Kánon
Kánon A többértelmű g. kánón (valószínűleg a h. káneh görögös alakja, jelentése: bot, mérővessző, mérték) kifejezés, a B-ra alkalmazva, olyan iratok gyűjteményét jelenti, amelyek isteni kijelentés (ld. INSPIRÁCIÓ) alapján keletkeztek, és a hívő ember hitére és életére nézve normatív jelentőségűek. A B két kánonikus gyűjteményből áll: ÓSZ-ből és ÚSZ-ből.
I. Az ÓSZ-i kánon kialakulása
1. A hagyományos zsidó szemlélet. Az ÓSZ-i kánonikus iratok gyűjteményéről először Josephus Flavius tesz említést Contra Apionem c. munkájában (I. 8. 38–42. §). Leírása szerint a szent iratok kanonicitásának négy ismertetőjegye van: a) Istentől inspiráltak, azaz isteni tartalmúak, s ezért hinni kell bennük; b) a Mózestől Artaxerxész koráig (Kr. e. 485–465) terjedő időben keletkeztek; c) a héber abc betűinek megfelelően 22 könyvből állanak; d) a szent iratokból sem elvenni, sem hozzájuk tenni nem szabad.
A kánon kialakulására vonatkozólag egy másik elméletet olvashatunk az apokrifus IV. Ezsdrás könyvében (14,18–48). Eszerint az ÓSZ-i Szentírás Jeruzsálem elpusztulásakor (Kr. e. 587) teljesen elégett, s a fogságból visszatérve Ezsdrás isteni sugallatra negyven nap alatt teljes egészében újra lediktálta azt. Még a reformáció korában is tartotta magát ez a szemlélet.
2. Ma már nem tudjuk teljes bizonyossággal pontosan leírni az ÓSZ-i kánon kialakulásának minden egyes fázisát.
a) Szinte bizonyos azonban, hogy a hármas tagozódású kánon (Törvény–Próféták–Írások) első része, a Törvény (h. tóra, g. pentateukhosz) emelkedett először kánonikus tekintélyre. A Törvény foglalja össze Izráel vallásos irodalmának legrégibb darabjait epikus (elbeszélő) és legiszlativ (törvényhozó) formában, s kultikus jelentőségénél fogva szükségszerűen szöveghű formában hagyományozták tovább. A Törvény kialakulását nem lehet pontosan nyomon követni. Bizonyos azonban, hogy a Jósiás-féle kultuszreform Kr. e. 622-ben (ld. JÓSIÁS REFORMJA) és az Ezsdrás–Nehémiás-féle reform Kr. e. 458-ban fontos lépés volt kanonizálása szempontjából. Amikor a samaritánusok a Kr. e. 4. szd. végén felépítették a Garizim-hegyen a maguk külön templomát, és elkülönültek a zsidóságtól, akkor már szent iratként magukkal vihették a teljes Pentateukhoszt (vö. Samaritánus Pentateukhosz). S noha kisebb változások történnek még a szövegállományában, mindez bizonyítja, hogy a Kr. e. 4. szd.-ra kialakult és kanonizálódott.
b) A kánon második fő része, a Próféták (nöbiim), két részre oszlik: l. a korábbi próféták (h. nöbiim risónim) csoportja a Józs-tól Kir-ig terjedő történeti könyveket foglalja magában; 2. az ún. későbbi próféták (nöbiim aharónim) csoportjába a tkp.-i próféták könyvei vannak besorolva: Ézs, Jer, Ez és a tizenkét kispróféta. A kánonnak ez a része Kr. e. 200 körül záródott le. Erre utal az a tény, hogy a qumráni iratok (ld. QUMRÁN) gyakran idézik a prófétákat és a közösség sok prófétai könyv másolatát is elkészítette (pl. a teljes épségben fennmaradt Ézsaiás-kéziratot). Jézus Sirák (Kr. e. 190 körül) »Az atyák dicsérete« c. művében (48,22–49,12) pontosan felsorolja a kánon ezen két fő részének darabjait.
c) A héber kánon harmadik fő része az Írások (h. kötubim, g. hagiografa). A kánonnak ez a része zárult le legkésőbb. Legelőször nyilvánvalóan a csoport élén álló és a liturgiában használt Zsoltárok nyertek kanonikus tekintélyt, sok irat azonban csak a Kr. u. 1. szd.-ban lett része a kánonnak.
