Magvető
Magvető Noha már az ősatyák is ismerték a földművelést (1Móz 26,12), Izráel igazából csak a honfoglalás után lett földműves néppé. Vetés előtt nagy gondot fordítottak a talaj megmunkálására. Ezt általában ekével végezték, hegyes-köves vidékeken pedig ásóval vagy kapával. A korai esők idején (ősszel) vetették a búzát és az árpát. A vetés úgy történt, hogy kézzel szétszórták a magot, majd a talajba szántották. De úgy is végezhették, hogy rászórták a friss szántásra, vagy pedig az eke után a barázdába. Ugyanazon földbe nem lehetett egyszerre kétféle magot vetni (3Móz 19,19; 5Móz 29,9). Gyönyörűen ábrázolja a szántóvető ember munkáját az Ézs 28,23-29 másálja. Jeremiás arra inti kortársait, hogy ne vessenek a tövisek közé (Jer 4,3), ami nyilván a nép életfolytatására vonatkozik. Az ÚSZ-ben a magvető alakjával legtöbbször Jézus példázataiban találkozunk (Mt 13,3k.18.20.22.23 par), de többször említi Pál apostol is (1Kor 9,11; 15,36kk; 2Kor 9,10; Gal 6,7k). (Ld. még MAG)
