Izráel
Izráel
1. A név
Izráel szűkebb értelemben Jákób pátriarcha másik neve. A »csaló« Jákób nevét akkor változtatta meg Isten, amikor a Jabbók folyó gázlójánál álmában tusakodott az Úr angyalával (1Móz 32,29, vö. Hós 12,4). Az Izráel név azt jelenti, hogy »Istennel küzd« (vagy: »Isten küzd«), és a történet hozzáfűzi az »Istennel küzdöttél« etimológiához: »és győztél«. Ezzel adta meg Isten a feloldozást Jákóbnak, aki becsapta testvérét és apját (1Móz 27,36), de a névváltoztató áldás méltányolja, hogy Jákób nem éppen szabályszerű küzdelme az elsőszülöttségi jognak nem anyagi előnyeiért, hanem az Ábrahámnak adott isteni ígéretek örökléséért folyt. Majd egy későbbi korban Malakiás próféta szinte predestinációs beállításban értelmezi Jákób első helyre kerülését (Mal 1,2-3).
Izráel népe előtörténetét, a pátriarcha-kort az ÓSZ családtörténeti formában ábrázolja. Így Jákób Izráel ősatyja, fiai pedig a tizenként törzs ősei gyanánt szerepelnek. »Izráel fiai« ezért magát Izráel népét jelentik; ezen a néven van említve az Egyiptomba bevándorló család (1Móz 45,21; 46,8), majd az Egyiptomban néppé növekedett Izráel is (2Móz 1,7; 2,23). Tágabb értelemben tehát az Izráel név Jákób leszármazottait, Izráel népét jelöli (2Móz 1,9: »Izráel fiainak népe«). Hasonló jelentésű az »Izráel háza« elnevezés is (2Móz 16,31; Józs 21,45), minthogy az ÓSZ nyelvén a »ház« nemcsak az épületet, hanem a benne lakókat is jelenti. (Jézus is használja e kifejezést Mt 10,6.)
Izráel volt a neve nemcsak a népnek, hanem annak az országnak is, ahol ez a nép letelepedett (1Sám 13,1). Ez az elnevezés azonban Salamon után, az ország kettészakadásával leszűkült, és csupán az É-i országrésznek és az ott élő törzseknek az elnevezése lett (1Kir 12,19). A Kir történetírása ettől kezdve párhuzamosan tárgyalja Izráel és Júda történetét. Ennek ellenére, főleg a próféták, nem adták fel azt a gondolatot, hogy az egész nép az Úr választott népe, ezért használják az Izráel nevet olyankor is, amikor a D-i országrészről van szó (Jer 4,1). A fogságban élőket is így szólítják meg (Ézs 41,8; 44,21), és a fogságból hazatért népnek is Izráel marad a neve (Ezsd 6,21). Az ÚSZ felváltva használja a júdai (= zsidó) és az Izráel fiai elnevezést (Mt 9,33; Lk 1,16 stb.).
2. Izráel földrajzi fekvése
Izráel országa kiterjedése a történelem folyamán többször változott, mégis általában azt a területet értjük alatta, amelynek É-i és D-i határát Dán és Beérseba városokkal jelölték (2Sám 24,2), NY-on a Földközi-tenger, K-en az egykori Ammón és Móáb országa volt a határa. A Jordán eleve két nagy területre osztotta. A NY-i országrész természetesen tagolódik arra a három tájegységre, amely a Jézus korabeli politikai beosztásnak is megfelelt: É-i harmada volt a Galileai hegyvidék, melyet az Esdrelón-síkság (más néven Jezréel síksága) választott el a középső Samáriai hegyvidéktől. Az utóbbinak D-i vonulata az Efraim-hegység, két kimagasló hegyfoka a híres Ébal és Garizim (5Móz 11,29). A legdélebbi tartomány Júdea. Felépítésére jellemző, hogy középső szakasza magas, elkarsztosodott mészkő hegyvidék; Ny-on a filiszteusok lakta Sefélá-alföldre ereszkedik alá, K-en pedig a Holttenger felé, a Júdea pusztájának nevezett csapadék nélküli, teljesen kopár területre (Mt 3,1). - A Jordántól K-re eső terület É-i része, Galileával átellenben, a Básáni hegyvidék, attól D-re pedig Gileád hegyes, erdős vidéke húzódik.
