Nap (égitest)
Nap (égitest) (h. semes, heresz; Jób 9,7; hammá; Ézs 24,23; 30,26; Énekek 6,10; g. heliosz) A Nap neveiből származó helynevek: Bét-Semes = Nap háza (Józs 15,10; 19,38; 21,16; Bír 1,33; 1Sám 6,9.12k.15.19k stb.); Ir-Semes = Napváros (Józs 19,41); Én-Semes = Nap-forrás (Józs 15,7; 18,17); Har-Heresz = Nap-hegy (Bír 1,35); Heresz-hágó (Bír 8,13); Timnat-Heresz (Bír 2,9) és Ir-Haheresz = Napváros (Ézs 19,18). A Sámson személynév is a semes szóból származik (h. simsón). Ide tartozik még Ón = Héliopolisz egyiptomi város neve.
A Nap megszemélyesítése és tisztelete az ókori népek körében általános jelenség volt. A természet törvényeit még nem ismerő ember naponta aggódva várta a Nap megjelenését. A termékenységet és az esőt a Napnak tulajdonították, és úgy gondolták, hogy a Napnak, mint hősnek naponta meg kell küzdenie a sötétség démoni erőivel. Mezopotámiában a főisten Samas (később Marduk) a Nap istene. Egyiptomban már az 5. dinasztia idején (Kr. e. 2465-2325) elkezdődött Ré istenség tisztelete, aki az egész világ ura, és Nap-bárkán trónol. Később az ún. eretnek-fáraó, IV. Amenophis (Ehnaton, Kr. e. 1364-1347) bevezette a Napkorong (Aton) monoteisztikus tiszteletét. Vallási reformja azonban nem lett tartós. Mégis ránk maradtak néhány Nap-templom romjai; az udvar közepén hatalmas obeliszk állt, mellette pedig oltár. A görög mitológiában Heliosz, a római mitológiában Sol Invictus a Nap istene.
A Napnak, amely a horizont egyik szélétől a másikig futja pályáját, mindentudást tulajdonítottak. A Napról azt gondolták, hogy mindent lát, és mint bíró, megítéli az emberek cselekedeteit. Ré a bíró; Samas észreveszi a bűnt. Az egyiptomi királyok testi értelemben is Ré fiainak tartották magukat.
A nap tiszteletét tiltja 5Móz 4,19; 17,3. Manassé király bűnei közt említi (2Kir 21,3.5); Júda királyai, vezérei, papjai, prófétái és Jeruzsálem lakói bűnként említi (Jer 8,1-3; 19,13); vö. még Zof 1,5. Bár Jósiás reformja megtisztította az istentiszteletet a Napkultusztól és annak kultusztárgyaitól (oltárok, lovak, kocsik; 2Kir 23,4-14), később mégis visszatért a Napimádat a jeruzsálemi templomba (Ez 8,16) (»háttal az Úr temploma felé«!).
A Napnak ártó erőt is tulajdonítottak; ez ellen Isten tud védelmet adni (Zsolt 91,6; 121,6). Ő a Napnak is Teremtője. Ezt hirdeti Zsolt 19,5c-7, mely egy ősi kánaáni Naphimnusz elemeit tartalmazza, úgy azonban, hogy a Napot Isten teremtményének mondja. Hasonló az ún. Papi teremtéstörténet, amely nem is nevezi nevén a Napot, csak »nagyobbik világítótestnek« mondja (1Móz 1,16). A Nap »uralkodása« csak az Úrnak szentelt ünnepek jelzésére való (1Móz 1,14). Vö. még Zsolt 50,1; 74,16; 104,19; 136,8.
A Nap az állandóság jelképe. A Dávid házából szármező király uralkodása tartós lesz, mint a Nap (Zsolt 72,5; 89,37). Az ember földi élete a »Nap alatt« megy végbe (Préd 1,3.9.14; 2,11). Isten ítéletének idején azonban a Nap is elsötétül (Jer 15,9; Jóel 2,10; Ám 8,9; Mik 3,6; Hab 3,11). Sötétség lett a földön Jézus Krisztus halála alkalmából is (Mt 27,45; Mk 15,33; Lk 23,44). Akegyelem idején azonban Isten maga lesz népe örök világossága (Ézs 30,26; 60,19k; Jel 21,23). Ebben a világosságban hívei is részesednek (Dán 12,3; Mt 13,43; Jel 21,24k). Egyes hívek már földi életükben is láthattak valamit ebből (Mt 17,2; ApCsel 26,13; Jel 1,16).
KD
