Lámpa, lámpás
Lámpa, lámpás Világító eszköz (h. nér, g. lampász, lükhnosz), amit lámpásnak, mécsesnek is neveznek. Kezdetben egyszerű agyagtál volt, enyhe csőrszerű kiképzéssel, ebben helyezték el a kanócot úgy, hogy egyik vége az olajba érjen, a másik pedig szabadon legyen. A későbbiek során sok változáson ment át, így az egyes korok megállapításánál is fontos szerepük volt. A késő bronzkorban és a vaskorszak elején a csőrt jobban kiképezték. A vaskorszak második felében a lámpás alját talpszerűen formálták meg, hogy biztonságosabban álljon. A perzsa-görög korban a lámpás felső, nyitott része egyre jobban összeszűkült, míg végül teljesen fedett lett, s csak a kanócnak és az olaj beöntése céljára hagytak egy-egy nyílást. A görög lámpásnak hosszú nyaka volt, míg a rómainak csak kissé kiemelt csőre. A közép-bronzkorban és a késő bronzkorban megjelentek az olyan lámpások, amelyeknek hét csőre volt. A jobb világítás érdekében gyertyatartóba helyezték (Mt 5,15). Alámpás egész éjjel égett, mint a beduinoknál még ma is (Péld 31,18). A B-ban sokszínűen szerepel jelképes értelemben: Az Úr életük mécsese (2Sám 22,29), igéje mécses a lábunk előtt (Zsolt 119,105), a lélek bennünk (Péld 20,27). A király Izráel mécsese (2Sám 21,17). Az élet olyan, mint a mécses (Jób 21,17; Péld 13,9), a halál pedig, mint mikor a mécses kialszik (Jer 25,10; Jób 18,6; 21,17; Péld 13,9). Jelképezi Isten örök hűségét az utódokban, a Messiásban, aki a világ világossága (1Kir 11,36; 2Kir 8,19; Zsolt 132,17; vö. Ézs 49,6; Lk 2,32; Jn 8,12).
