Mózes öt könyve

Teljes szövegű keresés

Mózes öt könyve
1. A cím
Az ÓSZ első nagy irodalmi egységének összefoglaló címe a magyar B-ban (hasonlóan más keresztyén B-fordításokhoz): Mózes öt könyve. A héber B-ban a címe egy szó: Tóra, aminek általánosan elfogadott jelentése: Törvény. Ez utóbbi arra utal, hogy Izráel vallási és erkölcsi törvényei vannak itt törvénykódexekben összegezve. A törvények azonban történeti keretbe vannak ágyazva, és oly módon vannak bemutatva, hogy azokban Isten Mózesen keresztül jelentette ki akaratát a pusztában vándorló zsidó népnek. A hagyomány ezért tartotta Mózest a teljes Tóra emberi szerzőjének, írójának. Van még egy kései zsidó elnevezés is az egész műre, magyarul »a Törvény öt ötöde«, ennek felel meg a - Tertullianus óta használt - görög cím: Pentateukhosz = »Öt könyv«.
Az egyes könyveknek a címe a héber B-ban az illető könyv első szava (vagy az első mondat legjellemzőbb szava). Így az I. könyvé beré'sít = »kezdetben«, a II. könyvé semót = »nevek«, a III.-é vajjiqrá' = »és szólította«, a IV.-é bammidbár = »a pusztában«, az V.-é debárím = »igék«. - A teológiai szaknyelvben (a görögből formálódott) latin elnevezéseket használunk: l. Genesis = »eredet«, II. Exodus = »kivonulás«, III. Leviticus = »lévitai (rendelkezések)«, IV. Numeri (görög: Arithmoi) = »számadatok«, V. Deuteronomium = »a második törvénykönyv«. Ezek az elnevezések a könyvek tartalmára utalnak; manapság ilyen címeket használnak: A teremtés könyve, A kivonulás könyve, A léviták szolgálata, A számok könyve (vagy: Izráel számbavétele), A törvény summája (vagy: megismétlése).
2. Tartalom
A Mózes öt könyve (a továbbiakban: Pentateukhosz) óriási anyagot ölel fel: a teremtéstől kezdve az ősatyák történetén át a nagy néppé növekedett Izráel egyiptomi elnyomatását, majd kiszabadulását, azután pedig pusztai vándorlásukat az ígéret földje határához elérkezésig, Mózes haláláig. E történeti keretben foglalnak helyet a törvények, különösen a III. és V. könyvben. A továbbiakhoz át kell tekintenünk az egésznek a tartalmát.
Az I. könyv, a Genesis két főrészre oszlik: az 1-11. r. a világ és az emberiség őstörténetét írja le, a 12-50. r. pedig Izráel népe őseinek, a pátriárkáknak a történetét beszéli el.
Az 1-2. r. a teremtéstörténetet mondja el, aztán a bűnbeesés leírása következik (3. r.). A bűn aztán annyira elhatalmasodik, hogy Isten már el akarja pusztítani az emberiséget özönvízzel. A katasztrófa be is következik, de a kegyelmes Isten Nóét családjával együtt megmenti (6-9. r.). Nóé fiain át újból elszaporodik az emberiség (10. r.), belőlük egy leszármazási vonalon vezet át a történelem folyása a pátriárkákhoz.
Pátriárkáknak nevezzük Izráel ősatyáit, Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és ennek tizenkét fiát, Izráel törzseinek névadóit. Ábrahámot Isten Háránból (Mezopotámiából) hívja és vezeti el Kánaán földjére. Ott többszörösen megígéri neki, hogy ezt a földet majd utódai nagy népként fogják birtokba venni. Ígéreteit szövetségkötésekkel is megerősítette, és Ábrahám hittel fogadta az ígéreteket, noha feleségével, Sárával együtt idős volt, s nem volt gyermekük (12-15. r.). Majd csak a 21. r.-ben olvasunk Izsák születéséről, a 22. r.-ben pedig az Izsák feláldozására vonatkozó nagy próbatételről.