Az ország fő folyója a Jordán, melynek forrásai az É-i határ közelében vannak. Keresztülfolyik a Genezáret-taván, és a Holt-tengerbe ömlik. Jellegzetessége a nagy szintkülönbség: a forrásvidék 520 méternyire van a tengerszint fölött, a torkolat pedig 394 méter mélyen a tengerszint alatt. A Holt-tenger (az ÓSZ-ben Sós-tenger) azzal érdemelte ki nevét, hogy a nagy hőség miatt párolgási szintje igen magas, a visszamaradó ásványi sók miatt élőlények nincsenek benne. Állandó vizű mellékfolyók csak a Jordántól K-re vannak: a Jarmúk és a Jabbók a Jordánba, az Arnón a Holt-tengerbe folyik. A többi patak csak időszakos »vádi«.
3. Izráel története
Izráel népi története az exodusszal, vagy még inkább a honfoglalással kezdődik, ami a Kr. e. 13. szd.-ra tehető. A több mint ezeresztendős történetet az áttekinthetőség kedvéért korszakokra tagolhatjuk: a) A honfoglalás és a bírák kora. b) Az egységes királyság. c) A kettészakadt ország párhuzamos története. d) Júda 722 után. e) A babiloni fogság és a perzsa kor. f) A hellénisztikus és a római kor.
a) Az exodus feltehetőn II. Ramszesz fáraó idejében történt, s utódja, Merneptah említi először - egy kánaáni hadjáratról szóló dokumentumban - Izráel nevét 1220 körül (ld. még EGYIPTOM 6.). - Józsué honfoglalásának vázlatos és mondaszerű ábrázolását (Józs 6-12) kiegészíti Bír 1. r., amelyből látható, hogy egyes kánaáni területekért, főként városokért még tovább is kellett harcolni. Az első időszakban, a bírák korában, Izráel laza törzsi szövetségben élt. Ennek a következménye is volt az, hogy Izráelnek hol egyik, hol másik törzsi területe volt kitéve ellenséges támadásnak. Debóra éneke (Bír 5,14-18), Gedeon vállalkozása (Bír 6,35) mutatja, hogy háború idején csak részlegesen sikerült egyesíteni a törzseket. Olykor még rivalizálás, vagy polgárháború is élezte az ellentéteket (Bír 9; 12,1-6; 19-21). Végeredményben az ún. nagyobb bírák (Otniél, Éhúd, Bárák, Gedeon; Jefte, Sámson) az ország különböző területein vívták szabadító harcaikat - olykor földrajzi és történeti egymásmellettiségben (pl. Bír 10,7).
b) A Bír azzal végződik, hogy mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinálta, ami neki tetszett (Bír 21,25), s ez jellemzi a korszaknak sokszor anarchikus állapotát és a kudarcokat. Az 1Sám 2,12-17; 8,3 pedig a vallási élet és az igazságszolgáltatás terén jelentkező anomáliákat mutatja be. Természetes reakciónak tűnik az egységes, központi királyság felállításának az igénye (1Sám 8,5). A B-i leírás többféleképpen ábrázolja a királyság létrejöttét és az első királynak, Saulnak a megválasztását. Saul fő feladata a nép kívánságának és a történeti helyzetnek megfelelően az volt, hogy vezesse Izráel népének harcait (1Sám 8,20). A nagy ellenség a filiszteus nép volt, amely ellen változó szerencsével küzdött, végül mégsem bírt velük, s a Gilbóa-hegynél vívott csatában maga is életét vesztette (1Sám 31). Utódai, Dávid és Salamon idejében bontakozott ki az izráeli monarchia. Dávidot, aki már Saul idejében kitűnt mint bátor harcos és vezér, a júdai Hebrónban kiáltották ki királlyá (2Sám 2,1-4). Csak hét év múlva, Saul fiának, Isbósetnek a halála után ismerték el egész Izráel királyának (2Sám 5,1kk). Nagy haditette volt Jeruzsálem elfoglalása, amely azután királyi székhely és kultuszi központ lett. Dávid szerencsésebb hadvezér volt, mint Saul. Nemcsak a filiszteusok erejét törte meg, hanem a szomszédos Edóm, Móáb és Ammón országát is meghódította, sőt az arámok ellen is sikeres hadjáratot vezetett (2Sám 6; 8). Ezt a birodalmat - amelynek É-i határa az Eufrátesznél volt - örökölte Salamon. Ő már ráért arra is, hogy az ország belső jólétét fokozza. Nagy építkezéseket hajtott végre, középpontban a jeruzsálemi templommal, kereskedett szárazon és tengeren, újjászervezte az ország közigazgatását, az adóztatást. Erről a korszakról emlékezik úgy a B-i történetírás, mint Izráel történetének virágkoráról, amikor Júda és Izráel lakosai annyian voltak, mint a tenger partján a homok, s ettek, ittak és örültek (1Kir 4,20).
