Király
Király A monarchikus kormányforma legmagasabb méltósága.
1. Királyságok Kánaánban és az ókori Keleten Izráel honfoglalása előtt. Kánaán földjén Izráel honfoglalása előtt számtalan apró, egymástól függetlenségben élő királyság volt (vö. Józs 12). Ezek a királyságok egy-egy megerősített városból és a hozzájuk tartozó környékből állottak, s királyaik a dinasztikus elv szerint váltották egymást. Hasonló királyságokban éltek a filiszteusok és általában a Földközi-tenger partja menti államok, később erős szövetségekbe tömörültek (Józs 13,3; Bír 3,3; 1Sám 5,8). A kánaáni városállamok is megpróbáltak a filiszteusokéhoz hasonló szövetségeket létrehozni, ezek azonban soha nem tudtak tartósak maradni (Józs 10,3kk; 11,1k).
E kis városállamok mellett hatalmas birodalmak is kialakultak már az izráeli honfoglalás előtt, vagy a későbbi időkben: Egyiptom, Asszíria, az Újbabilóniai Birodalom, Perzsia. A kis királyságok e hatalmas birodalmak mellett, sokszor vazallusi minőségben, igyekeztek továbbélésüket biztosítani. A nagy birodalmak erős szervezetükkel a legkülönbözőbb eredetű népeket egyesítették, ezért a nemzeti érzés általában hiányzott belőlük. A legfőbb hatalom itt is a királyok kezében volt, a trónutódlás, legalábbis elméletileg, szintén dinasztikus elv szerint történt.
A Kr. e. 2. évezred vége felé alakulnak ki Kánaánban a nemzeti államok, amelyeknek területe azonos az egy nép által lakott területtel, s kezdetben nem is törekedtek más népek leigázására és területük elhódítására. Ezek az államok területüket népük nevével jelölik: Ammón, Arám, Edóm, Móáb. A kormányforma monarchikus, de nem öröklődés útján cserélődnek a királyok, hanem választják őket (1Móz 36,31–39). Később, nyilván a szomszédos nagybirodalmak mintájára, dinasztikus úton kerülnek trónra királyaik.
2. A királyság Izráelben. Bár már a bírák korában történtek kísérletek a filiszteus és kánaáni városállam-királyságok meghonosítására (Bír 8,33kk; 9,1–6: Abimelek idegen segítséggel valóban király lett), a királyság azonban ténylegesen a szíriai és transzjordániai nemzeti királyságok mintájára honosodott meg Izráelben, a végveszéllyel fenyegető filiszteus támadások következtében. Ekkor választják Sault királlyá, »ahogyan ez minden népnél szokás« (1Sám 8,5). Saul lényegében karizmatikus vezető, aki a bírák tevékenységét folytatja: Isten által kiválasztott szabadító, megmentő (1Sám 9,16), akin az Úr Lelke nyugszik (1Sám 10,6).
A királyválasztással Izráel törzsi szövetsége Transzjordánia nemzeti királyságaival lett egyenrangú, s megkezdődött a monarchikus államforma kialakulása. Saul halála után korábbi zsoldosvezérét, Dávidot (1Sám 16, l2kk) választják meg először Júda (2Sám 2,4), majd egész Izráel királyává (2Sám 5,3), s ezzel kialakul Júda és Izráel perszonális unióban lévő kettős monarchiája. Az unió fenntartása érdekében Dávid még életében Salamont jelöli utódjául, s királlyá teszi Izráel és Júda fölött (1Kir 1,35).
Dávid és Salamon birodalma nem volt teljesen nemzeti jellegű, hiszen hódító háborúik során nem izráeli népcsoportokat is beolvasztottak a birodalomba (2Sám 8,1–14). Bár a siker rövid életű volt, mivel az utódok az elfoglalt területeket részben elveszítették (1Kir 9,10–14), a dávidi nagybirodalom eszméje azonban mindig megmaradt.
A perszonális unióval egybekapcsolódó kettős monarchia csak Salamon haláláig maradt fenn, majd a nagybirodalomból két nemzeti állam lett. Ezek eleinte bizonyos mértékig kapcsolódtak egymáshoz, ez a kapcsolat azonban mindinkább gyengült. Az É-i Izráelben visszaáll a Saul korabeli karizmatikus vezetőválasztás.
Jeroboámnak, az első izráeli királynak egy próféta ígéri oda a trónt (1Kir 11,31.37), és csak azután ismeri el királynak a nép (1Kir 12,20). Jéhút Isten jelöli a királyságra (1Kir 19,16), s általában Isten az, aki kiválasztja vagy elveti a királyokat (1Kir 14,7k; 16,1k; Hós 13,11). Csupán Omrinak és Jéhúnak sikerült rövid időre dinasztiát alapítani.
Júdában Isten Dávid egész nemzetségét választotta ki uralkodásra, tehát itt a dinasztikus elv valósult meg (2Sám 7,8–16; Zsolt 89). Viták természetesen itt is voltak a trónutódlás körül, a kérdés azonban legfeljebb az volt, hogy melyik dávidi leszármazott legyen a király (pl. 2Kir 11,13–20; 14,21; 21,24; 23,30 stb.).