Ábrahám történetének leírását több epizód szakítja meg. Az egyik Lót története: ő együtt jött Ábrahámmal Kánaánba, de külön vált tőle, és Sodomában telepedett le, aminek két ízben is súlyos következménye lett (14.; 18-19. r.). A másik epizód a Hágár-történet. Ezt a szolgálót a gyermektelen Sára adja Ábrahámhoz, de aztán féltékenységből a fiával, Izmaellel együtt elkergeti (16.; 21,1-21). A harmadik epizód az Abimelek királlyal való konfliktus Sára miatt (20. r.), majd az összebékülés (21,22-34). Önálló elbeszélés a körülmetélkedés szövetsége (17. r.).
Sára halála után (23. r.) Ábrahám Háránból hozat Izsáknak feleséget, Rebekát. Ikreik születnek, Ézsau és Jákób, és bár először Ézsau látta meg a napvilágot, Jákób elszántan, sőt csalással küzd az elsőszülöttségi jog megszerzéséért (25-27. r.). Az atyai áldást ugyan megkapja, de Ézsau bosszúja elől menekülnie kell. Háránban talál menedéket Lábánnál, akinek a lányait, Leát és Ráhelt feleségül kapja, sőt azok szolgálóit is. Tizenkét fia születik (29-30. r.; 35,16-26). Meggazdagodva tér vissza Kánaánba, és kibékülve Ézsauval, vándor életet él az országban (31-35 r.).
Jákób tizenkét fia közül József története van részletesen leírva (37-50. r.). Testvéreinek irigysége miatt Egyiptomba kerül rabszolgaként, és sok viszontagság után jut magas méltóságra. Ezen a réven lesz a »hét szűk esztendő« idején Kánaánban éhező családjának a megmentője, sőt rábírja apját, hogy családjával együtt költözzék Egyiptomba. E nagy lélegzetű novellát csak a 49. r. szakítja meg; Jákób jövőbe látó mondásai tizenkét fiáról és a tőlük származó izráeli törzsekről.
A II. könyv, az Exodus három főrészre oszlik. Az 1-15. r. tartalmazza a tulajdonképpeni kivonulást. A nagy néppé növekedett Izráelt az egyiptomiak előbb szolgasorsra kárhoztatják, majd kiirtásukat határozzák el. Ekkor születik Mózes, és ő, a kiirtásra ítélt nép tagja, lesz népének megszabadítója. A királyi udvarba kerül, de a népével érzett szolidaritása miatt el kell menekülnie. Midján népe közt talál otthont, feleséget. Az égő csipkebokornál azonban Isten megszólítja, és népe kiszabadítására visszaküldi Egyiptomba (3-4. r.). Csak tíz kemény csapással tudja megtörni a fáraó konokságát, és rábírni arra, hogy elbocsássa Izráelt (5-12. r.). A sietve végrehajtott kivonulás után a fáraó üldöző serege elől menekülve, csoda módon kelnek át a Vörös-tengeren (12-15. r.).
A második főrész a pusztai vándorlás viszontagságait írja le: éhség, szomjúság, ellenséges támadás fenyegette őket; mindezek közt azonban folyton tapasztalhatták az őket vezető Isten gondviselését (16-18. r.). A Sínai-hegynél történt meg a szövetségkötés Izráellel, s ott kapták meg a szövetség alapokmányaként a Tízparancsolatot (19-20., 24. r.). Közbeékelve olvasható a legrégibb törvénygyűjtemény, a »Szövetség könyve« (21-23. r). Történeti elbeszélésként ide vonandó még az aranyborjútörténet (32-34. r.).
A harmadik nagy leíró szakasz a szent sátornak és a kultuszi tárgyak elkészítésének a története, először a méretek megadásával (25-31. r.), azután a megadott típusnak megfelelő elkészítéssel (35-40. r.).
