Nero
Nero Az ötödik római császár (Kr. u. 54-68), teljes nevén: Nero Claudius Caesar Germanicus. Kr. u. 37-ben született és fiatal korában kicsapongó, sőt botrányos életet folytatott. Ezeket a rossz hajlamokat később Seneca is hiába igyekezett elnyomni benne.
Mikor nagyravágyó anyja, Agrippina, Germanicus leánya elérte, hogy neje lett Claudius császárnak, arra törekedett, hogy Neronak biztosítsa Claudius trónját. Ezt sikerült is elérnie, mivel 50-ben Claudius Nerot a saját fia mellőzésével utódává adoptálta és egyúttal consullá kinevezte. Végül leányát, Octaviát is hozzá adta nőül. A nép ezután lelkesedve fogadta Nerot, és mivel Seneca kidolgozott számára néhány jó beszédet, ezek elmondásával a szenátus rokonszenvét is megnyerte magának. Csupán Agrippina félt, hogy a császár megbánja az intézkedését és ezért 54-ben Claudiust megmérgezte. A temetés után a szenátus és a prétoriánusok (a testőrség) egyaránt elfogadták Nerot császárnak.
Uralkodása első öt évében, amikor szabadulni akart nagyravágyó anyjának a befolyása alól és Senecára, meg Burrus praefectus praetoriorra hallgatott, a közigazgatás területén több hasznos reformot megvalósított. Többek között megbüntette a zsaroló helytartókat, amiért a tartományokban később is hálával emlegették Nero korát. Az adóterheket is igyekezett csökkenteni. A külügy területén is jól alakultak a dolgai. Armeniában Domitius Corbulo 59-60-ban legyőzte Tiridates királyt, s ezután a Nero előtt személyesen meghódoló örmény királynak maga Nero tette fejére a diadémet, az uralkodók jelvényét. Britanniában pedig Suetonius Paullinus vitte győzelemre a római sasokat. Az Alpok vidékén lakóknak latin jogokat adott, Akhája (Görögország) pedig visszanyerte függetlenségét.
A katonai sikerek közben azonban az udvarban rosszra fordult a helyzet. Agrippina nem tudott belenyugodni, hogy fia, aki neki köszönhette a császárságot, őt kizárta az uralkodásból. Ezért trónkövetelőnek Claudius fiát, Britannicust akarta felléptetni. Nero először Britannicust mérgeztette meg, majd orvgyilkost bérelt, aki leszúrta Agrippinát. Nero ebben az időben már ivócimborájának, Othonak a ledér feleségével folytatott viszonyt, ezért a saját feleségét, Octaviát előbb Pandatéreia szigetére száműzte, majd később megölette. Így lett Poppaea Sabinából császárné. Burrus már nem élt, Seneca pedig, féltve az életét és a vagyonát, visszavonult. Így hát semmi nem állt már Nero dőzsölő, kicsapongó, gladiátorok között mulatozó élete útjába. A cirkuszban is fellépett, mint atléta, kocsis, énekes és citerás. A nemesség ekkor összeesküdött ellene, a saját maguk védelmére. Nero értesült a dologról és Kr. u. 65-ben a nemesség színe-javát kivégeztette. Köztük volt Seneca is.
Ebben az időben appellált Cézáreában Pál apostol a császárra (ApCsel 25,11k). 64 júliusában egy váratlan tűzvész Róma 14 városrészéből hetet elpusztított. A sok ezer hajléktalanná vált ember között elterjedt a hír, hogy Nero gyújtotta fel a várost. Ezt a gyanút Plinius és Tacitus római történetírók munkái is támogatják. Nero, amikor értesült a gyanúról, azonnal hozzákezdett a városrészek felépítéséhez és hogy magáról elterelje a gyanút, hatalmas keresztyénüldözést indított, akik közül aztán sokan, mint égő fáklyák pusztultak el Nero kerti ünnepségei során.
A császár, hogy kiürült kincstárát megtöltse, Keletre indult. Itt értesült a zsidók felkeléséről, amelynek a leverésével Vespasianust bízta meg. Ez a háború végződött aztán Kr. u. 70-ben Jeruzsálem teljes pusztulásával. De ekkor már előbb Galliából érkezett hír, hogy mozgalom indult a régi rend helyreállítására, majd a szenátus és az éhező nép, végül már a császári gárda soraiban is összeesküvések születtek. Mikor aztán a prétoriánusok nyíltan is Galba mellé álltak, a szenátus, a nemesség és a nép nagy örömére letette Nerot és az ősi módon végrehajtandó kivégzésre ítélte, ami előbb megvesszőzés, majd lefejezés volt. Nero a poroszlók közeledtére öngyilkos lett. Tőrt döfött a torkába. Testét a szolgái elégették, szobrait a szenátus ledöntette. Egy márvány Nero-fej azonban még ma is látható Rómában a Vatikán múzeumban.
A Jelenések könyve említi »a fenevad számát, mert egy embernek száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat« (Jel 13,18). Az őskeresztyén egyház a betűk számértéke segítségével ezt a számot Nero császárra vonatkoztatta.
BF
