Inspiráció
Inspiráció Latin szó, amely a h. nösema és a g. pnóé ihlet, sugalmazás, g. theupneusztosz, az Istentől sugalmazott fogalmak latin megfelelője. Általános értelemben az isteni önkijelentésnek egyik módját jelenti. Speciális értelemben, mint terminus technicus azt a hitigazságot fejezi ki, amely szerint a B, a teljes Szentírás Isten valóságos beszéde, benne Isten Lelke szólal meg. Más szavakkal megfogalmazva az inspiráció azt jelenti, hogy az egyes B-i könyvek Isten Lelkének különleges hatása alatt keletkeztek.
Szoros értelemben véve az inspiráció személyekre vonatkozik és nem könyvekre. Ugyanis a vallástörténet során, ahol inspirált könyvekről van szó (pl. a Korán, a Védák), ott a könyvek mennyei PRAEEGZISZTENS voltát jelenti a kifejezés. A Szentírás vonatkozásában csak az első ízben átadott két KŐTÁBLÁról (2Móz 24,12) olvasható, hogy Istentől előre elkészítve kapta meg Mózes. Az apokrif irodalom és általában a júdaizmus felfogása szerint a Tóra tekercseit is így készen leírva vette át Mózes Istentől. Inspirált szövegekről a B vonatkozásában abban az értelemben beszélhetünk, hogy a szerzőjük volt inspirált: a Lélek befolyása alatt álló személy, aki a Lélek hatása alatt írta le vagy beszélte el azt, amit isteni kinyilatkoztatásként átélt (2Tim 3,16).
Az inspiráció lényege abban áll, hogy a kiválasztott emberre kitöltetik Isten Lelke és a továbbiakban az illető személy a Lélek befolyása alá kerül. A Jn 11,49kk-ben Kajafással kapcsolatosan az inspirációnak egy olyan különleges formája van leírva, amikor a Lélek hatására mondott szavaknak tulajdonképpen más az értelme, mint amit a beszélő azoknak tulajdonít (vö. ApCsel 2). A démonikus lelkektől is származhat inspiráció. Ebben az értelemben beszél az ÚSZ megszállottakról, Pál pedig (1Kor 12,10) a lelkek megkülönböztetéséről.
Az inspiráció alanya Isten Lelke, aki kinyilatkoztatja magát egy-egy embernek (4Móz 24,2; Bír 3,10; 1Sám 16,16), munkálkodik bennük (Bír 14,6; 19; 1Sám 10,6), hatalmába keríti őket (Ez 11,5), odajön az emberhez (Ez 37,9; 2,2; 3,24), eltávozik tőle (4Móz 11,25k; 2Kir 2,15; Ézs 11,2). 1Kir 22,21-ben meg van személyesítve, így teljesíti megbízatását (vö. Jn 14,5k a Pártfogó). Nagyon lényeges szempont, hogy az inspirációban az embert egy személyes hatalom ragadja meg és veszi hatalmába (Neh 9,20; Ézs 42,1; Ez 36,27), aki úgy van jelen az illető életében, hogy nem elegyedik el az ember lényével: eljön hozzá, de el is távozhat tőle. A Léleknek ez a jelenléte nem magyarázható az embernek valamilyen abnormális pszichikai állapotával. Az inspiráló Lélek gyakran megváltoztatja a kiválasztott személyt (1Sám 10,6). A bírákat és uralkodókat hőstettek véghezvitelére teszi alkalmassá (Bír 3,10; 6,34; 14,6.19; 1Sám 11,6). Az ÚSZ is ismeri Isten Lelke munkájának ezt a hatását (1Kor 12,8), ezáltal álmot tud megfejteni, isteni titkokat ismer és ennek birtokában tanácsokat tud adni (1Móz 41,38; 2Sám 23,2; Ézs 42,1; 59,21; Jóel 3,1k; ApCsel 2,4kk; 1Kor 12,4). A próféták kivétel nélkül inspirált személyek voltak (Mik 3,8; Ézs 9,7; Hab 2,1; Neh 7,12; 9,30). A rabbinus irodalom szerint a Szentlélek elsőrenden a próféták lelke. A júdaizmus dolgozta ki az inspiráció tanát abban az értelemben, hogy a Szentírás könyveinek igazi szerzője maga a Szentlélek (4Ezsd 14,37kk). Ezt a felfogást tükrözi az ÚSZ is (Mk 12,36 par; Ef 6,17). A B szerzői magukat inspiráltaknak vallják (Bír 6,14; 1Sám 16,13; 2Sám 23,2; Ez 11,5; Zak 7,12; Jn 16,13; 1Kor 2,10-13; 1Thessz 1,5; 2,13; 2Pt 1,20-21) és a teljes Szentírás inspirált voltát is hirdeti a B (2Tim 3,16; Jer 23,29; Zsid 4,12). Az ÚSZ-nek az ÓSZ-i szövegek isteni eredetére vonatkozó felfogása tükröződik abban, ahogy idézi. Felváltva használja a »meg van írva« kifejezést azonos értelemben azzal, hogy »ezt mondja az Úr«.
Az óegyház a montanizmussal való harcában, a kanonizálás során fogalmazta meg és juttatta érvényre az inspiráció tanát. A középkorban a szekták önkényes értelmezésével szemben az egyház a Szentírás betű szerinti inspirált voltát hangsúlyozta. A reformátorok közül Luthernek nincs sajátos inspirációtana, de a Tridentinum kettős autoritás tanával (Írás és hagyomány) szemben szilárdan vallja a B egyedüli autoritását. Kálvin teológiájában jelentős helyet foglal el az inspirációtan. Hangsúlyozza, hogy az Írás emberi közvetítéssel ugyan, de Istentől származik. Számára a Szentírás a feltétlen autoritás, amint azt a Szentlélek az ember szívében megpecsételi. A protestáns orthodoxia dolgozta ki a Szentírás betű szerinti inspirációjára vonatkozó ún. VERBÁLIS INSPIRÁCIÓ tant, amit a protestáns modernizmus B-kritikája szétrombolt.
A Szentírás inspirált voltán azt értjük, hogy miután Isten sok részletben és sokféle módon leleplezte személyét, terveit (Zsid 1,1), végül Jézus Krisztusban kijelentette magát. Embereket választott ki, akiket arra rendelt, hogy tanúi legyenek kijelentésének. Ez sokféleképpen történhetett. A kiválasztott eszközök a Szentlélek munkája nyomán alkalmassá váltak arra, hogy bizonyságot tegyenek arról, amit Isten cselekedett velük. Szóban elhangzott vagy írásba foglalt bizonyságtételüket »Isten páratlan gondviselése« (Kálvin) őrizte meg, ez a Szentírás. Amint a testtélételben Isten az emberhez alkalmazkodott, a Szentírásban ismét azt teszi: szolgai formát vesz fel. Ennek következménye a Szentírás emberi jellege: valóságos emberi beszéd. Ugyanakkor azonban valósággal Isten szava is a Szentlélek munkája által. Isten Lelke a szentírókat a maguk sajátos egyéni emberi korhoz és körülményekhez való kötöttségükben és azzal együtt használta fel kinyilatkoztatása eszközeiül. Ezért az emberi és az isteni együtt van jelen a B-ban. A kijelentés tartalma és annak burka nem választható el egymástól. A kijelentést, amelyet a B inspirált könyvei hordoznak, a Szentlélek pecsételi meg a Szentírás olvasójának a szívében. Az inspirációnak ezt a mozzanatát belső bizonyságtételnek nevezik.
SzB
