Jelenések könyve
Jelenések könyve A könyv az ÚSZ-i kánon sorrendben utolsó irata. Az APOKALIPTIKA műfajában, főként szimbolikus nyelven készült mű, melynek elején a szerző megbízást nyer a megdicsőült Emberfiától, azaz Krisztustól (1,19) a látottak (1,9-20), a meglévő dolgok (2-3. r.) és az eljövendők (4-22. r.) leírására.
1. Gondolatmenete
Mivel a könyvben igen gyakran fordul elő a 7-es szám, többen eleve 7 részt igyekeznek megkülönböztetni benne. Sőt némely kutató szerint 7×7, azaz 49 szakaszra osztható. A sokféle felosztási lehetőség közül az alábbiakban kétféle típust mutatunk be. Az első az eseményekre van tekintettel. Első változata: bevezetés, befejezés + 7×7 rész, melyek: 1. hét levél 2-3.; 2. hét pecsét 4-8,1; 3. hét trombitaszó 8,2-11; 4. hét látomás az Antikrisztus és a Bárány harcáról 12-14; 5. hét csapás vagy hét csésze 15-16; 6. hét látomás »Babilon« vesztéről 17-19,10; 7. hét látomás a Bárány menyegzőjéről 19,11-22,5. Meg kell jegyeznünk, hogy a 6. és 7. szakaszban a hét-hét látomás elkülönítése elég nehéz, sőt azzal a veszéllyel jár, hogy a 7×7 szám érdekében erőltetetté válik. Ezenkívül ez a felosztás nincs tekintettel az események közé iktatott liturgikus szövegekre. Viszont jó áttekintést ad a legfontosabb események lefolyásáról. Ugyanilyen típusú felosztás: 1. bevezetés 1,1-6; 2. az egyházról 1,7-3; 3. a történelemről 4-7; 4. küzdelem a sátáni erőkkel szemben 8-14,5; 5. az ítéletről 14,6-20,15; 6. az újjáteremtésről 21,1-22,5; 7. befejezés 22,6-21. Itt a hetes szám a bevezető és befejező részek külön egységként kezelésével adódik, de ez a felosztás sem veszi tekintetbe az egyéb elemeket. A második típusú felosztás a liturgikus részeket veszi tekintetbe. A Jel-t a maga egészében a mennyei istentisztelet leírásának tartja, a leírt eseményeket csupán az egyes liturgiai elemek előzményeinek vagy következményeinek tekinti. A liturgikus részek a következők: 1. 4,8b-11: mennyei »örök imádás«; 2. 5,8-14: a megöletett Bárány dicsőítése; 3. 7,9-17: a győzelmes egyház liturgiája: 4. 11,15-19: hálaadás; 5. 12,1-12: a mennyei hírnök himnusza; 6. 15,2-5: a fenevadon győzedelmeskedő egyház éneke; 7. 19,1-10: a Bárány menyegzői liturgiája.
2. Forrásai, egysége
A szerző bizonyára felhasznált különféle forrásokat, de azokat egységes művé formálta. Fő forrása az ÓSZ, melyet közvetlenül sohasem idéz a szokott formula szerint, közvetve annál többet. Erősen felhasználja pl. az Ez 1. r. látomását a »kerekek«-ről és Dán 7-ből az Emberfia motívumot. Sok célzás található benne a kortárs apokaliptikára is. A forrásokat illetően többféle feltételezés született. Van, aki egy zsidó alapiratot feltételez, amit keresztyén szellemben átdolgoztak. Mások olyan forrásokat feltételeznek, melyek ugyanattól a szerzőtől erednek, de különböző időkből. Valóban, a könyv többféle történeti szituációra utal. A harmadik elmélet szerint a szerző számtalan töredékből állította össze a művét egységes egésszé. Tény viszont, hogy a 12-16. r.-ek inkább NERO császár, míg a 4-9. r.-ek inkább DOMITIANUS császár uralkodása idejét tükrözik, 17-22. r.-ek pedig mindkét uralkodó korszakára ráillenek. A 11,1k versek Jeruzsálem ostromának kezdeti korszakát idézik, a 17,10-ben a »két király«-ról mondottak az akkori császárokra utaltak a maguk korában. Mindebből azonban nem a könyv mostani formájának keletkezési idejére nézve vonunk le következtetéseket, hanem arra, hogy az egységes mű mögött különféle korszakokból származó források lehetnek.
