Mezőgazdaság

Teljes szövegű keresés

Mezőgazdaság Bár már a pátriárkák is ismerték, s némileg gyakorolták is a földművelést, kifejezetten mezőgazdaságról csak a honfoglalás után lehet beszélni. A mezőgazdaságnak két főága van: a földművelés és az állattenyésztés.
I. Földművelés
1. A föld, amit műveltek. A föld Izráelben nem magántulajdon volt. A földet Isten ajándékozta Izráelnek, de a tulajdonjogot fenntartotta magának. Az így »haszonélvezetre« kapott földet felosztották előbb a törzsek, majd a nemzetségek, s végül a családok között. Egyedül Lévi törzse nem kapott földet, pontosabban törzsi területet. A törvény szigorúan őrködött azon, hogy az egyes törzsek birtokállománya a többi törzsek rovására ne változzon meg, s hogy az egyik ember a másik rovására ne gazdagodhasson. Eleinte feltehetően évenként osztották szét a »törzsi tulajdont« a nemzetségek és a családok között. Erre utalnak a B-ban az ilyen mondások: Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem (Zsolt 16,6). De ha még állandóvá is vált az egyes családok öröksége, akkor sem adhatták el, legfeljebb - szorultság esetén - zálogba adhatták. De ha volt tehetségük hozzá, bármikor visszaválthatták (3Móz 25,25kk). Ha pedig nem tudták visszaváltani, akkor az »ujjongás esztendejében« (h. jóbél) minden térítés nélkül vissza kellett nekik adni, hogy így az Istentől megszabott rend helyreálljon, és szűkölködő ne legyen közöttük, s Isten nagy családjaként éljenek. A próféták mindig igen keményen elítélték azokat, akik ez ellen vétettek, s mások kárára, nyomorúságára építve földet földhöz, házat házhoz igyekeztek ragasztani, és az Úrról, valamint az ő törvényéről elfeledkeztek.
2. Szántás. Izráelt Kánaánban a földművelés kultúrájának gazdag öröksége várta. Palesztina őslakói az izráeli honfoglalás korában már áttértek a kapával való földművelésről az eke használatára. A talaj megmunkálására nagy gondot kellett fordítani. A munkálatok idejét az időjáráshoz kellett igazítani. A májustól októberig tartó eső nélküli évszak alkalmatlan volt a föld megmunkálására. A földet évente legalább kétszer kellett felszántani. Először a korai esők előtt, hogy a föld minél több csapadékot foghasson fel. Másodszor a korai esők beköszöntésekor, hogy a talajt porhanyóssá tegyék, és így alkalmasabb legyen a mag befogadására, s egyúttal a már kikelt vagy csírázásnak indult gyomokat elpusztítsák (Ézs 28,4k). Hegyes, köves vidéken ásóval, kapával művelték meg a talajt, a síkságon pedig ekével. Ismeretes az egyiptomi, babiloni és a palesztinai eke, amelyek között lényegében sok különbség nem volt, nagyjából ugyanazon elv alapján készültek és használták őket. A palesztinai eke, mint a fellahoknál még sokszor századunkban is, nagyon egyszerű volt. Alapja egy alkalmas formájú, lehetőleg V alakú görbe fa. A görbület vagy a V alak rövidebb végéhez erősítették az ekevasat, a hosszabb szárához pedig a jármot. Ha ez a szár nem volt elég hosszú, akkor rudat erősítettek hozzá, hogy az igavonó állatok részére megfelelő hely, ill. távolság legyen. Ahhoz, hogy az ekét tartani, illetve irányítani lehessen, szarvat vagy szarvakat (kettőt) erősítettek hozzá. Készítették úgy is, hogy a V alak két ága volt az ekeszarva, s a V betű hegyének hajlatához erősítették az ekevasat, s megfelelő szögben az igavonó rudat a járom részére. Ezeknél az ekéknél még nem volt csoroszlya, ami az ekevas előtt haladva meghasítja a földet, sem csúszótalp, sem kormánylemez, ami a szántásnál a földet megfordítja. Így a szántás lényegében, a maihoz viszonyítva, csak megtörte a földet, kisebb-nagyobb rögök keletkeztek, s némi barázda (Zsolt 65,11). Ökrökkel (1Kir 19,19; 1Sám 11,5.7; Jób 1,14; Ám 