Kultusz
Kultusz Vallástörténeti értelemben kultusznak nevezzük a numinosum-nak rendezett formában végbemenő, ritualizált, egyéni vagy közösségi tiszteletét, amelyhez általában az áldozatbemutatás is hozzátartozik.
Az ÓSZ-ben a kultusz fogalmának az cabódah, ill. a cbd jhvh kifejezés felel meg, amely az ember Istenhez fűződő viszonyának legátfogóbb körülírása. Az ÓSZ-i bizonyságtétel szerint az ember lényegéhez alapvetően hozzátartozik Isten szolgálata. A kérdés csak az lehet, hogy milyen istenséget szolgál. Az cbd jhvh jelentése: Isten teljes egzisztenciával, úrként való elismerése és ennek kiábrázolása (pl. 2Móz 3–12; Józs 24; 2Sám 15,8). Mivel a kultusz idegen istenek tiszteletét is jelentheti, ezért állandóan hangzik a figyelmeztetés: 5Móz 6,13; 1Sám 12,10.20.24; Jer 2,20. Jahve igaz, osztatlan, egész egzisztenciával történő tisztelete a végső idők ígérete (Jer 30,9; Ez 20,40), amely majd minden emberre kiterjed (Ézs 19,21.23; Zof 3,9).
Minden kultusznak, így az izráelinek is, három fontos jellemzője van: a szent helyek, a szent idők és a szent cselekmények. E három vonatkozásban különböző párhuzamokat, kölcsönzéseket, hatásokat lehet megfigyelni az Izráel és a környező vallások kultusza között. Sajátosan izráeli jelenség az, hogy 1. Izráelben az egyetlen, egy igaz Isten kultuszáról van szó, aki a történelemben cselekvő úr, aki szövetséget kötött a történelem egy pontján népével. Ebből következik, 2. hogy az izráeli kultusz nem a kánaáni tenyészet-enyészet kultuszok lemásolása, hanem történelmi emlékezés, megerősítés, annak a szövetséges viszonynak az újra helyreállítása, amelyet Isten kötött népével. Az időtlen mítoszok helyére tehát a kijelentéstörténeti látásmód lépett. Az izráeli kultusz sajátos vonása végül 3. Isten kiábrázolásának tilalma (2Móz 20,4; 5Móz 5,8), mivel hozzá méltatlan volna mindenféle kiábrázolás.
Kultuszi cselekmények említése gyakran történik az ÓSZ-ben, de a szertartások pontos, egyértelmű és részletes leírása ritka. Ennek következtében az izráeli kultusszal kapcsolatosan a modern B-tudomány sokféle, sokszor egymásnak ellentmondó hipotézist állított fel. Mi a különböző kultuszi cselekmények puszta felsorolására szorítkozunk. A legrészletesebb leírások a Pent-ban és Ez-ben találhatók, Ez-lel kapcsolatosan azonban kérdéses, hogy kultusztervezete (40–48) valamikor is megvalósult-e. A Zsolt-ban találunk liturgikus útmutatásokat. E megjegyzéseknél azonban értékesebb az a tény, e zsoltárokat a kultuszban állandóan használták, énekelték, imádkozták.
1. A kultusz lényege az, hogy a hívő találkozik Istenével. A találkozás helyét, idejét és módját azonban mindig Isten választja meg.
Isten az atyák korában különböző helyeken és formákban jelent meg, megjelenésének tartalma azonban ugyanaz: a háttérben mindenütt az egy, igaz Isten áll (pl. 1Móz 12,7; 16,7; 35,1.9; 2Móz 4,1.5; 33,18kk; 3Móz 9,4.6; Bír 6,12; 2Sám 24,17kk). A pátriárkák kultuszhelyei: Sikem (1Móz 12,6); Bétel (1Móz 12,8); Mamré (1Móz 13,18); Beérseba (1Móz 26,23).