A III. könyv, a Leviticus teljes egészében törvénygyűjtemény, de kimondottan kultuszi és rituális törvényeket tartalmaz. Az 1-7. r. az áldozatok fajtáit és bemutatásuk módját írja le. A 8-10. r. a papszentelésről, a papok járandóságáról szól, de hangsúlyozza szolgálatuk felelősségét is. A 11-15. r. a rituális tisztaság, illetve a megtisztulás követelményeit tartalmazza; mintegy lezárja ezt a részt az évenkénti nagy engesztelési ünnep (16. r.). - Külön gyűjtemény e könyvben a 17-26. r., melyet összefoglaló néven a »Szentség törvénye« néven szokás nevezni. A név onnan adódik, hogy gyakran visszatér benne a »szentek legyetek!« intés. Általános érvényű rituális és erkölcsi törvények mellett (17-20. r.) a papságra és különböző ünnepekre vonatkozó előírásokat tartalmaz (21-26. r.). Végül a 27. r. a fogadalmakról szól.
A IV. könyv, a Numeri 1-10. r.-e Izráelnek s azon belül a lévitáknak a számbavételét tartalmazza. A 11-21. r. a pusztai vándorlás történetét folytatja. A gondok és nélkülözések miatt rengeteg a zúgolódás a vezetők, elsősorban Mózes ellen. Kánaán kikémlelése után arra a hírre, hogy milyen erős nép lakik ott, a kétségbeesés a tetőfokára hág; a lázadozás büntetése Istennek az az ítélete, hogy ez a generáció nem juthat el az ígéret földjére, csak a következő nemzedék (13-14. r.). - A pusztai tartózkodás nagyobb részét a Kádés oázis-vidékén töltötte Izráel (13,26; 20,14). Innen elindulva, Edóm és Móáb földjét ki kellett kerülniük, viszont a Jordántól keletre eső terület két királyát, Szihónt és Ógot legyőzték, és országukat elfoglalták ( 20–21. r.). Külön elbeszélés Bálám próféta története, akit a móábi király felbérelt, hogy átkozza meg Izráelt, Isten azonban átok helyett áldást adott a szájába ( 22–24. r.). - A további fejezetekben ismét népszámlálási adatok következnek, továbbá áldozati és fogadalmi törvények ( 26–30. r.), végül utasítások az ország felosztására (31–36. r.).
Az V. könyv, a Deuteronomium 1–4. r.-e a pusztai vándorlás utolsó szakaszának összefoglalása. A Tízparancsolat megismétlése (5,6-21) után intő prédikációk következnek a szövetség és a törvények hűséges megtartására: bűnbe ne vigyék Izráelt Kánaán pogány szokásai (6–11. r.). A könyv magva a 12–26. r. törvénygyűjteménye. Részint megismétli a korábbi törvényeket (2Móz 21-23. r.), részint újakkal egészíti ki azokat. A 27–28. r. áldást ígér a törvény megtartóinak, átokkal fenyegeti a megszegőit. Azután Mózes búcsúzkodása következik. Józsuét utódjául jelöli ki (29–31. r.). A 32. r. »Mózes éneke«, a 33. r. pedig kijelentéseket tartalmaz Izráel törzseiről. Végül a 34. r. Mózes halálát írja le, és ezzel végződik a hatalmas mű.
3. A szerzőség kérdése
A rabbinusi hagyomány és a korai keresztyénség egyaránt azt tartotta, hogy az egész Tórának, másként Pentateukhosznak az írója maga Mózes volt. Bibliai utalások is látszanak ezt igazolni (2Krón 25,4; 35,12; Mk 12,26; Róm 10,5 stb.). Az ÚSZ-gel kapcsolatban ugyan az is tény, hogy a »Mózes« vagy a »törvény« megnevezés olykor az egész ÓSZ-et jelöli (Jn 10,34; vö. Zsolt 82,6; 1Kor 14,21; vö. Ézs 28,11k). Máskor meg csupán egy-egy konkrét törvényhez kapcsolódik Mózes neve (Mt 19,7k; Jn 8,5).
Mózes bizonyára tudott írni, és írásba is foglalhatott egyes törvényeket, történeteket (2Móz 17,14; 24,4). Mégis van sok olyan jelenség, amely arra mutat, hogy az egész mű szerzője nem lehetett Mózes, még csak egyetlen ember sem, hanem évszázadok folyamán fokozatosan bővülve nyerte el mostani alakját. Az irodalomkritikai vizsgálat azonban nem az öt könyv kijelentés-értékét hivatott kritizálni, csak az írásba foglalás emberi módját, idejét, helyét próbálja felderíteni. A problémákat a következő csoportokba sorolhatjuk:
a) Eltekintve attól, hogy (az 5Móz bevezető részein kívül) Mózesről mindig elbeszélő 3. személyben van szó, lehetetlen pl., hogy megírta volna a saját halálát is, azzal a megjegyzéssel, hogy »senki sem tudja a mai napig sem, hogy hol van a sírja« (5Móz 34,5k). Több helyütt is előfordul ez a »mai napig is« megjegyzés (1Móz 19,37k; 26,33; 5Móz 2,22 stb.), ami kései fogalmazásra utal. Az 5Móz 1,1-5-ben és egyebütt Mózes »a Jordánon túl«, tehát attól keletre volt, amikor beszélt vele az Úr; mivel azonban Mózes nem kelhetett át a Jordánon, az író a Jordántól nyugatra élt. Egy helyütt fel vannak sorolva az edómi királyok az időből, amikor még Izráel fiainak nem volt királyuk (1Móz 36,31), az író tehát már az izráeli királyság idején élt.
b) Vannak ún. anakronizmusok, a korhoz nem illő adatok. Pl. 1Móz 14,14 szerint Ábrahám Dán városáig üldözte az ellenséget, holott ez a város csak a bírák kora végén kapta ezt a nevet (Bír 18,29). Ábrahám (és Izsák) hosszabb ideig tartózkodott a »filiszteusok földjén« (1Móz 21,34; 26,1), holott a filiszteusok csak jóval az izráelita honfoglalás után telepedtek meg a dél-kánaáni tengerparton.
c) Vannak kétszer is leírt, de némi eltéréssel fogalmazott dolgok. Ilyen a Tízparancsolat is (2Móz 20,2-17 és 5Móz 5,6-21), ahol feltűnő a 4. parancsolat kétféle indokolása (2Móz 20,11 és 5Móz 5,15). Kétféle változatban olvasható a teremtéstörténet (1Móz 1. és 2. r.), Jákób nevének Izráelre változtatása (1Móz 32,28 és 35,10), Mózes elhívása és küldetése (2Móz 3. r.; 6,2kk). Két változatban szerepel, hogy egy idegen király Sárát a háremébe viteti (1Móz 12,10kk; 20. r.), ugyancsak kétszer van leírva a Sára és Hágár közti konfliktus (1Móz 16. r.; 21,9-21). A pusztai vándorlás viszontagságai közt kétszer van leírva a manna és a fürjek általi táplálás (2Móz 16. r.; 4Móz 11,4-15), a vízfakasztás (2Móz 17,1-7; 4Móz 20,1-13) és még több más.
d) Egyes önálló elbeszélések összehasonlításánál megfigyelhető az eltérő stílusbeli készség; néhol lendületes előadás, jól tagoltan, főmondatok egymás mellé rendelésében (pl. 1Móz 12. r.), máshol körülményes bőbeszédűség, alárendelt mellékmondatok sorával (pl. 1Móz 17. r., 5Móz 8. r.). Az egyes rétegeknek megvannak a kedvelt kifejezéseik, amelyeket más részletek nem használnak (közismert jelenség: minden nép minden írójának van egy sajátos stílusa, szókincse). Legfeltűnőbb itt az, hogy egyes hosszabb részletekben csaknem kizárólag a Jahve (= az Úr) istennév szerepel, más részletekben pedig az Elóhim (= Isten) név. Ide tartozik az is, hogy 2Móz 6,3 szerint Isten először Mózesnek jelentette ki magát Jahve néven; viszont a pátriárka-történetek számos fejezetében szerepel a Jahve név, sőt 1Móz 4,26 szerint már Enós idejében »segítségül hívták az Úr nevét«.
4. A Mózes öt könyve létrejötte
a) Analízis Az irodalmi analízis abból a megállapításból indult ki, hogy a Jahve és Elóhim istennevek felváltva történő használata különböző alapiratokra, »forrásokra« utal, ezért kezdték el használni (1753 óta) a Jahvista és Elóhista megkülönböztető elnevezést. Hosszú, több mint egy évszázados elemzés után alakult ki az a »forrás-elmélet«, amely négy alapforrásra vezette vissza a teljes Pentateukhosz anyagát. Ezek: a Jahvista (jelzése J), az Elóhista (E), az ettől különválasztott, többnyire szintén Elóhim nevet használó Papi Irat (P), valamint a - főleg 5Móz-re korlátozódó - Deuteronomista (D) forrásréteg. Itt nem részletezhető sok stilisztikai és teológiai ismérve volt a megkülönböztetésnek. Keltezés tekintetében legrégibbnek tartják a J forrást, amely a teremtéstörténettel kezdődik (1Móz 2,4kk), és a pátriárkák - főleg Ábrahám, Izsák és részben Jákób - történetén át, az egyiptomi kivonulás és a pusztai vándorlás történetét írja le egészen Mózes haláláig. Keletkezése korának a 10. szd. vége tartható. Jó másfél száz évvel későbbi az E irat, mely a pátriárka-történetekkel kezdődik (1Móz 15-ben), főleg Jákób és József történetével foglalkozik, majd szintén leírja az exodus és a vándorlás sok részletét. A két forrást egy Redaktor (R) dolgozta össze. A D alapja az 5Móz 12-26-ban levő törvénykönyv, amely azonosnak vehető a Jósiás templom-renoválása idején megtalált törvénykönyvvel (2Kir 22,8). Hatása irodalmi vonatkozásban is nagy volt, így készülhettek a törvények előtt és után olvasható intő-tanító fejezetek. Legkésőbbi réteg a P, mely a J-hoz hasonlóan univerzális érdeklődésű: a teremtéstörténettől (1Móz 1) kiindulva szintén végigkíséri a pátriárka-kor és a kivonulás-vándorlás történetét, de kifejezetten kultuszi érdeklődéssel; így illeszkedik bele egy-egy olyan hosszabb részlet, mint a szent sátor készítése (2Móz 25,31; 35–40. r.), vagy a 3Móz áldozati és rituális törvényei (1-7.; 8-16. r.). Keletkezése a babiloni fogság végére, vagy közvetlen azutánra tehető. Egybedolgozása pedig a már korábban összeállt történeti-törvényi anyaggal a Kr. e. 5. szd.-ban történhetett. »Az Istennek, az Úrnak a törvénykönyve«, amelyet Ezsdrás (és Nehémiás) idejében kötelezőnek fogadtak el (Ezsd 7,14; Neh 8,1kk), már a teljes Tóra volt. - Ez a klasszikus »négy-forrás elmélet«, amelyen századunkban történt olyan módosítás, hogy a J rétegből külön lehet elemezni egy L(aikus) forrást, melynek ábrázolása archaikusabb, jobban magán viseli a nomád élet (»N forrás«) jegyeit. Más elgondolás szerint csak a J forrás volt önálló teljes alapirat, a későbbi E és P rétegek szerzői az alapiratnak csak bővítői, átdolgozói saját anyag hozzáadásával, saját szempontok érvényesítésével.
Az utóbbi évtizedek elemző munkájában új szempontot hozott a tradíció-történeti kutatás. Ennek lényege az, hogy az írásbeliséget jóval megelőzően szájhagyományként már élt a Mózes öt könyve történeti anyaga, s a források írói csak összegyűjtötték és lejegyezték azt. Hagyományegységekből, önálló epizódokból tevődik össze ez az anyag. (Egy példa: Mózes születése története a 2Móz 2. r.-ben úgy indul, mintha ő szüleinek az első gyermeke lett volna, s csak később derül ki a 4. v.-ben, hogy már volt egy nénje.) A hagyományok gyakran egyes helyekhez, városokhoz (Sikem, Bétel, Beérseba) kapcsolódnak, esetleg bizonyos szokások, ünnepek, szent helyek kialakulásának magyarázói. A hagyományokat az ország különböző, egymástól esetleg távol eső területein őrizték és formálták, ez magyarázza meg a párhuzamos elbeszélések meglétét, kisebb eltérésekkel. - Az őstörténeteken kívül, speciálisan Izráel régi története öt nagy hagyománykörbe tagolódik: a pátriarcháknak tett ígéretek, kivezetés Egyiptomból, a pusztai vándorlás, a sínai-hegyi kijelentés, bevezetés Kánaánba (ez utóbbi már a Józsué könyve anyagához is kapcsolódik). Mindezeknek az ábrázolása Izráel számára üdvtörténet, amelynek nem csupán emlékezés-, hanem hitvallás-jellege is van. Ezért olvashatók az emlékeztető formulák (2Móz 12,26k; 5Móz 6,20kk), vagy a tömör hitvallások (5Móz 26,5-9).
b) Szintézis Az irodalmi elemzés nem ön- és végcél, nem feldarabolása a Pentateukhosznak. A cél az elemzés után annak megláttatása, hogy hogyan épült fel elemeiből az egész mű. Kezdetben tehát szájhagyományként éltek a világ és Izráel ősi történetének epizódjai. Ezek egy részét gyűjtötte össze és dolgozta ki a Jahvista alapirat. Idővel újabb anyaggal bővítette ki az Elóhista átdolgozó. Ehhez csatlakozott a Deuteronomium, s végül az egésznek a mai formáját megadta a kiegészítő és átdolgozó Papi író. Így teljes az egész, és így érthető, ha adódnak olykor átfedések, egyenetlenségek.
Végül az is fontos, hogy mindegyik rétegnek megvan a sajátos teológiai látószöge, és így is kiegészítik egymást. A J átfogó történetszemlélettel bontja ki az emberiség ősi történetéből a pátriárkák történetét. Bár naiv egyszerűséggel ábrázolja Istennek az emberekkel való érintkezését (1Móz 12,1; 2Móz 3,4kk), sőt nagyon emberien ábrázolja Isten cselekvését (1Móz 11,5), mégis természetes az egy Istenről szóló (monoteista) bizonyságtétele, semmilyen mitológiai vonatkozást nem tűr (az 1Móz 6,1-4 torzó marad, és azonnal követi az özönvíz ítélete). Az E író már kerüli Istennek antromorf jellegű ábrázolását. Isten többnyire közvetett módon beszél az emberekkel: angyalok, álmok, látomások útján (1Móz 20,3; 31,24). Így tart távolságot a profán világ és a szent Isten között. A pogány szokásokkal szemben óvást emel (1Móz 35,2; a gyermekáldozatokkal szemben is példa-történet 1Móz 22. r.). Itt kerül a gyűjteménybe a Tízparancsolat és a Szövetség könyve törvénygyűjteménye (2Móz 20-23. r.). - A Deuteronomista történeti teológia helyez igen nagy súlyt a kiválasztás és a szövetség jelentőségére. Ez az igazi létformája az Úr és Izráel kapcsolatának, ezért olyan fontos a törvényekkel szabályozott élet. - A Papi Irat teológiája pedig a helyes istentisztelet és a tiszta élet követelményeire helyez nagy súlyt; szerinte csak ezek precíz megtartása révén maradhat Izráel igazán Isten szent népe. Így van meg egységbe ötvözötten a teológiai tartalma és jelentősége is minden történeti vagy törvényi rétegnek a teljes Mózes öt könyvében.
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages