Parancsolat
Parancsolat H. micváh, tóráh, huqqim, mispát, cáváh, g. dogma, entolé. Autoritatív utasítás profán vagy kultikus területen. Általában a fölérendeltek adnak utasításokat az alattuk lévők számára. Ilyen parancsadó lehet a király, vagy valamilyen vezető állású személy (pl. 1Móz 12,20; 26,11; 45,19; 47,11; 1Sám 18,22; 21,3; 2Sám 4,12; 9,11 stb.; 1Kir 2,43; 5,20.31; 22,31; 2Kir 11,5 stb.; Ezsd 4,3; Neh 5,14; Jer 36,26), továbbá hadvezérek (Józs 1,10; 3,3; 2Sám 11,19; 2Kir 11,5), a papok (3Móz 13,54; 14,4kk), a nemzetségfők és családfők (1Móz 18,19; 28,1; 49,33; 1Sám 17,20; Jer 35,6kk), a családanyák (1Móz 27,8; Ruth 3,6), a testvérek (1Sám 20,29).
A parancs egyszeri cselekvésre vonatkozik, a parancsolat viszont tartós érvényű. A parancsolat korlátokat állít fel és ezért lényege szerint tilalom. Parancsolatokat általában a királyok bocsátanak ki (1Kir 2,43; 2Kir 18,36; Eszt 3,3; Neh 11,23; 2Krón 8,14 stb.).
Az ÓSZ-ben a legtöbb parancsolat természetesen Istentől származik. E parancsolatokat Izráel népe kapja, legtöbbször Mózes, de a próféták, papok, sőt idegen népek is kaphatják. Istennek nem lehet parancsot adni (vö. Ézs 45,11). Isten parancsolata és az emberi parancsolatok lényegük szerint különböznek egymástól (Ézs 29,13). A legtöbb parancsolattal és törvénykihirdetéssel a nagy törvénygyűjteményekben találkozunk. A P-iratnak a cáváh (piél) ige az egyik jellegzetes kifejezése (2Móz 36kk; 3Móz 8-9).
A Jézus korabeli zsidóság abban a veszélyben van, hogy Isten parancsolatát atomizálja. Jézus igehirdetése a korabeli rabbinikus zsidóság kazuisztikus törvényértelmezésével fordul szembe. Elveti a kazuisztikát és az egyes törvények közötti rangsorolást (Mt 5,19). Nem engedi azt sem, hogy az istenszeretet parancsát az emberszeretet parancsolatával szemben kijátsszák, vagy hogy Isten egyértelmű parancsolatait emberi rendelkezésekkel érvénytelenítsék (Mt 15,3; Mk 7,8k). Ehelyett Jézus az Isten- és emberszeretet egységét hirdeti (Mt 22,39k; Mk 12,31). A parancsolatok eredeti értelmét keresi.
VG