Ősi gondolat, hogy a kultuszhelyen Isten arcát lehet látni (vö. 1Móz 32,31; 5Móz 16,16; Zsolt 27,4; 63,3; 42,3; Ézs 6,1), noha ő láthatatlan. Ezért alakját felhő borítja (2Móz 13,21k; 14,19; 33,9kk; 34,5; 4Móz 12,10). Láthatatlan jelenlétének a jele a szövetség ládája ('arón habörít) és a szent sátor ('óhel mócéd – vö. 4Móz 10,33; 1Sám 4; 2Sám 6,2kk – 2Móz 33,7–11; 4Móz 12,4kk; Józs 18,1; 2Sám 6,12).
Salamon temploma királyi tulajdonban volt ugyan, de mivel benne volt a szövetség ládája, így a tizenkét törzs nemzeti szentélyének is számított. A szentély előtti tér az ünnepi egybegyülekezés helye volt. Az ország kettészakadása után az É-i országrészben is voltak ilyen királyi szentélyek (Bétel és Dán; vö. 1Kir 12,28; Ám 7,9kk). De az ősi, törzsi szentélyek (Gilgál: Józs 4,19; Siló: Józs 18,1; Micpa: Bír 20,1; Gibeón: 2Sám 21,1; Ofra: Bír 6,11kk; Dán: Bír 17–18) és a magaslati szentélyek (pl. 1Sám 9,22) ugyancsak sokáig megtartották jelentőségüket. Egészen Jósiás király kultuszreformjáig fennállottak (Kr. e. 622 – vö. 2Kir 23). A deuteronomiumi törvény tette a jeruzsálemi templomot kizárólagos kultuszhellyé. E gondolat megvalósítására azonban csak a fogság utáni időkben kerülhetett sor, és akkor sem ment harcok nélkül. A samaritánusok is megépítették a maguk Jahve-templomát a Garizim-hegyen, miután a fogságból hazatért zsidóság elkülönítette magát tőlük. Ez a templom a Makkabeusok koráig fennállott. A felső-egyiptomi Elefantinéban is volt a fogság korától egészen a perzsa korig egy templom, de ezt a jeruzsálemi papság soha nem ismerte el. Leontopoliszban (Kairóhoz közel) épített III. Óniász, elűzött főpap, egy Jahve-templomot (Kr. e. 2. szd. eleje). Ez a templom valamivel túlélte ugyan a jeruzsálemi templomot, de igazi riválissá soha nem válhatott.
A jeruzsálemi templom egyedülálló jelentőségű volt Izráel életében. Hirdette Isten jelenlétét, a nép kiválasztott voltát. A benne őrzött szövetségláda révén egybekapcsolta a népet Mózes korával, az ország kettészakadása után pedig az összetartozás érzését erősítette. Az összetartozás érzése különösen a diaszporában élő zsidók számára volt nagy jelentőségű (vö. Zsolt 84,8; 87,5; 121; 122).
2. A kultusz másik tartozéka a szent idő, az ünnep. Az izráeliek ősidők óta megünnepelték az újhold (hódes) ünnepét (pl. 1Sám 20,5kk.18kk). Ezzel az ünneppel gyakran említik együtt a próféták a szombatot (pl. Ézs 1,13; 66,23; Ez 45,17; Hós 2,13; Ám 8,5). A szombat a fogság idején vált különleges jelentőségűvé (Ez 20,12k .16.20).
A tulajdonképpeni ünnepek közül a legősibb és a legjelentősebb a páska (2Móz 12). Eredetileg pásztorünnep lehetett, az Egyiptomból való szabadulás által azonban új, historizáló értelmet kapott (5Móz 16,1kk). A kovásztalan kenyerek ünnepét kapcsolták hozzá. A második nagy ünnepkör a hetek ünnepe volt. Ezt a kovásztalan kenyerek ünnepe (az első kalász levágása) után 7 héttel ünnepelték, mint aratási ünnepet (2Móz 23,16). Üdvtörténetileg a Sínai-hegyi törvényadásra emlékeztek ekkor. A legnagyobb ünnepnek a lombsátrak ünnepe számított. Őszi, betakarítási ünnep volt (2Móz 23,16). Ekkor arra emlékeztek, hogy őseik a pusztában sátrakban laktak.
3. Minden kultusz legfontosabb része az áldozatbemutatás, amikor a hívők rituálisan igyekeznek az istenséget kiengesztelni, hálát adnak segítségéért, vagy áldást kérnek tőle. Az izráeli áldozati kultusz, noha gyökerében hasonlít a környező kánaáni pogány kultuszokhoz, végső soron csak a Jahvéval kötött szövetségi viszony keretein belül érthető meg. A fogság előtti időkben nem beszélhetünk egységes kultusz-teológiáról, noha bizonyos, hogy a kultusz vezérlő gondolata már ekkor is az Istennel való kiengesztelődés, a megbékélés volt (kpr ige piél alakja; kippurim). Ennek során a hívő megvallotta Isten előtt bűneit, amelyre következett a bűnök elengedése, majd a megzavart szövetséges viszony rendezése (vö. pl. 4Móz 15,22–28; 2Sám 24,25; Mik 6,6k). Ez kiábrázolódott az áldozati lakomában, amelynek nem csupán a közösség tagjai, hanem Isten is résztvevője volt (2Móz 24,9kk; 5Móz 12,5kk; Zsolt 95,6k). Az Istennek adott ajándék (vö. 1Móz 4,4k) elfogadásáról későbbi időben a pap mint »Isten szája« adott felvilágosítást (3Móz 22; Jer 14,12).
Mivel a fogság előtti időben nem volt határozottan körvonalazott kultusz-teológia, az izráeli kultuszba beszüremkedtek e kultusz lényegétől idegen kánaáni és más pogány kultuszi elemek. Ezek ellen indítottak harcot a próféták, hangsúlyozva, hogy Isten az égőáldozatok helyett jobban kedveli az igazságot és a szeretetet (Ám 5,21kk – vö. Hós 6,6; Ézs 1,10kk; Mik 6,6; Jer 7,22; 1Sám 15,22k). Bizonyos, hogy e kiélezett fogalmazásból nem szabad arra következtetnünk, hogy Isten elvetette a kultuszt tartozékaival (áldozat, ima stb.) együtt. Ámós sokkal inkább Izráel hitének döntő vonására, Istennek a dekalógusban kijelentett akaratára akar rámutatni. Hóseás szerint Isten igaz tisztelete a szövetségi hűség (heszed), a,parancsolatok megtartását jelenti (Hós 4,1). Ézsaiás Isten szentségének prófétája, aki szerint a szentséges Isten jogrendjéhez hozzátartozik a szociálisan elnyomottak védelme (Ézs 1,10–17). Mik 6,8 mindenfajta áldozati kultusz radikális relativizálását jelenti.
A jósiási kultuszreform (Kr. e. 622) Jeruzsálemre koncentrálta és ezáltal megnövelte ugyan az áldozati kultusz jelentőségét, viszont emellett a prófétai hagyományokat felhasználva, kialakult egy olyan kegyességi forma, amelynek magva az Isten igéje iránti engedelmesség volt (vö. Jer 7,23; 5Móz 28,47). Ez az irányzat a qumráni kegyesek teológiájában érte el tetőfokát. A qumrániak függetlenítették magukat a jeruzsálemi templomi kultusztól, és azt vallották, hogy a véres áldozatok bemutatása helyébe a Törvény iránti engedelmesség és Isten magasztalása lépett. Megjegyzendő, hogy e folyamatban nem a kultusz spiritualizálódásáról van szó (amint ezt a modern szakirodalomban gyakran lehet olvasni), hanem az ugyancsak ÓSZ-i, vértelen áldozat gondolatának (pl. 3Móz 16,20kk) felerősödéséről. A qumrániak maguk is várták a törvényes templomi kultusz idejének eljövetelét.
4. Kultuszi cselekmények említése az ÓSZ-ben. Az áldozatot oltáron mutatták be, amely épülhetett földből (2Móz 20,24), kövekből (1Kir 18,32), réz-, bronz-, aranybevonatú akácfából (2Móz 30,1kk; 1Kir 8,64).
Ábrahám oltárt épített az Úrnak, segítségül hívta az Úr nevét (pl. 1Móz 12,8) és imádkozott (pl. 1Móz 20,17). Nóé is áldozatot mutatott be (1Móz 8,20), Sálem pap-királya pedig megáldotta Ábrahámot (1Móz 14,19).
Ezeken az esetenkénti cselekményeken túl részletesebb liturgikus leírásokkal is találkozunk: pl. amikor Isten szövetséget köt Izráellel (2Móz 24,1–8), a papok és a főpap felszentelésekor, az első áldozat bemutatásakor (3Móz 8), az ígéret földjének elfoglalásakor (Józs 8; 24), Jeruzsálem bevételekor (2Sám 6), a templom felszentelésekor (1Kir 8), a gyülekezet bűnvallásakor (Ezsd 9; Neh 9) stb.
Ászá király megújítja az Istennel kötött szövetséget Júdában (2Krón 15). Ezékiás kultuszreformja (2Krón 29,20–35), a jósiási kultuszreformhoz hasonlóan (2Kir 23) a páska helyes megünneplését jelenti (2Krón 30,1–13). A nagy bűnvalló istentiszteletek Ezsd 9-ben és Neh 9-ben szintén az új kultuszgyülekezet szövetségmegújítását célozzák. Minden ilyen szövetségmegújító istentisztelet középpontjában az Istenhez fűződő, teljes értékű kapcsolat (börít) helyreállítása áll.
Az áldozati rítusok leírásai pontosan meghatározzák az áldozatok alkalom és forma szerinti fajtáit (zebah, selamim, colah, minhah, tódah, hatta'át, ill. 'ásám áldozat), a kultuszban résztvevők részesedését az áldozati húsban, a papoknak, ill. Istennek juttatott adományok mértékét és minőségét (2Móz 29; 3Móz 1–7; 4Móz 15), valamint az ünnepekkel való összefüggésüket (2Móz 12; 3Móz 16 és 23; 4Móz 28; 5Móz 16). A körülmetélés rítusát az 1Móz 17,10–13 tartalmazza. A tisztulási (3Móz 12 és 14; 4Móz 5,11–31; 15,22–29; 19) és felszentelési rítusok (4Móz 8,5–19; 6,1–21) menete is megtalálható. A legrészletesebb leírás az új termés bemutatásának szertartása a hetek ünnepén (5Móz 26,1–11). Ennél tömörebb útmutatások Mózesnek az áldozati istentiszteletre (5Móz 27,1–8) és a törvény felolvasására (5Móz 31,10–13) vonatkozó rendelkezései.
A liturgiában használatos benedictio, az ún. ároni áldás, amelyet a 4Móz 6,24-26 teljes részletességgel közöl (egyébként áldásokat gyakran olvashatunk az 1Móz-ben). Az áldás egyes szám 2. személyben van ugyan fogalmazva, de nem kétséges, hogy az egész kultuszi közösségre vonatkozik.
Katekizmusszerű megfogalmazásoknak látszanak a következő helyek: 2Móz 12,26k; 13,14k; 5Móz 6,20kk; 26,5b–10; 27,14–26; Józs 4,6k.21k.
5. Jézus több ízben járt a jeruzsálemi templomban (vö. Jn 2,13kk; 7,10). Arról nem tudunk, hogy mutatott-e be áldozatot, beszédeiben azonban többször is hivatkozik az áldozati kultuszra (Mt 5,23k; Lk 19,45kk par). A templom lerombolásáról mondott szavai több változatban is fennmaradtak (Mt 26,61; Mk 13,2; 14,58; 15,29; Jn 2,19; ApCsel 6,14). Nyilván a közelgő Isten országának eszkhatológiai ígéretéről beszélt, amikor már nem lesz szükség templomra. Eszkhatológiai jel a templom megtisztításának messiási cselekedete is: az áldozati kultusz végét jelenti az állatok elűzése, és a templomi pénzváltó asztalok felborítása. Jézusnak hatalma van a bűnök megbocsátására is, ami egyébként csak a templomi kultuszban mehetett végbe (Mk 2,5–7; Lk 7,48kk). Ezáltal beavatkozik a templomi kultusz rendjébe.
Gyakran részt vett a zsinagógai istentiszteleteken is (Mk 1,21k; 1,39; 6,2 par; Jn 6,59; 18,20 stb.). Magyarázta az írásokat (Lk 4,16kk; vö. Ézs 61,1k), betegeket gyógyított (Mk 1,23kk; 3,1kk par), vitatkozott a szombat értelméről (Mk 2,23–3,6 par), a tisztasági és egyéb előírások céljáról (Mk 2,14kk; 7,1kk par; 10,2kk par; Mt 5,21–48). Nem magát a kultuszt vetette el, hanem Isten szeretetparancsát radikalizálta: »irgalmasságot akarok és nem áldozatot« (Mt 9,13; 12,7; vö. Hós 6,6; Mt 23,18kk).
6. Az ÚSZ-i istentisztelet alapja és értelme a meghalt és feltámadott Úrral való találkozás az igehirdetésben és az úrvacsorai közösségben, ahol a Jézus kereszthalálával megszerzett üdvösség erői nagy bőségben kiáradnak a hívőkre. Pál apostol, aki az 1Kor 9,20 alapelvének megfelelően maga is mutatott be áldozatot (vö. ApCsel 21,26; 24,17kk), Krisztus kereszthalálát már értünk bemutatott áldozatként értelmezi (1Kor 5,7; vö. Róm 3,25), amely a régi áldozati kultuszt érvénytelenné tette.
Ezt a gondolatot részletezi a Zsid: Jézus Krisztus halála mindenféle ÓSZ-i áldozati szertartás lezárása és beteljesítése (9,12kk; 10,4–14). Ezáltal fölöslegessé vált minden egyéb áldozat, mert Jézus Krisztus történetileg egyszeri áldozata felülmúlhatatlan, megismételhetetlen, kiegészítésre nem szorulóan tökéletes.
Az első keresztyén gyülekezetek istentiszteleti életét ma már nehéz rekonstruálni. Az összejövetelek középpontjában az úrvacsorai közösség állott. Ennek megünnepléséhez házanként gyülekeztek össze, így a templom és a zsinagóga helyett kezdetben a ház lett az istentisztelet központja (vö. ApCsel 2,46; 5,42; Róm 16,5.10k; 1Kor 1,16; Filem 2). Az úrvacsora megünneplése a közös étkezéshez kapcsolódott (vö. 1Kor 11,23kk). Fontos helye volt az ÓSZ-i szentiratok felolvasásának, a messiási ígéretek értelmezésének (vö. az ÓSZ-i ígéretek szerepét a passió-történetben), a prédikációnak (ApCsel 13,1; 15,32; 1Kor 4,17; 11,4; 14,15; Ef 4,11), az imádkozásnak (Mt 6,9kk; Lk 11,4kk) és a magasztaló énekek éneklésének (Kol 3,16; Ef 5,19). Új vonás volt Krisztus üdvösségszerző halálának és feltámadásának a hirdetése. E gyakorlat alapján született meg az evangéliumok magva, a passió-történet. Páltól tudjuk, hogy leveleit felolvasták az istentiszteleteken (1Kor 16,20kk; 1Thessz 5,27 – vö. Kol 4,16; Jel 1,3; 22,10.18).
Az első keresztyének abban a hitben ünnepelték istentiszteletüket, hogy a feltámadt és felmagasztalt Krisztus jelen van közöttük. Arról a Krisztusról tettek bizonyságot, aki az Atya üdvözítő akaratát (1Tim 2,4) egyszer s mindenkorra, a legtökéletesebben kijelentette és megvalósította. Tudták azonban, hogy a végső beteljesedés még előttük van (Jel 21,22–22,5).
VG