3. A könyv műfaja
Címfelirata és első szava szerint: apokalipszis. Mégsem lehet csupán a nagyszámú apokalipszisek egyikének mondani, mert több tekintetben eltér azoktól, mégpedig mind formai, mind pedig tartalmi jegyeit illetően. A tartalmi jegyek közül a műfajra jellemző DUALIZMUS itt legfeljebb etikai jellegű, de nem kozmikus, mert az isteni és a sátáni erők küzdelme nem egyenlő ellenfelek harca, hiszen az ellene szegülő hatalmak Isten alá vannak vetve. Történelmi tekintetben sem beszélhetünk a Jel-ben dualizmusról - bár élesen megkülönbözteti a mostani és az eljövendő világot -, de ezen belül nem két, hanem több korszak képét vetíti elénk (Antikrisztus, ezeréves birodalom, Góg és Magóg stb.). Mitikus nyelvezete mögött némelykor határozottan antimitikus tartalmat találunk. A mítosz lényege ugyanis az, hogy előbb a mennyben (a transcendens világban) történik valami az isteni lények között, legyen az esemény (istenharc) vagy döntés (emberek sorsáról), ami azután megmásíthatatlanul kihat a földi világra. A Jel-ben azonban az 5. r.-ben pl. előbb történik a földön Isten Báránya feláldozása és ez a földi esemény hat aztán a mennyei istentiszteletre és befolyásolja annak menetét. Az apokaliptikus műfajt továbbá a determinizmus jellemzi (= olyan történelemszemlélet, mely a jövendő eleve elhatározott és megmásíthatatlan jellegét vallja). Ez a szemlélet nem számol az emberi tettek következményeivel, az erkölcsi felelősséggel. Míg a próféták az ÓSZ-ben »nyitott jövőről« beszéltek, »az átkot és az áldást« adták hallgatóik elé és arra biztatták őket, hogy az áldást (vagyis az engedelmesség útját válasszák), addig az apokaliptikus irodalomban a jó és rossz világkorszakok úgy váltják egymást, hogy azok függetlenek az ember magatartásától. A Jel-ben nem találunk ilyen determinizmust, nagyon is komolyan veszi az emberek engedelmességét és erkölcsi felelősségét (pl. 9,2-21). A történelem menetét közben sem valami önkényes isteni elhatározás, hanem Jézus Krisztus váltságműve szabja meg, mely beleépült a történelembe a Jel szerint. Az apokaliptikus műfaj tartalmi jellemvonásaként végül az univerzalizmus és partikularizmus kérdését említjük. Előbbi az egész világmindenség, az egész emberi történelem iránti érdeklődést fejezi ki, az utóbbi a világ vagy az emberiség csupán egy részének figyelembevételét jelöli. A Jel-ben mindkét szempontra találunk példát. Többször említi »a föld«-et, az »egész föld«-et, sőt a kozmoszt, az egész világot. Ugyanakkor különös tekintettel van az egyházra, a választottakra, »az elpecsételtekre«.
Ha a formai jegyeket nézzük, ezek közül az első az apokaliptikában a PSZEUDONIMITÁS. A Jel azonban sem nem névtelen, sem nem rejtőzködik el a szerzője a régi kor valamelyik híres emberének neve mögé, hanem megnevezi önmagát (1,1.4.9). A következő apokaliptikus stílusjegyek azonban megtalálhatóak a Jel-ben: jelképek használata (pl. fenevad, kígyó, Babilon stb.); jelképek megfejtése (az apokaliptikus irodalomban legtöbbször egy »magyarázó angyal« mondja el a látottak jelentését, a Jel-ben azonban a magyarázatot gyakran a mennyei »vének« egyike adja vö. 5,5; 6,16k); rendszerezés (az eseményeket ez a műfaj számjegyek vagy személyekhez kapcsolódó korszakok szerint rendezi, ilyen eljárást a Jel-ben is találhatunk); látomások (a Jel szerzője a kijelentést gyakran látomások által kapja, melyek egyrészt a mennyei világ titkait tárják fel, másrészt az egyetemes emberi történelemre és Isten népe jövőjére vonatkoznak); trónterem-látomások (4,2; 5,6; 8,2; 21,5), ami a műfaj egyik sajátossága.
Összegezve: a Jel műfaja apokaliptika, de ev-i tartalmú, krisztológiai és pneumatológiai szempontú, az őskeresztyének istentiszteleti életét és egyéb kérdéseit szem előtt tartó ÚSZ-i irat.
4. Kortörténeti körülményei
A könyv az 1. szd. végi kisázsiai gyülekezetek életét és helyzetét tükrözi. PATMOSZ szigetén keletkezett, melyhez a provincia egyik központja, EFEZUS közel volt. A kisázsiai gyülekezetek sokat szenvedtek a császárkultusz, a római császár kötelező és nyilvános isteni tiszteletben részesítése miatt. Tudjuk, hogy ezt a keresztyének megtagadták: a császárért szívesen imádkoztak, de a császárhoz nem. Emiatt üldözték őket. Egyesek szerint a Jel egészének hátterében a Nero (54-68) féle üldözés áll, de ez nem valószínű, mert az főként Rómára korlátozódott és nem a császárkultusz és a keresztyénség alapvető ellentétéből fakadt. Inkább Domitianus (81-96) uralkodása utolsó éveire gondolhatunk, akinek az istenítése különösen Kis-Ázsiában volt erős. Efezusban felépítették a császár templomát. Domitianus kemény rendszabályokat léptetett életbe a keresztyének ellen. Magának a Jel-nek számos liturgikus eleme a császárkultusz szertartásának tudatos ellenképe (pl. a »méltó vagy« formula: 4,11; 5,9.12). Tükröződnek a könyvben Domitianus uralma idejének gazdasági nehészségei (6,6) és a korszak megrendült önbizalma, világvége hangulata (a Vezúv kitörése, Pompei pusztulása, valamint a különféle világvége jóslatok). Megismerhetjük belőle az egyes keresztyén gyülekezetek eltérő helyzetét, problémáit, kezdve az első szeretet elhagyásától (2,4) egészen a szegénységig és hűséges tűrésig (2,9; 3,8).
5. Jellegzetes tanításai
A könyv érdeklődésének legfőbb tárgya - mint minden apokaliptikáé - a történelem. A Jel azonban az átlagos apokaliptikus szemlélettől eltérően tekint a történelemre. Nem »jóslatokat« vagy »menetrendet« ad a történelemhez, hanem kulcsot ad annak értelmezéséhez. »A hétpecsétes könyvet« (5. fej.) a Trónon Ülő (Isten) a megöletett Bárány (Jézus) kezébe adta, hogy feltörje annak pecséteit. A történelem tehát a Mindenható és Megváltó Isten kezében van. Isten a történelem Ura, ezért van egységben egymással a világi és az üdvtörténet. Az ember kapja a történelmet (determinizmus), de engedelmességével alakíthatja is azt (erkölcsi felelősség, indeterminizmus). A történelem Isten céljai felé siet, az emberek, uralkodók, népek vagy szellemi hatalmak fontos tényezők a maguk körén belül, Isten uralmát tekintve azonban csak eszközök. A történelem legnagyobb eseménye: a Bárány áldozata már megtörtént, ennél »többet« nemhogy a történelemben, de az eszkhatonban sem kell várni, legfeljebb ennek kiteljesedését. A történelem nemcsak gazdasági és politikai erők harca, de szellemi erőké is, azonban szó sem lehet olyan kozmikus dualizmusról, ahol Isten és a Sátán egyenlő erejű ellenfelek lennének. Isten uralma lehetőségként és megvalósulásként egyaránt érvényre jut. A császár uralmának kultikus formájú tisztelete kibékíthetetlen ellentét Isten uralma elismerésével.
Az istentiszteletről és a liturgiáról sokat tanít a Jel. Találunk benne Istent és a Bárányt dicsőítő himnuszt (4,8b-11; 5,8-14), felelgetős (antifonikus) liturgiát (19,1-10), hitvallást (1,5), doxológiát (7,12), liturgikus eszközök és öltözetek leírását (6,9; 8,3; 5,8). Megtanít arra, hogy az igazi liturgiának mindig van eszkhatológikus kitekintése. - Az etika szempontjából a Jel a legfontosabb erénynek a hűséges kitartást, a teher alatt megmaradást tartja. Kulcsszavak itt a téreo ige (1,3k; 2,26; 3,3.8.10) és a hüpomoné főnév (1,9; 2,2; 3,10; 13,10). - Krisztológiájának egyik fontos vonása, hogy Krisztus címei közt előszeretettel használja a Bárány (27-szer!), az Emberfia (1,13; 14,14) és az Úr vagy Uraknak Ura (11,8; 17,14; 22,20) elnevezéseket. Tehát egyrészt hangsúlyozza a megdicsőült Krisztus hatalmát és dicsőségét, másrészt a szenvedő Jézussal való azonosságát. Fontos, hogy nemcsak Krisztus címeiről, de hármas tisztéről is tanít (1,5-6; 5,10). A »Bárány menyegzője« figurális kifejezésben pedig az egyház és Krisztus dicsőséges eszkhatológikus egységét fejezi ki.
