi babiloni törvénykönyve, az asszír és hettita törvénygyűjtemények. Az ÓSZ törvényei esetenként meglepő egyezéseket mutatnak velük, ami nem puszta átvétel következménye, hanem abból adódik, hogy a jogrend azonos alapelvekre épült az ókori K-i világban.
A jogrend és a törvény végső fokon isteni eredetű és isteni oltalom alatt áll. A Hammurabi-törvényeket tartalmazó feliratos oszlopon a napisten kezéből veszi át a király a törvényt. Az ÓSZ-i jog és igazságszolgáltatás forrása is az isteni kijelentés. A Tízparancsolat kőtábláira Isten írta rá a törvényeket (2Móz 24,12 - az isteni eredet jelképes kifejezése), és a későbbi különféle törvények is Istentől jövő tanítás formájában vannak megfogalmazva. A törvények és törvénykönyvek pedig Izráelnek az Úrral való szövetségére hivatkoznak, a jog és az igazság tehát a szövetség függvénye (vö. 2Móz 24,7; 5Móz 9,9; 2Kir 23,2).
Amikor a törvények a jogot és igazságot akarják biztosítani, azt természetesen a mindenkori társadalmi helyzetnek megfelelően teszik. Az ÓSZ korának társadalmában voltak szabadok és rabszolgák, előkelő gazdagok és nincstelen szegények. Az ÓSZ-i törvények ugyan szem előtt tartják ezeket az adottságokat, ugyanakkor azonban méltányos és emberséges magatartást követelnek a kiváltságosabb rétegtől, és különösen tiltják a hatalommal és gazdagsággal való visszaélést a szegények és védtelenek rovására (2Móz 22,20kk; 5Móz 14,27kk; 24,10-22 stb.).
Peres ügyekben az igazságszolgáltatás a bírák feladata volt. A legfőbb bíró a nép vezetője volt, a pusztai vándorlás idején maga Mózes, később a bírák, majd a királyok. Elvileg minden szabad embernek joga volt ahhoz, hogy a nép vezetőjétől kívánjon döntést peres ügyében. De már Mózes története tükrözi, hogy egy ember nem intézheti mindenkinek az ügyes-bajos dolgát, szükség van decentralizálásra. Így választottak kisebb körben működő, alsóbb fokú bíróságokat (2Móz 18,13-27), a letelepedés után pedig minden városnak, faluközösségnek megvolt a maga bírói testülete, a vének tanácsa (5Móz 16,18). Csak a nehezen eldönthető, vagy főbenjáró ügyeket kellett a legfőbb bíróság elé vinni (5Móz 17,8kk). Az utóbbiban már a papok is közreműködtek. jelképezve azt is, hogy az igazságszolgáltatás nem csupán polgári ügy, hanem Isten előtt folyó szent eljárás. Emlékeztet erre az is, hogy régen aki peres ügyével Mózeshez fordult, az »Istent kérdezte meg«, és Mózes valóban »Isten elé vitte ügyüket« (2Móz 18,15.19). Sámuel kultuszi helyeken, Bételben, Micpában, Gilgálban tartott törvénynapokat (1Sám 7,16). Jósáfát király nevezetes bíráskodási reformja során Jeruzsálemben »lévitákat, papokat és izráeli családfőket nevezett ki« a fontosabb peres ügyek intézésére (2Krón 19,8). A fogság utáni, király nélküli korban egyre fontosabb lett a papságnak a szerepe a bíráskodásban is. Jézus korára kifejlődött a nagytanács (szanhedrin), amely 71 tagból állt; vezetője a mindenkori főpap volt, a többi tagok közt is voltak a főpapi tisztet már betöltött, vagy főpapi családból származó személyek, voltak azonkívül előkelő állású emberek és írástudók (Mt 26,57k), részint farizeusok, részint szadduceusok (ApCsel 23,6).
A bírák személyével kapcsolatban a legfontosabb kívánalom az volt, hogy pártatlanok és igazságosak legyenek, akiket nem lehet megvesztegetni (2Móz 18,21; 5Móz 16,19). Hogy ez nem mindig így volt, mutatja a próféták haragos szava (Ézs 10,1k; Mik 3,9kk).
A törvénykezés színhelye a »kapu« volt, a városkapun belüli szabad tér, a nyilvános gyűlések helye (5Móz 21,19; Ám 5,10kk). A bírói testület ülve tárgyalta az ügyet (Ézs 16,5; Dán 7,9; vö. Mt 19,28), a peres felek előttük álltak. A vádlott mellett jobb kéz felől állt a vádló (h. neve szátán = Sátán, vö. Zsolt 109,6; Zak 3,1). A vádat azonban legalább két tanú állításával kellett igazolni. Az emberi aljasság képes volt a hamis tanúzásra is (1Kir 21,8kk; Mt 26,59k), noha már a Tízparancsolat szigorúan tiltotta azt (2Móz 20,16). A vallomást tevőket megeskették (1Kir 8,31k), esküvel kellett bizonyítaniuk ártatlanságukat azoknak, akikre nem lehetett rábizonyítani a bűntettet, lopást (2Móz 22,10), vagy éppen gyilkosságot (5Móz 21,1kk), az utóbbi esetben a szertartásos kézmosás az ártatlanság kifejezője volt (Mt 27,24). Az eskütétel tulajdonképpen »istenítélet« volt, azaz Isten haragjának kihívása arra az esetre, ha valaki hamisan esküdött (Zak 5,3k). Istenítélet jellegű ceremónia volt az ún. átokhozó víz itatása azzal az asszonnyal, akit a férje hűtlenséggel gyanúsított, de nem tudta bizonyítani (4Móz 5,11-31). Általában azonban a bíróságnak mérlegelnie kellett a terhelő és a mentő tanúvallomásokat, és annak alapján kellett a vádlottat igaznak nyilvánítani, vagy bűnösként elítélni. Az utóbbi esetben ki kellett szabni a büntetést az ÓSZ-i törvények előírásai alapján; ld. BÜNTETÉS.
Az ÚSZ-i gyülekezetben alapelv volt az, hogy amennyire lehet, kerülni kell az egymás közti pereskedést, hiszen Jézus azt kívánta, hogy jóval fizessenek a rosszért, és a megbocsátás fedezze el a sérelmeket. De ha már sor került peres ügyekre, Pál apostol határozott kívánsága az volt, hogy ezeket a gyülekezeten belül intézzék el, és semmiképpen se vigyék világi bíróság elé (1Kor 6,1-8). Pál az élete védelmében egyszer élt a fellebbezés jogával, és mint római polgár kérte, hogy ügyével a császári törvényszék foglalkozzék (ApCsel 25,10k).
TK