A monarchia élete valójában nem volt ennyire szilárd és felhőtlen. A leigázott országokban éppúgy adódtak felkelési kísérletek, mint az É-izráeli törzsek körében (1Kir 11,14-40). Egyiptom, a régi ellenség, szívesen nyújtott menedéket az oda menekült lázadóknak (1Kir 11,17-18.40), bár Salamon biztosította magát azzal, hogy feleségül vette a fáraó lányát (1Kir 3,1). Halála után (Kr. e. 931) azonban bekövetkezett a nagy szakadás, Izráel É-i tíz törzse I. Jeroboám vezetésével elszakadt Júdától (1Kir 12).
c) Az egymás mellett élő Izráel és Júda történetének első szakaszát a testvérháborúk jellemezték. A júdai Roboám nem akart belenyugodni Izráel elvesztésébe, és fegyverrel támadt az ellenkirály Jeroboámra. Az utóbbi, aki már korábban Egyiptomban talált menedéket, most Sisák fáraóhoz fordult segítségért. A következmény egy egyiptomi hadjárat lett, amelyet nemcsak Júda (1Kir 14,25kk), hanem az egyiptomi feliratok szerint Izráel is megsínylett. Fordított volt a helyzet, amikor Baasá izráeli király Ászá júdai királyt támadta meg, s ez utóbbi a veszedelmes ÉK-i szomszédnak, a damaszkuszi arám királyságnak a segítségét kérte (1Kir 15,16-20). Ezzel megkezdődtek Izráelre nézve a több mint egy évszd.-on át tartó arám háborúk. E változó szerencsével folyt háborúk néha azzal a következménnyel is jártak, hogy kudarcok idején az országban lázongások törtek ki. Ilyenkor egy-egy erőskezű katona-ember ragadta magához a királyi hatalmat. Ilyen volt Omri, akinek a nevéhez fűződik az új fővárosnak, Samáriának a megalapítása. Omri és a fia, Aháb egy időre megszüntették az ellenségeskedést Júdával. Aháb felesége föníciai királylány volt (a hírhedt Jezábel, a Baal-vallás nagy pártfogója). Lányukat, Atalját összeházasították a júdai Jórám királlyal (2Kir 8,16kk), és a családi kapcsolattal akarták a két testvérország kapcsolatát szorosabbá tenni.
Nevezetes dátum volt a két ország történetében Kr. e. 841. Egy palotaforradalom során Jéhú kiirtotta Aháb királyi családját (2Kir 8). Ez volt a nagy jezréeli vérfürdő, amelyre később Hóseás emlékeztetett egyik fiának nevével (Hós 1,4k). Az öldöklésnek áldozatul esett az éppen Jezréelben tartózkodó júdai király, Ahazjá is. Az ő anyja, Ataljá ragadta ekkor magához a hatalmat Jeruzsálemben. Mint igazi »Jezábel lánya« zsarnoki módon uralkodott, míg meg nem gyilkolták (2Kir 11).
A következő időszak már Asszíria fokozatos térhódítása jegyében folyt Szíria-Palesztinában. Asszír dokumentumokból tudjuk, hogy már Aháb is részt vett egy Asszíria elleni hadjáratban, Jéhú is adót fizetett Asszíriának. Nyugalmi időszaknak lehet tekinteni II. Jeroboám uralkodása idejét (783-752), utána azonban anarchikus időszak következett sorozatos királygyilkosságokkal épp akkor, amikor III. Tiglat-Pileszer, V. Salmaneszer, II. Szargón nagy hadjáratai során végveszélybe került az É-i ország. A szír-efraimita háborúnak nevezett Júda elleni szövetkezés (Recin szír-arám és Pekah efraimi-izráeli királyok háborúja Áház júdai király ellen) azzal ért véget, hogy Izráel jelentős területét Asszíria bekebelezte (2Kir 15,29; 16,5-9). Az utolsó izráeli király, Hóséas idejében pedig bekövetkezett Izráel teljes meghódítása, a lakosság nagy részének deportálásával, Kr. e. 722-ben (2Kir 17,1-6).