3. Az ÓSZ-i kánon végleges lezárása rabbinus körök ösztönzésére történt meg Kr. u. 100-ban a jamniai zsinaton ( JABNÉ). A kánon megállapításának nem utolsósorban az is volt a célja, hogy ezáltal védekezzenek és elhatárolják magukat a terjeszkedő keresztyénséggel szemben (ld. még KÁNONALKOTÁS). A kanonocitás mértékéül Josephus Flavius már fent említett formális szempontjait tették meg: a kijelentés korszaka Mózestől Ezsdrásig terjedt. Így akarták hangsúlyozni a Jézus fellépése és az ÓSZ-i kijelentéstörténet közötti üdvtörténeti diszkontinuitást.
II. Az ÓSZ-i kánon idézése az ÚSZ-ben
Az ÓSZ-i kánon lényegében már Jézus korában kialakult. Jézus Mt 23,35-ben Ábel (1Móz 4,1–8) és Zakariás (2Krón 24,20kk) megöléséről beszél, azaz egybefoglalja az 1Móz-tól a Krón-ig terjedő kánont. Lk 24,44-ben megemlíti egyszerre a Törvényt, a Prófétákat és a Zsoltárokat, mely utóbbival a pars pro foto elv alapján az egész Kötubim-csoportot akarja jelölni (amint teszi ezt Mt 27,9-ben is, ahol »Jeremiás« foglalja össze valamennyi prófétai könyvet. Az ÚSZ az Énekek, Eszt és a Préd kivételével valamennyi kánonikus könyvet idézi, de található néhány olyan idézet is, amelyek nem kánonikus könyvekből származnak (pl. Júd 9,14-ben Mózes mennybemenetele könyve és Hénókh könyve).
III. Az ÚSZ-i kánon kialakulása
1. Az ÚSZ, a keresztyén egyház szentnek tekintett könyve a Kr. u. 2. szd.-tól áll az ÓSZ mellett. Az első időkben legfontosabb darabjai a páli levelek és az evangéliumok voltak. Az ApCsel, Jel és a katolikus levelek (vö. KATOLIKUS LEVELEK) csak részben vagy kevésbé voltak ismertek, vagy pedig vitatott volt apostoli eredetük. Csak nagy vonalakban ismert az az út, amely az egyes ÚSZ-i iratok keletkezésétől az ÓSZ-ként ismert kánonikus gyűjteményig vezetett.
a) Gyűjteménnyé először a páli levelek váltak, amelyeket már keletkezésük idején, szokás szerint felolvastak a gyülekezeti istentiszteleteken (vö. 2Kor 1,1k; Kol 4,16; 2Pt 3,15). A 2. szd. elején már mértékadó iratként idézték őket (vö. Ignatius Efezusi levél 12,2). A 2. szd. közepén az eretnek Markion 10 páli levelet vett fel kánonába.
b) Az evangéliumokkal kapcsolatban Justinus mártír említi a 2. szd. közepén, hogy azokat az istentiszteleteken rendszeresen olvassák. Kr. u. 180 körül, új műfajként, megszületik az evangéliumharmónia, amely feltételezi a négy evangélium kánoni tekintélyét.
c) A 140-es években az eretnek Markion kánont alkot a Lk evangéliumból és 10 páli levélből, elvetve teljesen az ÓSZ-i kánont. Kánonalkotása nagymértékben felgyorsítja az ÚSZ-i kánon kialakulását (negatív értelemben).
d) Az ApCsel-t először Justinus mártír említi, de csak Irenaeus-tól (180 k.) bizonyítható kánoni volta.
e) A Jel kanonicitása Justinus mártír idejétől bizonyítható.
f) Legkésőbben az ún. katolikus levelek lettek a kánon részei. Valamennyi véglegesen csak a 4. szd.-ban.
2. Az egyes iratok kánonba foglalásának három feltétele volt: a) olvasták őket valamelyik gyülekezetben; b) apostoli eredetű, vagy legalábbis apostoltanítványtól származó volt (mint pl. Mk és Lk esetében megelégedtek ezzel a feltétellel); c) tartalma nem állt ellentétben az egyházi tannal.
A ma általunk is ismert 27 kánonikus irat számát Athanásius állapította meg 367-ben. A Ny-i egyház is elfogadta ezeket kánonikus iratoknak, és később, a tridenti zsinaton (1546) meg is erősítette ezt a döntését. A reformáció korában Luthernek tartalmi kifogásai voltak a Jak, Júd, Zsid és Jel könyvével szemben, ezért ezeket a könyveket bibliafordításának végére helyezte. (Ld. még KÁNONALKOTÁS; KÁNONIKUS IRATOK)
VG
