Narratív szöveg
Narratív szöveg SZÖVEGLINGVISZTIKAi szakkifejezés. Egy-egy kompozíción belül különböző szövegfajták határozhatók meg, amelyeknek az ismerete az értelmezés szempontjából nagy jelentőségű. A szöveglingvisztika megkülönböztet deskriptív, narratív, expozitórikus, argumentatív és instruktív szövegeket, és egyúttal meghatározza e szövegek műfaji sajátosságait. A narratív szövegek elbeszélő szövegek, azaz a szövegek alapjául egy cselekmény szolgál. A cselekmény szereplői személyek: emberek vagy megszemélyesített lények. Csak az elbeszélésbe beágyazott nem narratív, deskriptív mondatok nem említenek személyeket.
Az elbeszélő szövegekben alkalmazott legáltalánosabb cselekményformáló eszközök: az ismétlés, az antitézis, a gradatió (fokozás) és a parallelizmus. Ezekhez társulnak még a mondatok elején lévő időmeghatározások. Így pl. a Mt ev-ban az »amikor« (tote) gyakran egy új szakaszt vezet be, és gyakran találkozunk ilyen fordulatokkal is: »abban az időben« stb. Mk 6,17-29 jól illusztrálja az ÚSZ-i elbeszélések jellemzőit. Lukácsra a »történt pedig« kifejezés a jellemző. Az elbeszélő szövegek egészen archaikus formáját őrizték meg a szinoptikus apokalipszisek. A már említett Mk 6,17kk-ben a narratív technika megoldásait jól lehet tanulmányozni. Az egyes részeket »és«-sel (kai) köti össze az ev írója. Az »azután« (euthüsz) mindig valamilyen új cselekmény kezdetét, vagy az esemény egy-egy döntő fordulatát jelzi (az említett szövegben a 25. és 27. v.). Az ábrázolás (22-26. v.) meglehetősen részletes, míg a zárórész rövid. A súlypont tehát nem Keresztelő János mártíriumán van (mint pl. a syn-ok passióábrázolásaiban), hanem a király könnyelmű ígéretén és az asszonyi cselszövésen. A tíz szűzről szóló példázat (Mt 25,1-13) bevezető részében különbséget kell tenni felirat (25,1) és expozíció (25,2-4) között, amely a leírás (2. v.) és a cselekmény (3. v.) egymáshoz kapcsolásával teremt feszültséget. Ezután következik az 1. egység, amelyet a többi egységhez hasonlóan genitivus absolutus (5. és 10. v.), ill. időmeghatározás (6. és 11. v.) vezet be. Jellemzőek a 10. v. mozgást kifejező igéi (elmentek-megjött-bementek). Amint az esemény feszültté válik (11. v.), az elbeszélő praesensre vált át. Hangsúlyos az első megszólalás a 6. v.-ben (»Íme, a vőlegény« - vö. a tékozló fiú példázatában a fiú első megszólalását, Lk 15,21). Az egész elbeszélést az okos és balga szüzek ellentéte határozza meg, a vőlegényről csak az elbeszélés elején és végén esik szó. Az első főegység a 2.-at készíti elő, a vőlegény és a balga szüzek közötti párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán minden további cselekményt helyettesít. A zárómondatot az »ámen«-bevezetés emeli ki.
A szöveglingvisztika komolyan vizsgálja a narratív szövegek elbeszélőjének szerepét. A kérdések arra vonatkoznak, milyen mértékben kommentálja az eseményeket, milyen ismeretei vannak a további eseményekről (amikor pl. a főszereplő egyedül van, a részt vevő személyeknek milyen belső gondolatai vannak stb.). Fontos számukra az elbeszélő önértékelése, hogyan látja a kort, az idői viszony az elbeszéléshez. Ha az elbeszélő olyan dolgokról tudósít, amelyet maga is látott, akkor autobiográfikus vagy testimoniális elbeszélésről van szó (pl. ApCsel 26,4-22), ha pedig az elbeszélő a szöveg narrátorával nem azonos, akkor auktoriális vagy objektív elbeszélésről van szó (ilyenek pl. az ev-ok).
VG
