Mell
Mell Állatoknál: szegy. H dad, sad (női), ha férfire vonatkozott: a lábéb = szív szót használták (Náh 2,8). G. kolposz.
Az asztaloknál bal karjukra támaszkodva heverő emberek az asztal felé fordulva a tőlük balra heverő mellére tették fejüket. Az úrvacsoránál »a szeretett tanítvány« (János?) hevert Jézus jobbján (azaz a legmegtisztelőbb helyen) és így a Mester mellére hajtotta fejét (Jn 13,23.25; 21,20). Aki az örökkévalóságban az Atya mellén (kebelén) nyugodott, Az jelentette ki Őt (Jn 1,18). Ábrahám ruhájának mellén lévő ráncát tekintették a halottak túlvilági helyének (Lk 16,22-23). A mellverés a gyász, megrendülés, bűnbánat jele volt (Lk 18,13; 23,48). Az anya mellén vagy ölében tartotta csecsemőjét (Zsolt 22,10; Jób 3,12), átvitt értelemben ez volt a termékenység (Hós 9,11; Lk 23,29) vagy a vigasztalás (Ézs 66,11) helye. Az áldozati szertartás során az állati szegyet (mellet) az Úr előtt felmutatták (2Móz 29,26-27; 3Móz 8,29; 7,30; 9,20-21), majd a papok része lett.