6,12), tehenekkel (Bír 14,18), néha pedig szamarakkal szántottak (Ézs 30,24). A mózesi törvény rendelkezése kétféle jószágot, pl. ökröt és szamarat nem volt szabad egy járomba fogni (5Móz 22,10). A szántóvető az eke szarvát fogva ment az állatok után. A szántás nagy figyelmet igényelt. Aki az eke szarvát fogta, annak mindig előre kellett néznie, vigyáznia kellett, hogy az eke ne forduljon ki a földből, a szántás egyenletes legyen, vakbarázda ne maradjon, annyit fogjon az eke elé, amit az meg tud mozgatni. Az, aki hátratekinget, ezekre nem tud gondot fordítani, annak az állatokat meg kell állítani, vissza kell fordítani, a hibát ki kell igazítani, vagy a következő fordulónál kell helyrehozni. Mindez sok eltékozolt erőt és időt jelentett, a vakbarázdákban pedig csak gyom termett. Ezért mondta Jézus: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára (Lk 9,62). A szántás kellékéhez tartozott az ösztöke is. Az ösztöke két részből állt: egy hosszabb rúd(bot)ból, s a bot végére erősített vasdarabból. Az ösztöke csak mellékesen szolgált az igavonó állatok serkentésére, fegyelmezésére. Ahhoz ugyanis, hogy az ösztöke elgörbüljön, és ki kelljen egyenesíteni (1Sám 13,21), túlságosan kegyetlenül kellett volna bánni az állatokkal. Az ösztöke elsősorban a szántás folyamatosságának a biztosítását, az akadályok elhárítását, olykor a nagyobb rögök törését, az ekevas tisztítását szolgálta. Általában nem szántottak mélyen. Erre a kezdetleges eke nem is volt alkalmas. A tíz-tizenkét cm-es szántás már mélynek számított. A boronát hosszú ideig nem ismerték. A rögöket vagy az ösztökével, vagy valami szekérszerű alkotmánnyal, ami kövekkel volt megrakva, törték össze. A vasfogú borona használatát a rómaiaktól vették át.
3. Vetés. A vetés többféle módon történt. Az egyik módszer szerint előre elszórták kézzel a magot, s azután leszántották. A másik módszer szerint a magot a felszántott földre hintették (Mt 13,3kk). De előfordult az is, hogy a magot az eke után a barázdába szórták (Sirák 6,19). A mózesi törvény rendelkezése szerint kétféle magot nem vethettek egyszerre ugyanabba a földbe (3Móz 19,19; 5Móz 29,9).
A vetés ideje is a korai esőkkel érkezett meg, kb. november elején. De ekkor csak a búzát, s részben az árpát vetették el. A kései vagy tavaszi árpa, a köles, a lencse, a dinnye (Colocynthis citrillus vagy Citrillus lanatus), általában a tavasziak vetésére január-februárban került sor. A már említetteken kívül termeltek babot, hagymaféléket, uborkát, kendert, köményt, mentát, kaprot, mustárt stb. Rizst csak a későbbi időkben kezdtek termelni, de a gyapotot már a Hós 2,8 és az 1Krón 4,21 is említi.
A gabona fejlődése április-májusig tartott. A felnövekvő vetésnek sok ellensége volt. A búza között sokszor felburjánzott a konkoly, ami fiatal korban nagyon hasonlít a búzához. A konkoly sárgás-fekete magja kábító hatású, s veszélyes a gyomorra, valamint az agyra. Mivel nehezen tudták kitisztítani a gabona közül, ezért a búzakenyér fogyasztása olykor bajt okozott. A vetést fenyegető károk között első helyen kell megemlíteni az aszályt és a mézharmatot (a levéltetvek cukros váladéka). A mézharmattól a növények elhervadtak, a szárító és tikkasztó keleti szél következményeként pedig a ragya (a növények hajtásán barnás színű foltokat okozó gombák) pusztított. Ezenkívül gyakori veszedelmet jelentettek a vaddisznók, az egerek, a sáskák és a darazsak is. Az egerek ellen csapdákkal, a vaddisznók ellen kerítésekkel és árkokkal védekeztek. A darazsak fészkét pedig úgy semmisítették meg, hogy az egyik darázsfészek földjéből a másik darázsraj fészkébe vittek, mire a két darázsraj között pusztító harc keletkezett.
4. Aratás. Az aratás általában áprilisban kezdődött el (2Sám 21,9) és istentiszteleti ünnepséggel nyitották meg (3Móz 23,10kk; 5Móz 16,9). Az éghajlati tájegységek szerint azonban az aratás ideje ingadozott. Jerikó környékén, valamint a Jordán völgyében hamarabb beért a vetés. Azoknak, akik ezeken a vidékeken laktak, már a páskaünnep előtt be kellett mutatni a zsenge áldozatokat, s azok bemutatásával egy időben az aratást is elkezdhették. A hegyes vidékeken viszont két-három héttel is későbben kezdődhetett az aratás. A búza kb. két-három héttel később érett be, mint az árpa. A lencse és a borsó az árpával, a búzával érett be egy időben (Ruth 2,23). Pünkösd táján az aratás nagyobbik felével általában már készen voltak.
A terményt sarlóval vágták, ill. aratták le. Később, hogy a talaj előkészítését megkönnyítsék, tövestől tépték ki. Az aratót követte a marokszedő, aki a levágott gabonát kis kévékbe kötötte. A kévéket keresztekbe rakták össze. Egy kereszt általában tizenöt kévéből állt (Ruth 2,16). A mezőn lévő kereszteket csőszök őrizték, hogy a tolvajok el ne lopják, s a madarak ne tegyenek kárt bennük. Az aratás az öröm ideje volt. A nehéz, fárasztó munkát vidáman, énekelve végezték (Ézs 9,2; Zsolt 126,5kk). A tehetősebb emberek, akiknek több földje, aratnivalója volt, munkásokat, napszámosokat fogadtak az aratáshoz (Ruth 2,3kk; Mt 13,30). Aratás idején henyélni, sokat aludni szégyenletes dolog volt, aminek nyomában járt a szükség, ínség, mint egy fegyveres ember. A szorgalmas és eszes ember pedig aratáskor szorgalmatoskodott, mint a hangyák, hogy meglegyen a kenyere (Péld 6,6kk; 10,5). Az aratás a szegények, a jövevények részére is a kenyérnek való megszerzésének az ideje volt. A törvény rendelkezése szerint a búzatáblák széleit nem volt szabad learatni, az elmaradt, elhullajtott kalászokat nem volt szabad összeszedni, mert ezeket Isten a szegényeknek és a jövevényeknek adta (3Móz 19,9; 23,22; 5Móz 24,19). Az érő búzatáblák mellett elhaladó utas éhsége csillapítására szakíthatott kalászokat (5Móz 23,25; Mt 12,1).
5. Cséplés. A kévéket teherhordó állatokra vagy szekerekre rakva vitték el a szérűre. A szérű vagy természetes sziklatérség, vagy jól ledöngölt lapos hely volt, lehetőleg széljárásnak kitett oldalon. Évről évre ugyanazt a szérűt használták, ezért karbantartására sok gondot fordítottak. Megrongálása nagy kárt jelentett, ezért az ellenség, ha tehette, igyekezett feldúlni.
A cséplés kétféle módon történt. A régebbi időkben főként a mi cséphadarónkhoz hasonló szerszámmal verték ki a magot a kalászból (Ézs 28,27). A cséplés másik módja a nyomtatás volt. A gabonakévéket sorban körbe rakták nyomtató állatokkal vagy nyomtató szekérrel, amíg csak szem volt a kalászokban. A nyomtató szekér kerekeinek a küllői közé éles vasdarabokat szereltek, amik a szalmát összedarabolták szecskának (2Sám 24,22; 1Krón 21,23; Ézs 41,15; 28,27; Ám 1,3). Ha valakinek egészen kevés terménye volt, akkor azt bottal csépelte ki (Ruth 2,17). A mózesi törvény rendelkezése szerint a nyomtató ökörnek nem volt szabad bekötni a száját (5Móz 25,4).
Ha a széljárás kedvezett, akkor hozzáfogtak a kicsépelt gabona megtisztításához. Ez először szórás által történt (Ézs 30,24; Jer 15,7), amihez favillát és szórólapátot használtak. Előbb a villával eltávolították a szalmát, majd a szórólapáttal annyiszor szórták át a törekkel, pelyvával elegy magot, amíg csak el nem érték a kívánt tisztaságot. Szórás közben a szél a pelyvát elkapta, elsodorta, a súlyosabb szemek pedig a közelben estek le. Mivel a szél többnyire az estével jelentkezett, ezért ez a munka sokszor késő éjszakába is belenyúlt (Ruth 3,2; Jer 4,11; 51,2; Mt 3,12). A gabonát szórás után vagy közvetlenül az őrlés előtt még meg is rostálták, részint hogy a még közte maradt pelyvától, részint pedig az apróbb magvaktól, pl. konkoly, megtisztítsák (Sirák 27,5; Ám 9,9; Lk 22,31).
A megtisztított terményt vagy nagy korsókba, vagy hombárokba helyezték el (Lk 12,13kk). Használtak vermeket és csűröket is a gabona tárolására (5Móz 28,8; Mt 3,12). A vermet kőlappal zárták le, s olyan ügyesen tudták készíteni, hogy akár negyven esztendeig is el lehetett tartani benne a terményt. A csűrök az asszír-babiloni mintára kúp alakú épületek voltak, amikbe felülről öntötték be a gabonát, s ott lezárva, egy alul lévő ajtón szedték ki. A szalmát takarmánynak vagy alomnak használták, a töreket és a pelyvát pedig vályogvetéshez, vagy ha nem volt rá szükség, akkor elégették.
A föld terméshozama helyenként változott. Volt, ahol két-ötszörösét adta csak vissza a vetőmagnak (pl. Júda-hegység). Galileában a Jezréel-síkságon öt-harminc-, árpából húsz-százhússzoros volt a termés, a Hauránban pedig hatvan-százszoros. A régebbi időkben a terméshozam jóval nagyobb lehetett (1Móz 26,12; Mt 13,8). A terméshozamot igyekeztek mesterségesen is növelni. Azért, hogy az esővíz a jól termő humuszt a hegyek oldaláról ne sodorja le, teraszokat építettek (Zsolt 72,16; Ez 36,8). Ismerték a mesterséges öntözést is. Az őszi és téli esővizet nagy ciszternákban gyűjtötték össze, amikből taposószerkezet és keskeny árok segítségével juttatták el a megöntözendő területre. A termőföld egy részét időnként váltakozva ugaron hagyták. Trágyázásra állati trágyát, szalmát, kórót, cserjehamut, az olajkészítéskor fennmaradó törkölyt használták. Ez utóbbiakat gyakran állati trágyával, vagy egymással összekeverve szórták ki szántás előtt a földre.
6. Szőlő és bor. Palesztina igen gazdag szőlőtermő vidék. A szőlőkultúrának már a legrégebbi időben is megtalálható a nyoma (1Móz 27,28). A kiküldött kémek olyan hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, amit két ember vitt rúdon (4Móz 13,24). Az ÓSZ többször beszél olyan hegyekről, amelyek musttól csepegnek, s szőlőfürtök vérében fürödnek (1Móz 49,11; Ám 9,13).
Ha a talajt jól megmunkálták, akkor a szőlő egész Palesztina területén bő termést hozott (Ézs 5,1; Jer 31,5; Ám 9,13; Bír 9,27; 1Kir 21,1). De különösen híres volt ebből a szempontból a Hebrón és az Éngedi környéke, ill. vidéke (4Móz 13,24; Énekek 1,14), a Sórek völgye (Ézs 5,2), Samáriában Sikem környéke (Bír 9,27), Galileában a Karmel, a Libánon (Hós 14,8) és a Jezréel-síkság (1Kir 21,1). A Jordán túlsó partján Hauránban volt nagyobb szőlőtermesztés. A szőlő még vadon is előfordult Palesztinában (Ez 15,2).
Mivel a szőlő nagyon szereti a napfényt, ezért a hegyoldalakon teraszosan készítették el a szőlőskerteket. Az állatok és a tolvajok ellen tüskés sövénnyel vagy kőfallal vették körül. A szőlőskert közepében őrtornyot építettek (Ézs 5,2).
A tőkéket két-három méterre ültették egymástól. Vagy szabadon, a földön hagyták futni, vagy karókra, esetleg fákra futtatták fel. Olykor lugasszerűen összefonódott két-két sor. A szőlő néhol tíz méter magasra is megnőtt, törzsének vastagsága elérte a hatvan-hetven cm-t is. A legnemesebb szőlőfajták fürtjei nem voltak túlságosan nagyok, de rendkívül zamatosak voltak, s alig volt bennük mag. De előfordultak 5-5 kg-os fürtök is, amelyek igen jóízű bort adtak.