6. Szerzője, szereztetési helye és ideje
A Jel nemcsak címfeliratában, de szövegében is vallja, hogy János a szerzője. Nincs okunk ebben kételkedni. A szerző ezenkívül csak annyit mond önmagáról, hogy Krisztus szolgája, a keresztyén olvasóknak testvére, aki Patmosz szigetén nyerte a kijelentést, ahol »Isten Igéje miatt« tartózkodott (1,1.4.9; 22,8). Nem tudjuk, hogy az utóbbi kifejezés arra vonatkozik-e, hogy büntetésként száműzték a szigetre igehirdetése miatt, vagy pedig azért került oda, hogy ott missziót végezzen vagy kijelentést nyerjen. Az egyházatyák tudósításait figyelembe véve az előbbi valószínű. Patmosz közel van Efezushoz, ahol igen erős János-hagyomány élt. Nyitott kérdés csak az marad, hogy Zebedeus fia János-e a könyv szerzője, vagy a Papiasz egyházatya által említett »presbiter János«. A könyv szereztetési ideje Domitianus császár uralkodásának végére, kb. a 92-93-as évekre esik.
Több mozzanat utal arra a Jel-ben, hogy keletkezési körülményeit Domitianus uralkodása idején és Efezusban kell keresnünk. Mindenekelőtt a liturgiai részek mintha tudatosan konfrontálódnának Domitianusnak Efezusban tartott ünnepeltetéseivel. Ez a szembeszegülés némelykor komparatív (összehasonlítja és fokozza a császárkultuszban állítottakat Krisztus tisztelete javára), máskor antagonisztikus (ellenszegül valamilyen különbség felmutatásával). Pl. a 2-3. r.-ek a domitianusi EDIKTUMok stílusát idézik: »így szól, aki...« (2,1). Szó esik a városok (gyülekezetek) hűségéről vagy hűtlenségéről és hét győzelmi díjról (nyilvános díszétkezés, örök koszorú, fehér márványlap, polgárjog, fehér ünnepi ruha, tiszteletbeli jog a templomban, ugyanaz a trón mellett). Az 5. r.-ben szereplő könyvtekercs már AUGUSTUS óta ott van a római császárok kezében az ábrázolásokon. A 6. r.-ben nem véletlenül szerepel négyféle színű ló. Az ünnepi versenyeknél Efezusban ugyanis ennyit engedélyezett (egy-egy sportegyesület színeként) a császár, szemben Rómával, ahol hatféle színben indulhattak a versenyzők. Az ünnepi játékvezető ábrázolása, amit Efezusban találtak, megegyezik a Jel 8 kezében csészét tartó liturgusával. Tudjuk, hogy az efezusi ünnepségeken az üres trónon villámköteg pótolta a távollévő császárt. Ilyen villámköteg szerepel a Jel-ben (4,5; 11,19). Domitianus megszólítása az efezusi tartományi szentélyben: »Isten és Úr« (vö. Jel 1,8!). Nem csoda, hogy Efezus elnyerte a »császárhű város« címét (vö. Jel 2,10b).
7. Kanonizálása hosszú folyamat volt.
Justinus mártír, Alexandriai Kelemen és Szárdeszi Melitó mind Zebedeus-fia János művének tartották. Eltért azonban véleményük a tekintetben, hogy azonos-e a szerző a Jn írójával. Justinus mártír ezt nem fogadta el. Mivel bizonyos szekták (pl. montanisták) nagyon nagyra értékelték, ezért az egyház egy része, az ún. »alogisták« (Logosz-t tagadók) nem fogadták el apostoli eredetűnek. Az ÚSZ hivatalos szír fordításából, a Pesittából hiányzik, de nemcsak a szír, hanem a K-en élő g. egyházak sem találták kanonikusnak. A NY-i egyházban kezdettől fogva kanonikus könyvnek tekintették. Az egyetemes egyház a 4. szd. végére fogadta el.
BJ