Júda élete ebben a periódusban még viszonylag nyugodt volt, bár belső bajok, királygyilkossághoz vezető zendülések itt is voltak (2Kir 12,17-21; 14,8-14.19-20). A hosszú ideig élt Uzzijjá uralkodását a bélpoklosság gyógyíthatatlan betegsége törte ketté; fia, Jótám uralkodott mellette, mint régens (2Kir 15,5). Ezután következett a szír-efraimita háború, amelyet Áház király csak úgy tudott kivédeni, hogy súlyos adófizetéssel vásárolta meg Asszíria segítségét.
d) Kr. e. 722 után Júda még több mint egy szd.-on át megőrizhette önállóságát, bár többször igen fenyegetett helyzetben. Ezékiás királysága idején, 701-ben Szanhérib asszír király teljesen feldúlta az országot, és Jeruzsálem is szinte csoda módon menekült meg (2Kir 18-19). Utódja, Manassé, több mint fél évszázados uralkodása alatt teljesen behódolt Asszíriának, nemcsak politikai, hanem vallási vonatkozásban is. Változás Jósiás király alatt következett be, mivel az asszír birodalom Asszurbanipal (669-633) uralkodása után hirtelen lehanyatlott. Babilónia - a médek segítségével - 606-ban véglegesen meghódította. Jósiás uralkodása ez átmeneti időben ígéretes jövővel biztatott. A jeruzsálemi templomnak 622-ben történt nagy renoválása alkalmával megtalálták az Úr törvénykönyvét, minden valószínűség szerint az 5Móz 12-26. r. törvénygyűjteményét (ld. DEUTERONOMIUM) tartalmazza. Ennek alapján hajtották végre a deuteronomista kultuszi reformot, melynek leglényegesebb része volt a kultuszi centralizáció, a csak Jeruzsálemre korlátozott áldozati istentisztelet. Az asszír hatalom gyengülését jelzi, hogy Jósiás a vallási reformot az É-i országrészre is megpróbálta kiterjeszteni. Mindez talán elbizakodottá tette, s amikor 609-ben Nékó fáraó Asszíriába vonult - talán az asszírok megsegítésére -, akkor Jósiás Megiddónál hadsereggel állt útjába, ám csatát vesztett, és meghalt. - A következő húsz esztendő során a babiloni birodalom vette át és folytatta Asszíria hódító szerepét. A nagy babiloni király, Nebukadneccar két ízben is hadjáratot vezetett Júda és Jeruzsálem ellen. 598-ban Jójákin feladta Jeruzsálemet, és önként vállalta a fogságba vitelt. 587-ben pedig hosszabb ostrom után vették be a várost a babiloniak, s elpusztították magát a templomot is (2Kir 24-25). Az önálló állami létnek hosszú időre vége lett.
(A királyság korának részletesebb rajza az egyes királyok neve alatt olvasható. A dátumokhoz ld. a KRONOLÓGIA címszót).
e) Júda lakosságának nagy részét a két hadjárat során a babiloniak fogságba hurcolták. Ez a babiloni fogság az ítéletnek, egyúttal azonban az újraeszmélésnek az ideje is volt (ld. EXILIUM). Szerencsés körülménynek tartható, hogy a fogságba hurcolt zsidóságot egy tömbben telepítették le, azonkívül két nagy próféta élt köztük, Ezékiel és Deutero-Ézsaiás, akik tartották a lelket a deportált népben. Így Isten különös gondviselése volt, hogy megerősödött hittel átvészelték a fogság évtizedeit, és amikor Círus perzsa király meghódította Babilóniát s 538-ban engedélyt adott a hazatérésre, csaknem ötvenezer ember indult útnak a régi hazába (Ezsd 2,64k). - A perzsa fennhatóság idején Júda viszonylag kis területen élt, mint a Folyamon (Eufráteszen) túli szatrapia Samáriai tartományának egy része. Az újjáépítés nehéz munka volt. Ezsdrás és Nehémiás könyveiből látható, hogy nemcsak a mostoha körülmények, hanem az országba beszivárgott idegenek, különösen pedig a samaritánusok keverék népe (vö. 2Kir 17,24kk) akadályozta a munkát. A samaritánusok ugyanis szívesen csatlakoztak volna a hazatért zsidókhoz, részt vettek volna a templomépítésben, a fogság népe azonban elzárkózott tőlük, meg akarták őrizni vérségi és vallási tisztaságukat. A sértett samaritánusok feljelentgették a perzsa hatóságnál a zsidókat, emiatt a templom építését is abba kellett hagyni egy időre (Ezsd 4). Majd csak Haggeus és Zakariás próféták biztatására épült fel az új templom, 515-ben történt meg a felszentelése. Akadályozták Nehémiás újjáépítő munkáját is a 400-as évek második felében. Nehémiás azonban határozott jellem volt, aki - mint helytartó - maga mögött tudta Artaxerxész király segítségét (Neh 2,1-9). Végül is felépítette Jeruzsálem városfalait, és sok vonatkozásban megreformálta népének vallási és társadalmi életét. Párhuzamos volt ezzel Ezsdrás szigorú vallási reformtevékenysége (Ezsd 9-10). Sokkal többet erről a perzsa korról nem is tudunk.
f) Az intertestamentális kor történetét Dán-nek jelképei érintik, különösen pedig a 11. r.-ben leírtak azonosíthatók Nagy Sándor korától a Makkabeus-szabadságharc kezdetéig. Az itt emlegetett »északi« és »déli« királyok a Nagy Sándor halála utáni két diadokhosz dinasztiának, a Szíria-Mezopotámia fölött uralkodó Szeleukidák és az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok családjának a tagjai. Először Izráel-Júda a Ptolemaioszok birtoka volt, míg Kr. e. 198-ban el nem hódította tőlük III. Antiokhosz. Az ő fia, IV. Antiokhosz Epiphanész erőszakos hellénizáló törekvése (vö. Dán 11,31.36) robbantotta ki a Makkabeus-felkelést. Különösen Júdás merész és győztes csatái tették lehetővé az Antiokhosz által megszentségtelenített templom és Jeruzsálem visszahódítását (Kr. e. 164). Testvére, Simon pedig 141-ben elérte azt, hogy Izráel függetlenné vált a szír fennhatóságtól. Az ő unokája, Arisztobulosz felvette a királyi címet, s így Kr. e. 104-től 63-ig újra nemzeti királyság lett Izráel, a régi családi névről elnevezett Hasmoneusok dinasztiája alatt. Sajnos, nem élvezték népük osztatlan bizalmát; ekkor kezdett kiéleződni a vallási pártok versengése, és a királyi családon belül is hatalmi harc folyt. Ilyen viszály volt az utolsó király, II. Arisztobulosz (Kr. e. 67-63) és testvére Hirkanosz főpap között. Döntőbírónak az éppen Szíriában tartózkodó Pompeiust, a későbbi triumvirt kérték fel, aki azonban mindkét testvért elütötte a királyságtól, az országot pedig megszállta, és római tartománnyá tette.
Az így kezdődött római korszak elején Szíriából kormányozták Izráelt. Idővel azonban egy idumeus (régebbi néven edómi) hadvezér, Antipater a Julius Caesar egyiptomi hadjárata idején nyújtott segítségért elnyerte Caesar kegyeit, és Júdea kormányzója lett. Az ő fia volt Nagy Heródes, aki egy válságos háborús időszak után a rómaiaktól királyi címet kapott, és az egész ország fölött uralkodó volt Kr. e. 37-4 között. Idegen származása miatt a zsidók nem szerették, bár kereste a kedvüket, a jeruzsálemi templomot is megnagyobbítva újjáépítette. Viszont egy roppant becsvágyó, királyi hatalmára féltékeny uralkodó volt; alattvalói között is rendezett vérengzéseket, feleségét és gyermekeit is kivégeztette, mert összeesküvés gyanújába keveredtek. Utolsó éveire esik Jézus születése, és a betlehemi gyermekgyilkosság nagyon illik a hatalmát betegesen féltő uralkodóra.
Halála után a rómaiak három fia (Arkhelaosz, Antipász és Fülöp) között osztották meg az uralmat. A Júdeát ügyetlenül kormányzó Arkhelaoszt Kr. e. 6-ban száműzték. Ettől kezdve Júdea római procuratorok kormányzása alatt állt, közéjük tartozott Pontius Pilátus is (Kr. u. 26-36). A Galileában kormányzó Antipász volt az, akit az ev-ok Heródes negyedes fejedelemnek neveznek (Mt 14,1). Keresztelő János kivégeztetője; Jézus pere idején Pilátus illetékesség címén hozzá is elküldte Jézust (Lk 23,7kk). Ő is száműzetésben végezte életét. Legjobb emlékezetben az ÉK-i tartomány negyedes fejedelme, Fülöp marad (meghalt 34-ben). A következő generációt képviselő Heródes Agrippa császári pártfogóitól az egész ország fölötti uralkodói jogot megkapta. Ő az ApCsel 12. r.-ben említett Heródes király, aki Jakab apostolt kivégeztette. Halála után a fia, II. Heródes Agrippa örökölte ugyan a királyi címet (ApCsel 25,13), az ország azonban ténylegesen római tartománnyá lett, amelyet procuratorok kormányoztak. Közülük Félix és Fesztusz nevét a B is említi (ApCsel 23,24; 24,27). A zsidóságban éles Róma-ellenes hangulat élt; a politikai messiás-váradalmak zendülésekhez vezettek, amelyeket azonban a rómaiak vérbe fojtottak. Végül mégis országos méretű felkelés tört ki, ez volt a Josephus Flavius által részletesen leírt zsidó háború (67-70). Titus légiói csak hosszas harc után tudták leverni a felkelést; végül azonban elfoglalták Jeruzsálemet, és felégették a templomot is. - A hamu alatt lappangó parázs még egyszer fellobbant Hadrianus császár idejében: ez volt a Bar-Kochba-féle felkelés (132-135). Leverése után a rómaiak Jeruzsálem helyén új várost építettek Aelia Capitolina néven, ahonnan a zsidókat kitiltották. Ekkor nevezték el az országot Palesztinának, hogy még a Júdea nevet is eltöröljék.