A szőlőt minden évben megkapálták, vagy megszántották legalább egyszer, esetleg többször is. A talajt megtisztították a kövektől, a szőlőt megmetszették, majd később kacsolták (Ézs 5,6; 18,5).
Már az éretlen szőlőt is szedték és fogyasztották (Jer 31,29; Ez 18,2). A szőlőfürtök júliusban kezdtek érni. A tulajdonképpeni szüret azonban csak szeptemberben kezdődött el. A szüret, az aratáshoz hasonlóan, nagy örömünnep volt. Vidám énekszótól, nevetéstől zengett a vidék (Bír 9,27; Ézs 16,9). Az elhagyott fürtöket utólag nem szedhették le, hanem ott kellett hagyni az özvegyeknek, az árváknak és a jövevényeknek (3Móz 19,10; 5Móz 24,21).
A szőlő kitaposása rendszerint már a helyszínen megtörtént. Erre a célra minden gazda sajtót készített. Ez két egymás fölé elhelyezett medence volt, amiket a sziklaoldalba vájtak. A felsőbe rakták a szőlőfürtöket, ahonnan a must egy nyíláson át folyt le az alsóba (Neh 13,15; Péld 3,10; Ézs 63,2; Jóel 2,24). A mustot korsókba vagy tömlőkbe öntötték (Jób 32,19; Jer 48,11; Mt 9,17; Mk 2,22). A megtöltött korsókat és tömlőket kamrákban vagy pincékben helyezték el. A must nagyon hamar forrásnak indult, és rövid időn belül kiforrt. Forrás után a bort átöntötték, és így a seprőtől megtisztították. Ezt többször is elvégezték. Ha nagyon jó bort akartak, akkor egészen a használatig rajta hagyták a seprőn, hogy az ismételt átöntésekkel ne menjen el az ereje (Jer 48,11; Zof 1,12). A bort általában nem tartották sokáig. A Misna a kétéves bort már réginek, a háromévest pedig nagyon réginek nevezi. Az ilyen hosszabb időre eltett bort természetesen nem lehetett rajta hagyni a seprőn.
A szőlőskertbe mást nem volt szabad vetni (5Móz 22,9), de gyümölcsfákat ültethettek bele (Lk 13,6). Ha valaki szőlőt ültetett, és már négy éve dolgozott benne anélkül, hogy még szüretelt volna, az háború esetén mentes volt a hadviselés alól, mivel a szőlő általában az ötödik esztendőben hozott termést (5Móz 20,6). A szombatév megtartása a szőlőskertekre is vonatkozott (2Móz 23,11; 3Móz 25,3kk).
7. Olaj. A gabona és a bor mellett Palesztina fő ismertetőjele az olaj (5Móz 8,8; 2Kir 18,32). Az olajfa a száraz, homokos talajt szereti, így a halmokon és a hegyeken is pompásan díszlik. Hat-tíz méter magasra is megnő. Törzse csomós, ágai simák és szürkés színűek. Levelét sohasem hullatja el (Hós 14,7). Az örökzöld olajfák igen szép látványt nyújtanak (Zsolt 52,10; Jer 11,16; Sirák 50,11). Jézus is nagyon szeretett az Olajfák hegyén időzni. Virága fehér, bogyója pedig akkora, mint a szilvaszem. Igen hosszú életű, s nagyon kevés gondozást igényel. Újonnan plántálni hajtások által lehet. Az első termésre legalább tíz évet kell várni. A bogyókat a teljes beérés előtt, október-novemberben szedik le, mert így lehet a legfinomabb olajat készíteni belőle (5Móz 24,20; Ézs 24,13). A mezgérlés az olajfák esetében is a szegények joga volt (2Móz 23,11). A legfinomabb olajat úgy készítették, hogy a bogyókat mozsárban törték össze (2Móz 27,20; 29,40). Az áldozathoz csak ily módon készített olajat használhattak (2Móz 22,2). Egyébként leginkább olajütőben préselték (Mik 6,15; Jóel 2,24). Az olajat étkezésen kívül világításhoz, kenetek készítéséhez, sebek kezelésére használták. A szelíd olajfa mellett gyakori volt a vadolajfa is (ugyanannak a fajnak [Olea europea] két változata). Olaját felkenési célokra használták. Nem annyira a bogyójáért, mint inkább a fájáért kedvelték.
