Örök, örökkévaló
Örök, örökkévaló H. 'ólám, 'ad, g. sión, aióniosz. A h. 'ólám kifejezés elsősorban »távoli, régmúlt időt« jelent és nem annyira »örökkévalóságot«. Még azokon a helyeken is, ahol »örök« vagy »örökkévaló« értelemben szerepel, ott is óvakodnunk kell mindenféle filozófiai vagy akár teológiai tartalomtól. A jelenből nézve »távoli« idő fogalma rendkívül relatív. Ámós pl. Dávid korát »hajdan« volt időnek mondja (jömé 'ólám »hajdan volt napok«, 9,11). Ha az ÓSZ írói a »tartósság«, »állandóság« fogalmát akarják kifejezni, akkor a mé'ólám lö'ólám összetételt használják. Csak a fogság korától lesz az 'ólám jelentése: »végtelen idő«, »örökkévalóság«. Az 'ad kifejezés elsősorban a költői szövegekben fordul elő és a végtelen jövőt jelenti. Az ÚSZ szóhasználata szorosan kapcsolódik az ÓSZ-hez (ill. a LXX-hoz).
a) Az 1Móz 21,33 szerint Ábrahám Beérsebában segítségül hívta az »örökkévaló« Isten nevét (cél 'ólám). Az ÓSZ korai irataiban nagyon egyszerű az örökkévalóság fogalma: Isten léte az elképzelhetetlenül messze időkbe nyúlik vissza, azaz ő mindig volt, és mindig lesz, az emberekkel ellentétben (1Móz 6,3), akiknek nem kell »örökké«, azaz a »messze jövendőig« élniük (löcólám, 1Móz 3,22; vö. 13,15; 2Móz 14,13; 19,9). Ez a kezdeti, primitív örökkévalóság-fogalom a későbbi időkben változik. Deutero-Ézsaiásnál az 'ólám, Isten jelzőjeként (Ézs 40,28), valóban a végtelen időt, az örökkévalóságot jelöli: »örök« az Isten igéje (40,8), szabadítása (51,6), igazsága (51,8), hűsége (54,8), szövetsége (55,3). Emellett megjelenik nála az »én vagyok az első és az utolsó« formula, amely ugyancsak Isten örökkévalóságát akarja kifejezni (vö. Zsolt 90,2; 102,26k; vö. Zsid 1,10). Így áll egymással szemben az örökkévaló Isten, valamint a teremtés és a vég által meghatározott idejű világ. Az örökkévalóság nem más, mint végtelen hosszúságú idő, ezért Isten örökkévaló létét a praeegzisztencia, ill. a postegzisztencia fogalmaival is kifejezték.
b) Néhány helyen azt olvassuk, hogy a királynak hosszú, örökké tartó életet kívánnak alattvalói (1Sám 10,24; 2Sám 14,21k; 16,16; 1Kir 1,25.31.34.39; 2Kir 11,12). Ez azonban nem csak Izráelben volt így, hanem általános volt az egész ókori K-en (Neh 2,3; Dán 2,4; 3,9; 5,10; 6,7.22), mivel a kissé mindig túlzó, udvari stílushoz hozzátartozott. Mindez tehát nem a halhatatlanság igényének a megfogalmazása volt, hanem a bőséges szerencsekívánat jele. Hasonlóképpen fogalmaznak a király-zsoltárok is, amikor Istennek Dávid iránti örökké tartó szövetségi hűségéről beszélnek (Zsolt 18,51; 21,5; 45,3.7.18; 61,7k; 72,5.17; 89,5.37k; 110,4; 132,12). Ezek a kijelentések és kérések a Nátán-próféciával vannak összefüggésben (2Sám 7; 23,5; Zsolt 89; 132), és nem a későbbi eszkhatológiai-messiási mértékkel kell őket mérni.
c) A fogság előtti irodalomban alkalmanként teológiailag többé-kevésbé jelentős összefüggésekben is alkalmazzák az 'ólám kifejezést, de a teológiai nyelvezetben még nincs szilárd helye. Különösen a jogi, megerősítő értelmű használat gyakori (1Móz 13,15; Ézs 30,8; Hós 2,21). A történetírás, valamint a Deuteronomium nem a lö'ólám, hanem a dinamikusabb 'ad'ólám kifejezést használja. A korábbi íróprófétáknál alig fordul elő az 'ólám szó (vö. mégis: Ézs 9,6; 30,8; 32,14; Hós 2,21; Mik 2,9; 5,1), az eszkhatológiai részekben pedig egyáltalán nem. Majd csak Jeremiás és Ezékiel prófétánál figyelhető meg az újfajta szóhasználat: az 'ólám Isten végérvényes eszkhatológiai tettének a jelzője, elsősorban az ítélet oldala felől nézve (Jer 18,16; 20,11; 23,40; 25,9.12; 49,13; 51,26.39.57.62; Ez 26,21; 27,36; 35,9; 36,2).
