Olvasó
Olvasó Minden irodalmi szöveget olvasói miatt alkotnak. A szerző tehát már eleve feltételez egy bizonyos partnerpozíciót. A párbeszéddel ellentétben azonban az üzenet recipiense általában nem ténylegesen áll a szerzővel szemben, hanem csak a műven implikált olvasóként. A szerzőnek a feltételezett olvasóról alkotott ideális elképzelései azonban sokkal inkább meghatározzák a művet, mint a valóságos olvasó.
Pál apostol a leveleiben gyakran felveti (a diatribé törvényszerűségei szerint) az implicit olvasó lehetséges retorikai ellenvetéseit (prokatalepszisz, pl. Róm 6,1; 6,15; 7,7; 9,19). E beszédelemek alkalmazása által elevenebbé válik a stílus, másrészt pedig a feltételezett ellenvetések megválaszolásával az apostol vitathatatlanná teszi saját pozícióját. Az ev-okban másképpen jelentkezik ez a feltételezett olvasó. A tanítványok magatartása ui. nem lehet a gyülekezet számára egyszerű, utánozható magatartási minta. A gyülekezet helyzete nem egyszerű megismétlése a tanítványi helyzetnek. A 12 apostol funkciója a syn ev-okban egyedi (Mt 19,28 pl. csak rájuk érvényes; vö. még ApCsel 1,21). Annál feltűnőbb, hogy ezeket a tanítványokat feddeni is kell, sőt egyikük elárulja az Urat. Ez az ellentmondás figyelmessé teszi a valóságos olvasót, mivel a kiválasztottság és a tévedés (már Izráel történetében is) el nem felejthető, sőt, riasztó jellegű példa. A tanítványok kudarca éppen azért a legalkalmasabb illusztráció a parainetikus célok eléréséhez, mivel itt feltűnő példákról van szó. A tanítványok tehát példák és nem ideális típusok. Tamás példája (Jn 20,24-29) újabb bizonyíték Jézus feltámadására. Ő sem »tipikus« kételkedő, hanem a 20,29 szerint (tanítványtársaihoz hasonlóan) szemtanú, és boldogok azok, akik a szemtanú bizonyságtételére hisznek. Feltételezhető tehát, hogy Jézus minden egyes szava, amelyet tanítványaihoz intézett, egyúttal a gyülekezethez szóló üzenet is. A gyülekezet azonban nem azonosítja magát a tanítványokkal, még kevésbé Jézussal. Jézus sorsa a gyülekezet számára egyedi, a tanítványi magatartás pedig intő például szolgál.
A Jn ev-a rejtélyes képes nyelve alapján arra is gondolhatnánk, hogy az ev a beavatottak számára íródott és pl. a Nikodémus-történet (3. fejezet) éppen arra utalhatna, mennyire érthetetlen a kívülálló számára ez a nyelv. Az evangélista célja azonban nem az, hogy a feltételezett olvasó Nikodémus helyzetében maradjon, vagyis a kívülállók nem azonosak az ev olvasóival. Nikodémus személye azt példázza, hogyan nem szabad érteni Jézus szavait és milyen félreértések jöhetnek számításba a keresztyén metaforák értelmezésekor (víz, kenyér, szabadság, fény, sötétség, templom stb.). Az ev tehát tulajdonképpen elemi bevezetés a keresztyén gyülekezet képes nyelvezetébe azzal a céllal, hogy az olvasó elkerülhesse az ilyen típusú félreértéseket és minél szélesebb nyilvánosság ismerje meg a leglényegesebb keresztyén metaforákat. A használt képek egyébként egyáltalán nem rejtélyesek. Ez akkor tűnik ki igazán, ha pl. egybevetjük őket a Róm 8 valóban súlyos metaforikus nyelvezetével. (Ld. még SZÖVEGLINGVISZTIKA; RECIPIENS)
VG