4. Izráel vallása
Izráel népi történetét megelőzte a pátriarchák korának előtörténete, amely ugyan históriailag elég homályos, de az látható, hogy más a történeti háttér, mint a letelepedés utáni kornál. Vallási vonatkozásban is némileg eltérő a kép. A népi Izráel vallását jahvizmusnak nevezzük, mert a Mózes által közvetített kijelentés az egy Istent Jahvénak nevezi. A pátriarchákról viszont a B azt mondja, hogy ők a Jahve nevet még nem ismerték, Isten az Él saddaj = Mindenható Isten néven volt előttük ismert (2Móz 6,3; vö. 1Móz 17,1). Az Él név általános sémita istennév, de az ugariti mítoszokból tudjuk, hogy személyes istenként is tisztelték föníciai-kánaáni területen. A pátriarcha-történetekben több jelző is társul e névhez, pl. Él-ólám = Örökkévaló Isten, Él-eljón = Felséges Isten stb. Azonkívül (a hosszabb elóhim alak használatával) találkozunk az Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákób Istene nevekkel. Ha feltételezzük, hogy a pátriarchák körül kisebb népcsoportok tömörültek, akkor kézenfekvőnek látszik, hogy Izráel előtörténetében a régi sémita istenhit elemei éltek. Ha pedig ennek voltak a későbbi monoteizmussal nem egyező kinövései (1Móz 21,34; 35,4 stb.), azokat a történetírás kiküszöbölte, az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét pedig egyszerűen azonosította Jahvéval, az Úrral (2Móz 3,6). - Megjegyzendő, hogy a 2Móz 3,14 hozzávetőleges etimológiája ellenére nem tudjuk egészen pontosan a Jahve név jelentését. Mivel pedig a kései zsidóság nem olvasta ki e nevet, hanem helyette 'adonáj-t olvasott, a LXX ezt fordította Küriosz-nak; ennek nyomán szerepel B-fordításainkban Jahve helyett »az Úr«.
A Jahve-vallás létrejötte a Kánaánban való letelepedés előtti időre esik. Ezt mutatja az a nagy konfliktus, amely a kánaáni Baal-vallással való találkozásból adódott. A kétféle istenhit és istentisztelet alapjaiban különbözik. A jahvizmus kizárólagos, nem tűri meg más isten tiszteletét, a Baal-hithez hozzátartozik az isten-pantheon már csak azért is, mert a Baal-vallás természet- és termékenység-vallás, amely istennő nélkül nem képzelhető el. Jahve a szabadító Isten, akinek a nevéhez történeti tettek fűződnek, különösen az exodus és a pusztai vándorlás eseményei kapcsán. Ezért természetes, ha a B-i hagyomány a Jahve-vallás létrejöttét a vándorlás idejére teszi, s különösen a Sínai-hegyi kijelentéshez és szövetségkötéshez kapcsolja, ahol Mózesé a fő közvetítő szerep. Magától nem születik ilyen vallás, ilyen istenfogalom, azt meg kellett előznie a kijelentésnek (2Móz 3; 19; 24).
Izráel Jahve-hitéhez két dolog tartozott szorosan hozzá, a kiválasztás-hit és a szövetség. A kiválasztás-hitben összetartozás fejeződik ki. Az ókori K világában az egyes népeknek megvoltak a maguk nemzeti istenei, ehhez némileg hasonló Jahve és Izráel kapcsolata. Jahvének Izráel az »öröksége«, speciális tulajdona, amelyet magának kiválasztott - bár övé az egész föld (2Móz 19,5). Ez Izráel számára kiváltságot jelentett, amit a kiválasztásnak szövetségkötés formájában való megvalósulása szemléltet. A szövetség kezdeményezője az Úr, kegyelmi szövetségről van szó Izráel vallásában. Megvan ennek a világi mintája az akkori világban: egy nagyobb birodalom uralkodója védelmi szövetségébe fogadja egy kisebb ország királyát. (Ilyen volt a hettita vazallus-szövetség, de ismerünk egy világos történeti példát is, amikor pl. Nebukadneccar babiloni uralkodó Cidkijjá júdai királlyal kötött szövetséget, Ez 17,12-16.) Jahve tehát a nagy Király (Zsolt 24,8), akinek kegyelmi szövetségére, éppúgy, mint Izráelnek általa történt kiválasztására, nincs más magyarázat, csak az ő szeretete (5Móz 7,7kk). A kiválasztás és a szövetség teológiáját ugyan a Jósiás király utáni deuteronomista irodalom dolgozta ki részletesen, különösen áll ez a szakkifejezések gyakori használatára, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kiválasztástudat ne élt volna Izráelben kezdettől fogva. A szövetség elfogadása pedig Izráel törzsei részéről, amelyet Józsué »sikemi országgyűlése« (Józs 24) mutat be, olyan összetartó erőnek bizonyult, amely a politikailag olykor széthúzó törzseket végső fokon összetartotta.
A szövetségkötés ugyan Jahvétól indult ki, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyoldalú megállapodás lett volna. Jahve, az Úr, ígéreteket adott népének a vezetésre, Kánaán odaajándékozására, ugyanakkor azonban kívánsága is volt Izráellel szemben. A kiválasztás igéje úgy hangzott, hogy »ha engedelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom...« (2Móz 19,5). Válságba mindig olyankor jutott Izráel élete, amikor az engedelmes odahallgatás megszűnt, és másfelé figyelt a választott nép. Kánaánban nagyon válságos lett a Jahve-vallás helyzete, amikor összetalálkozott Izráel a Baal-vallás hiedelmeivel, mágikus ceremóniáival, erkölcsileg rút istentiszteletével. Népszerűek is lettek volna mindezek, Jahvének azonban volt rá gondja, hogy a prófétákon keresztül szóljon népéhez, tanítva, fenyegetve, megtérést kívánva.
Volt a prófétaságnak egy primitívebb fajtája, amelyet az eksztatikusak, az udvari próféták képviseltek (1Sám 10,5k; 1Kir 22,6.11), ismert volt ez az ókori K világában máshol is. Egyedülálló jelentőségűek voltak viszont Izráelben azok a nagy prófétai személyek, akik Sámueltől, Illéstől kezdve a nagy íróprófétákig Isten aktuális kijelentéseit adták tudtul lelkiismeretébresztésül, vagy vigasztalásul. Mint Isten Lelkétől indított karizmatikus személyek, öntudatosan vallották és vállalták isteni elhívásukat és feladatukat (Jer 1,5; Ám 7,15). A szájukba adott ige, a dábár, Isten üzenete volt, főleg az istentelenség és embertelenség bűnébe keveredő nép megintésére. Izráel megkeményedése miatt a királyság idejében egyre fenyegetőbb ítélethirdetéssé vált a prófétai szó, amely először általánosabb formában (pl. Ám 5,1kk), később konkrétan az asszír és babiloni háborúkkal való fenyegetésben fogalmazódott meg (Ézs 7,17kk; Jer 27). Kapcsolódtak egy láthatóan régebben meglévő gondolathoz, az Úr napja (jóm Jahve) eljövetelének várásához. Eszkhatológikus váradalom volt ez, és abból az istenismeretből táplálkozott, amely szerint Jahve, a történelem Ura, népének ellenségeit egyszer végleg összetöri, és megvalósítja az Úr egyedüli királyságát Izráel üdvére, a Messiás-király képviseletében. E váradalom szerint az Úr napja, jelképes kifejezéssel, a »világosság napja« lesz. Ezzel szemben az ítélethirdető próféták szerint »sötétség lesz az a nap« (Ám 5,18-20). Az eszkhaton, a vég, először ítéletet hoz a szövetségszegő népre, és majd csak a katasztrófát túlélő megtérő maradék (Ézs 10,20kk) életében teremt az Úr új korszakot. Akkor majd új szövetséget köt Izráellel (Jer 31,31), és a kiválasztás új érvényűvé lesz (Zak 1,17; 2,16). A fogság utáni időben, különösen a hellenisztikus kor küzdelmekkel teli időszakában ez az új, sokszor gyötrelmes és türelmetlen váradalom a prófétai apokaliptikában nyer kifejeződést (Dán 7; 12).
Ez utóbbi korszaknak volt még egy jellemvonása, amely az új szövetséghez méltó módon kívánta megtartani a tiszta Jahve-hitet, ez volt a törvényekhez való szigorú ragaszkodás. Különösen a babiloni fogság volt nagy lecke, amikor belátták, hogy méltán következett be a próféták által meghirdetett ítélet (Zak 1,6). Hogy tehát még egyszer ne jussanak ilyen sorsra, megpróbálták nagyon komolyan venni az Úr törvényeit. Jahve parancsolatai és rendelkezései tulajdonképpen kísérői voltak már a szövetségkötésnek. A Tízparancsolat apodiktikus tiltásai és pozitív kívánalmai alappillérei voltak a vallási és a társadalmi életnek. Ezekhez járultak további útmutatások a kultusz gyakorlására, vagy a helyes erkölcsi magatartásra nézve. Mindezek általános neve a »tanítás«, a tórá, a papok által közvetített kijelentés. Írásba rögzítve ott van a Mózes öt könyve különböző korokból származó törvénygyűjteményeiben. A törvény és a próféták természetesen nem voltak függetlenek egymástól, a kölcsönösség kimutatható. Egyébként ÓSZ-i értékelés szerint a törvény jó, Isten azért adta, hogy a bűntől óvjon, a jóra irányítson, és így az ember éljen általa (3Móz 18,5; Ez 20,11). Ez az alapja a fogság utáni kor - judaizmusnak nevezett - törvénytiszteletének és a tételes törvények megtartására törekvésnek. E jó szándékú törekvés, különösen a farizeusok buzgólkodásában - amely félreismerte az embernek a törvényt maradéktalanul megtartani nem tudó gyengeségét - végül a törvényeskedéshez, az önigazság dicsekedéséhez vezetett, amely kihívta Jézus súlyos kritikáját (Mt 23), Pál apostolt pedig a törvény másfajta értelmezéséhez vezette el (Róm 7,22k; Gal 3,19-24).
5. Izráel az ÚSZ-ben
Amikor Pál apostol felsorolja, hogy milyen kiváltságok jutottak osztályrészül Izráelnek, elmondja, hogy övék a fiúság, a szövetség, a törvényadás, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák, és közülük származik test szerint Krisztus is (Róm 9,4k). A legutóbb említett tény az ÚSZ szerint Izráel kiválasztásának igazi és végső célja. Az ÓSZ igéinek krisztologikus értékelése szerint ott van ez már az Ábrahámnak adott első ígéretben is (1Móz 12,3; vö. Gal 3,8.16). Az ÚSZ-ben azonban nagy feszültséget jelentett az, hogy amikor Krisztus eljött, az övéi nem fogadták be őt (Jn 1,11), sőt megtagadták a Szentet és Igazat, és megölték az élet fejedelmét (ApCsel 3,14k). Pál végül is a zsidók közt végzett sikertelen ev-hirdetés után a pogányok apostola lett (ApCsel 13,46k), és kijelentette, hogy a hitből valók Ábrahám igazi fiai és az ígéretek örökösei (Gal 3,7). Ezek a megállapítások vezettek az egyház története során a keresztyén elbizakodottsághoz: a keresztyén egyház automatikusan átveszi a választott nép szerepét, ő az »igazi Izráel« - ahogyan az egyházatyák mondták. Sőt az »élet fejedelmének megölése« szemrehányás olykor a keresztyén antiszemitizmusig is elvezetett. - A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Pál apostol, aki gyakorlati tapasztalatai alapján szubjektív döntésében a pogányokhoz fordult, objektív ítéletében tudta és hangsúlyozta, hogy Isten nem vetette el népét, amelyet kiválasztott, mert az ő ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok (Róm 11,2.29). Nem is szűnt meg Pál szeretni Izráelt, sőt szinte Mózesre emlékeztető módon ajánlaná fel önmagát, hogy átokká legyen értük (Róm 9,3; vö. 2Móz 32,32). Tanítása az, hogy - hasonlat szerint - a keresztyénség egy beoltott ág a kiválasztott olajfába, s minthogy ennek a fának a gyökereiből táplálkozik, ne dicsekedjék a kitört, de ismét visszaoltható ágakkal szemben (Róm 11,17-24). Az apostol reménységgel tekint Izráel jövőjére, s ezért az egymással való versengés, vagy egymás gyűlölete helyett azt kívánja, hogy Krisztusban béküljön össze »a két nemzetség« (Ef 2,14.16-18).
TK
