Íj, íjász
Íj, íjász Az íj ősrégi támadófegyver, amelyet vadászatra és katonai célból is használtak (1Móz 21,20; 27,3; valamint 1Sám 31,3; 1Krón 12,2; Hós 2,20 stb.). A rugalmas fát különféle anyagokból készült zsinórral feszítették ki (állatszőr, bél, növényi rost). Feltalálói a Kr. e. 2. évezredben a hikszoszok voltak, használata Egyiptomban elterjedt. Később továbbfejlesztették, különféle kötésekkel, fa és szarv kombinációjával, díszekkel egészítették ki. A fémkiegészítéssel készített íjat jelöli az »ércíj« kifejezés, teljesen fémből ugyanis nem készítettek íjat (2Sám 22,35; Zsolt 18,35; Jób 20,24). Az íjból változatosan kialakított heggyel ellátott, és ugyancsak különféle anyagokból készített nyilat lőttek ki. Az íjász felszereléséhez tartozott a nyilak tárolására szolgáló tegez (1Móz 27,3). Az íjászok szerepe a hadviselésben akkor vált jelentőssé, amikor a harci szekerek megjelenésével szükségessé vált a gyalogság részére dobó-, ill. lőfegyverek alkalmazása (2Kir 9,24; 1Kir 22,34).
Szerepe van az íjnak a képes beszédben is. Az íjak száma kifejezi egy hadsereg erejét és nagyságát (2Krón 17,17; Ézs 21,17). A kifeszített, harcra kész íj az erő és a hatalom kifejezése (2Sám 22,35; Jób 29,20). Isten íjként fogja kifeszíteni Júdát (Zak 9,13). Többször a pusztító veszedelem kifejezése az íj vagy az íjász alakja (Zsolt 60,6; Ézs 21,15; Jer 4,29). Valakinek az íját összetörni annyit jelent, mint erejét elvenni, megsemmisíteni az illetőt (Jer 49,35; Hós 1,5). Zak 9,10 és Hós 2,20 a messiási béke jelei közé sorolja az íjak eltűnését is. A meglazult íj képe a megbízhatatlanság és engedetlenség kifejezése (Zsolt 78,57; Hós 7,16). A hűtlenség és gyáva árulás bizonyítéka, hogy valaki íjjal felfegyverkezve megfutamodik (Zsolt 78,8k). (Ld. még NYÍL, FEGYVEREK)
SzCs