A két állam lakossága a szakadás ellenére is egy népnek érezte és tekintette magát (2Krón 28,11), ezért a történeti könyvek (Kir, Krón) a paralel ábrázolásokkal egy és ugyanazon nép történetét akarják elmondani. Közös a nemzeti hagyomány, közös a vallás, az Izráel név az elkülönülés után is megtartotta tágabb jelentését (pl. Ézs 8,4).
Az É-i birodalomban a királyság Kr. e. 722-ig, az Asszír Birodalom támadásáig, Júdeában pedig Kr. e. 589-ig, a Babilóniai Birodalom támadásáig állott fenn. Ekkor esett el Jeruzsálem, s ezzel Izráel mint politikai államszervezet megszűnt létezni. Júda az újbabilóniai, majd a perzsa és a szeleukida nagybirodalmak része, ill. provinciája lett. A Hasmoneusok igényt tartanak ugyan a királyi címre, de már nem uralkodhatnak önállóan (ld. HASMONEUSOK).
3. A trónra lépés szertartása. A szertartásnak két színhelye volt: a szentély és a királyi palota. A szentélyben adta át a főpap a királyság jelvényeit: a koronát, valamint egy írásos bizonyságtételt arról, hogy Isten kegyelmesen elfogadta a leendő királyt. Ezután következett a felkenetés szertartása. A király felkenetése által megkapta a Lélek ajándékát, és ezáltal Isten szentségének részese, vagyis érinthetetlen és sérthetetlen lett. A király felkenése révén egyúttal felszentelt személy is, aki vallásos szertartások végzésére is alkalmassá vált. A felkenés után megfújták a kürtöket és a trombitákat, a nép pedig felkiáltott: »éljen a király!«. Ezáltal ismerték el törvényesnek maguk fölött a király hatalmát. Ezután a szentélyből a királyi palotába vonultak át, ahol a király elfoglalta a trónt, majd fogadta alattvalóinak hódolatát (vö. 1Kir 1,32–48; 2Kir 11,12–20).
4. Isten mint király. Izráel népe történetének minden korszakában teokratikus népközösség. A törzsi szövetség és a fogság utáni gyülekezet korában ez teljesen nyilvánvaló volt (2Móz 15,18; 4Móz 23,21; Bír 8,23; 1Sám 8,7; 12,12; Ézs 41,21; 43,15; 44,6; Zsolt 47; 93; 96–99), de a majdnem ötszáz éves monarchikus kormányzás ideje alatt sem ment feledésbe soha, hogy Izráel királya maga Isten. Izráel királyai csak Isten képviselői (1Krón 17,17; 28,5; 2Krón 9,8), Dávid uralkodása Isten királyságának megvalósulása a földön (1Krón 11–29). Izráel királyait maga Isten választotta ki (5Móz 17,15), és Ő tűrte meg őket (1Sám 8,7kk). Ezért annak megfelelően mondott róluk ítéletet is az utókor, hogy mennyiben maradtak hűségesek az Istennel kötött szövetséghez.
Isten királysága azonban nem korlátozódik a szövetséges népre (1Kir 8,6kk), hanem kiterjed az egész teremtettségre (Ézs 6,3–5; Jób 38; Zsolt 29; 74; 104; 145). Erre figyelmeztet Jézus is (Mt 5,34k).
5. Jézus mint király. Izráel királyai felkenetésüknél fogva »messiások« (h. másiach, arámul: mösicha, ennek görögös formája: messias), azaz felkentek és megmentők, szabadítók. Ezek az elemek, egy jövőbeni szabadítóra várva, a messiáskirály személyében egyesülnek. Ez természetesen hosszú folyamat eredménye, mely a Kr. e. 1. szd.-ig tart, amikor a Salamon Zsoltárai c. apokrifus irat a régen várt megváltót Felkentnek, Messiásnak nevezi.
Ebből a hagyományból érthető, hogy az ÚSZ Jézust messiáskirálynak nevezi. Ő a »zsidók királya« (Mt 2,2; 27,11.29.37; Mk 15,2.9.12.18.26; Lk 23,3.37k; Jn 18,33.37.39; 19,3.14k.19.21). Ezt íratja Pilátus Jézus keresztjére a zsidó vezetők tiltakozása ellenére is, akik a címet istengyalázó igényűnek tartják (Jn 19,21). A Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézus az Úr nevében jövő messiáskirály, akire vonatkozik az ÓSZ-i ígéret (Zak 9,9; vö. Mt 21,5; Jn 12,15).
Az ÓSZ-i messiáshagyomány másik kifejezése a »Dávid fia« elnevezés, amely különösen az evangéliumok gyógyítási történeteiben fordul elő (Mt 9,27; 15,22; 20,30kk; Mk 10,47k; Lk 18,38k). Dávid Izráelnek azon királya volt, aki az uralkodását az utókor Isten földi királyságának legtökéletesebb megvalósulásaként értékelte (vö. 1Krón 11–29). A »Dávid fia« kifejezést az ÓSZ csak Absolonra és (különösen) Salamonra használja, míg a Salamon Zsoltárai 17-ben a végső idők messiáskirályát jelöli.
A messiáskirály az idők végezetén ítéletet tart a világ fölött (Mt 25,34kk; Jel 14,14; 22,3). Amikor a »királyok királya« (1Tim 6,15) befejezi ítéletét, akkor átadja az uralmat Istennek (1Kor 15,24), az »örökkévalóság királyának« (1Tim 1,17).
VG
