Nép
Nép A nép (h. am vagy gój; g. laosz) kifejezés jelen szócikkben Isten népét jelenti, szemben más népekkel, amelyeket a B-i szóhasználat »pogányoknak« nevez (ld. POGÁNY).
1. A törzsi szövetség korában az Isten népe (am jahve) terminus technicus elsősorban a hadköteles férfiakat jelölte (pl. Bír 5,2.9.13). E kifejezés alapja a valószínűleg legkorábbi jelentés volt: »(férfi) rokon« (3Móz 21,1; Ruth 1,15k). A törzsi ideológia a törzs tagjait rokonoknak tekintette, ők voltak a nemzeti-katonai értelemben vett nép, Isten »családja«. A rokonság fogalmához magától értetődően hozzátartozott a közös vallásgyakorlat (Ruth 1,15k).
2. A későbbi államideológia ezt az értelmezést a maga javára használta fel. Az izráeliek a királyság megalakulása után állampolgárokká lettek, ők voltak a nép, és mint ilyenek a király elkötelezettjei. Az azonos vallásgyakorlat ebben az időben is kritérium volt, ez azonban nem a legfontosabb szempont lehetett az uralkodók számára, amint ezt pl. az Illés-történetek mutatják (1Kir 17-2Kir 2).
Izráel vallástörténetében az Isten népe fogalom három sajátos vonásával találkozunk. a) A prófétai-teológiai újraértelmezés. A próféták szerint Isten népét nem annyira a rítusok és a kultusz megtartása jellemzi, hanem az Istenhez való hívő odafordulás (pl. Ézs 1,10-17; Ám 5,21-25; Hós 6,4-6). Néhány próféta azért használja az »én népem« kifejezést, hogy az ideális, a birodalom kettészakadása után már csak a hagyományokban meglévő egységet emlékezetben tartsa (pl. Ézs 1,3; 3,12; Jer 2,13; 8,21-9,1; Ám 7,8.15; Hós 4,6.8). Mindebből látszik egyrészt, hogy a próféták szorosan kapcsolódtak népük sorsához és Isten népének, »rokonságának« tekintették azt (pl. Ézs 8,11-13; Jer 8,21-9,1). Másrészt fontos, hogy az »én népem« kifejezés a szövetségi formulában fordul elő leggyakrabban, ahogyan az az 5Móz 26,17k-ben is megtalálható. A próféták a hagyományok ismeretében hirdették az Isten és népe között fennálló szoros kapcsolatot (Hós 12,3-9; Jer 2,2k; Ám 3,1k). A próféták szerint a nép szenvedésének e viszony megromlása az oka. Mindebből következik, hogy az »Isten népe« kifejezés nem annyira az Izráelről való objektív beszéd, hanem az Isten és népe közötti dialógus szótárába tartozik. b) Ideológiai-teológiai újraértelmezés. Az ÓSZ legfontosabb államideológiáját az ún. »deuteronomista« teológiai iskola (ld. DEUTERONOMISTA TÖRTÉNETÍRÁS) alkotta meg. Ez az ideológiai-teológiai csoport megpróbálkozott azzal, hogy az Isten népe fogalmat újra szolid teológiai és egyúttal államideológiai alapokra helyezze (2Móz 19,4kk; 5Móz 26,16-19; Józs 24,16-25). Ezzel a már jelentkező széthullási jelenségekkel és veszélyekkel szemben Izráel állami és vallásos jövőjét kívánta biztosítani (pl. 5Móz 4,23-31; 6,1-3.10-16). A legfontosabb dolog volt annak megállapítása, hogy ki tartozik Isten népéhez és ez az odatartozás milyen magatartásbeli következményekkel jár. c) A fogság utáni értelmezés. A két állam katasztrófája és nagy népcsoportok fogságba vitele csak megerősítette azt a követelményt, hogy a néphez való tartozás alapja a tudatos döntés. Ez különösen a későbbi zsidóságban vált lényegessé. Másrészt megerősödtek azok a hangok, amelyek azt hirdették, hogy az »Isten népe« kifejezés univerzális értelmű. Ezek a hangok megszólalnak már az Ézs 2,2-4-ben és Mik 4,1-3-ban, valamint Ézs 42,1-ben és 49,6-ban, de ebbe a sorba tartozik Jón is. Mindezek mellett jelentkezett még egy további értelmezés, amely abból a mély meggyőződésből indult ki, hogy Izráel Istene az igazságosságot kéri számon népén és a maga idejében átfogó módon megvalósítja azt. Az »igazságosság« a Tóra alapkövetelménye (ld. pl. 2Móz 22,24; 5Móz 15,11), a szövetség alapgondolata (pl. Ám 7,2; 8,4; Ézs 3,14k; 10,2). Ez az alapkövetelmény sokszor beteljesületlen maradt, az Isten és népe közötti ideális viszony nem mindig valósult meg. A zsoltáros Istentől várja, hogy igazságot szolgáltasson neki (Zsolt 9,68; 102). Hasonló formában megvannak ezek a reménységek a kegyesek imádságaiban, akik tudatosan akarnak Isten népeként élni. A szenvedőket ezek az imádságok »nyomorultaknak«, »árváknak« és »szegényeknek« nevezik (vö. Ézs 11,4; 14,32; 61,1; Zsolt 10; 12; 27 stb.). A szegények nincsenek egyedül. Isten különösképpen gondoskodik róluk (pl. 2Móz 22,24; Ám 8,4-7; Mik 3,3; Ézs 3,13kk; Zsolt 9,13).
Mindez azt mutatja, hogy Isten népéhez azok tartoznak, akik készek Isten akaratát cselekedni. Ez érvényes a »szegényekre« is. A B nem mondja őket »Isten népének« csak azért, mert szegények. E csoport a nép különleges oltalomra és segítségre szoruló része, amelyért Isten népének felelősséget kell hordoznia.
3. A babiloni fogság utáni időben, EZSDRÁS és NEHÉMIÁS reformjaival párhuzamosan, a néphez, ill. a zsidó valláshoz tartozásnak két alapfeltétele volt: a) a származás és b) a Tóra-obszervancia, amely lehetővé tette a kizárást és (legalábbis elvileg) a zsidó hitre való áttérést. Csoportok alakultak ki, amelyek kizárólagos módon Isten népének tekintették magukat (vö. pl. Ezsd 4,2kk, később Qumrán). Felerősödött a messiási váradalom (Ézs 65,16kk), miszerint a messiás fogja Isten országát megvalósítani. Általánosan találóak e korra Jézus szavai: »Isten népének« tagjai nem azok, akik ezt mondogatják: »Uram, Uram!«, hanem azok, akik Isten akaratát cselekszik (Mt 7,21).
4. Az ÚSZ az ÓSZ-i vonalat folytatva beszél Isten népéről (Mt 2,21-Zsolt 130,8; ApCsel 7,34-2; Róm 9,25-Hós 2,23 stb.). Mindezen esetekben az »Isten népe« a történeti Izráelt vagy az »új Izráelt«, az egyház új, szövetséges népét jelöli.
VG