d) Deutero-Ézsaiás igehirdetésében sajátos teológiai jelentést nyer a kifejezés. A csüggedt foglyoktól kérdezi: »Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr?« (Ézs 40,28). Amiként Isten az egész földkerekség teremtője, azonképpen az idői örökkévalóság Isteneként Ura a népeknek is. Az »örökkévaló Isten« kifejezés azonban nem valami absztrakt idő- vagy örökkévalóság-fogalom, hanem Istennek az időtől való abszolút szabadságát akarja kifejezni (vö. Ézs 40,8; 45,17; 51,6.8; 54,8; 55,3.13). Deutero-Ézsaiás teológiai szemlélete Trito-Ézsaiásnál jelentkezik a legerőteljesebben (Ézs 60,15.19.20k; 61,7k). Későbbiek során a fogalom Isten jelzője vagy pedig az eljövendő üdvösség, ill. kárhozat végérvényességét jelöli (5Móz 32,40; 33,27; Ézs 63,16; JSir 5,19; Mal 1,4; Dán 2,44; 7,18; 12,3). Az eszkhatológikus képzetekben az 'ólám az eljövendő világkorszak állandó jelzője lesz (Dán 12,2). A tulajdonképpeni messiási helyeknél ritkábban találkozunk vele (Ez 37,25).
e) A zsoltárokban jó néhány hely emlékeztet Deutero-Ézsaiás szóhasználatára (Zsolt 90,2; 92,8k; 102,12k), de találkozunk olyan helyekkel is, amelyek Istent örökkévaló királyként ünneplik (Zsolt 9,6.8; 10,16; 29,10; 66,7; 93,2; 145,13; 146,10). Más kijelentések Isten örökké tartó szövetségi hűségét és kegyelmét magasztalják (Zsolt 25,6; 33,11; 89,3; 103,17; 105,8; 111,5.8k; 117,2; 119,89.142; 125,2; 135,13; 138,8; 146,6; 148,6), vagy a Sion örökkévaló voltát hirdetik (Zsolt 48,9; 133,3).
A zsoltárok gyakran beszélnek a kegyesek »soha« meg nem tántorodó hűségéről (Zsolt 15,5; 30,7; 31,2; 37,18 stb.). Az ilyenek »örökké« magasztalják Istent (Zsolt 5,12; 30,13; 44,9; 52,10k; 75,10 stb.). Ezek a kijelentések természetesen nem a halál utáni továbbélésre vonatkoznak, hanem csupán a liturgikus szóhasználat részei.
f) Sajátos módon használja a fogalmat a Prédikátor, aki ezzel a változhatatlanságot és állandóságot akarja kifejezni (Préd 1,4.10; 2,16; 3,14; 9,6).
Az ÚSZ messzemenően alkalmazkodik az ÓSZ-i szóhasználathoz. Az »idő« és »örökkévalóság« fogalmai különösen a formulaszerű szóhasználatokban folynak össze, amelyek a végtelen múltat, ill. jövőt jelölik (Lk 1,70; Jn 4,14; 9,32; ApCsel 3,21; 15,18; Júd 13). Sokszor csak a szövegösszefüggésből lehet megállapítani, hogy az aión örökkévalóságot, vagy pedig csak hosszú, távoli időt jelöl-e (Lk 1,55; Jn 6,51; 14,16; 2Kor 9,9; Zsid 5,6; 7,17; 1Pt 1,25; 1Jn 2,17 és Lk 1,70; ApCsel 3,21; 1Kor 8,13).
Különösen a doxológiákban találkozunk a kifejezés többes számával (Mt 6,13; Lk 1,33; Róm 1,25; 9,5; 11,36; 2Kor 11,31; Zsid 13,8), de találkozunk vele a múltra vonatkozó formulákban is (1Kor 2,7; Kol 1,26; Ef 3,9.11). A plurális feltételezi, hogy több világkorszakról van szó, és ezeknek a végtelen sorozatából áll elő az örökkévalóság (Kol 1,26; Róm 16,25; 2Tim 1,9; Tit 1,2). A fogalom jelentésének fokozására szolgál a kifejezés megkettőzése is (pl. Zsid 1,8; 13,21; 1Pt 4,11; 5,11). Az örökkévalóság jelentése akkor lesz teljes, amikor a fogalom Istennel kapcsolatos. Pál az »örök« Istenről beszél a Róm 16,26-ban, az 1Tim 1,17-ben pedig az »örökkévalóság királya« kifejezést használja. Az ÚSZ az ÓSZ szóhasználatától annyiban tér el, hogy az Isten örökkévalóságáról szóló kijelentéseket Krisztusra is kiterjeszti (Zsid 1,10kk; 13,8; Jel 1,17k; 2,8; 22,13). De az ÚSZ-ben is a teremtés és a világ vége által behatárolt világkorszak az örökkévalóság ellentéte. Ezért gyakran hallunk Isten tetteiről úgy, mint amelyeket ő a világ teremtése előtt és után visz véghez (Jn 17,24; 1Kor 2,7; Ef 1,4; 3,9; Kol 1,26; 1Pt 1,20). Ebbe az összefüggésbe tartoznak a Krisztus praeegzisztenciájára vonatkozó kijelentések is.
Az ÚSZ Isten adományaira is használja az »örökkévaló« jelzőt (2Kor 4,17k; 2Thessz 2,16; 1Tim 6,16; 2Tim 2,10; Zsid 5,9; 9,12.14k; 13,20; 1Pt 5,10; Jel 14,6).
A 2Pt 1,11 »örök ország« kifejezése az eszkhatológikus váradalomra utal. Ide vonatkozó kijelentéseket olvasunk még Zsid 9,15-ben; Lk 16,9-ben; 2Kor 5,1-ben. Mt 18,8 az »örök tűzről« beszél (vö. 25,41.46; Mk 3,29; 2Thessz 1,9; Zsid 6,2; Júd 7; Jel 14,11; 20,10).
VG