8. Füge. Az olajfa mellett a másik fontos és gyakran előforduló gyümölcsfa Palesztinában a fügefa (Péld 27,18). A fügefa tíz méter magasra is megnőtt. Gyakran az utak mentén is voltak fügefák (Mt 21,19; Lk 19,4), különösen Jerikó környékén. A fügefa gazdagon fizet a ráfordított fáradtságért. Évente legalább háromszor meghozta kedvelt gyümölcsét, s általában a leszakított gyümölcsök helyén újabbak növekedtek. A Genezáret-tó partján az utas az év csaknem minden hónapjában találhatott érett fügét az út menti fügefákon. Ez a magyarázata annak, hogy Jézus megátkozta a lombos, de gyümölcstelen fügefát (Mt 21,19). A fügefa dús lombja kellemes árnyékot nyújtott, ami alatt az emberek szívesen pihenték ki magukat (1Kir 4,25; Zak 3,10; Jn 1,49).
9. Egyéb gyümölcsök. A már említetteken kívül számos más gyümölcsöt is termeltek. A B a következőket említi: alma, datolya, mandula, gránátalma, dió.
II. Állattenyésztés.
A mezőgazdaság másik főága az állattenyésztés. A pátriárkák főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Gazdagságukat az állatállományukkal mérték. Utódaik is állattenyésztők maradtak, nemcsak Egyiptomban és a pusztai vándorlás idején, hanem részben még Kánaánban is. Az ország sok helyen alkalmatlan volt a földművelésre, viszont az állattenyésztéshez szükséges legelőket az ilyen helyeken is megtalálták. Ennek számos jelét találjuk a B-ban. Erről beszélnek a pásztorok életéből vett képek, mind a prófétáknál és a Zsoltárokban, mind Jézusnál. Azt tartották, hogy a nyájakban való bővölködés Isten törvényei megtartásának a jutalma. Később azonban hanyatlott a pásztori élet szépsége és dicsősége. Míg korábban a királyok címei között is gyakran szerepelt a pásztor méltóságjelző, addig Jézus korában a pásztorok már szegény, megvetett emberek, akiket a vámszedőkkel és a bűnösökkel együtt emlegettek.
Legszívesebben aprójószággal (juh, kecske) foglalkoztak. A Jordán keleti részén szarvasmarhákat is tartottak, a nyugati részén pedig szamarakat is. A szamarakat főleg teherhordásra használták. A tevéket a pátriárkák korában igen nagyra értékelték, később azonban alig van róluk említés. A lovakat a B kedvezőtlenül ítéli meg, mint harci állatokat. Salamontól kezdve a királyok mégis igyekeztek lovakra szert tenni, de elsősorban nem a tenyésztés, hanem a kereskedelem révén. Az állatok az év nagyobb részét a szabadban töltötték. Esténként karámokba terelték őket (4Móz 32,16; 1Sám 24,4), ahol rendszerint őrtorony is volt az őrködés és a védekezés megkönnyítésére (2Krón 26,10). Az állatok a telet istállókban töltötték (2Krón 32,28).
A nyájak gondja elsősorban a fiúk (1Móz 37,12; 1Sám 16,11), olykor a lányok (1Móz 29,9; 2Móz 2,16) vállán nyugodott, akiknek fogadott pásztorok, béresek segítettek. Munkájuk sok gonddal, fáradsággal és veszedelemmel járt (1Sám 17,34kk; Jn 10,11kk). A pásztornak felelnie kellett a nyáj jólétéért, meg kellett védenie a rablóktól és a vadállatoktól. Minden kárért felelős volt.
A pásztorok felszerelése nagyon egyszerű volt: pásztortarisznya és parittya (1Sám 17,40), bot és bunkó (Zsolt 23,4). Bérüket pénzben (Zak 11,12), állatban (1Móz 30,33) vagy gabonában kapták meg (Hammurabi Codex 261). A rekabiták a földművelő, letelepedett életmód helyett, mintegy názír-fogadalomként, a nomád állattenyésztő életmódot választották (Jer 35,1kk).
NA

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT